Bangha Béla S.J.: Szűz Mária halála és megdicsőülése.* 1. Hol halt meg Szűz Mária? – Krisztus Urunk mennybemenetele után a Boldogságos Szűz, mint az apostolok erősítője és vigasztalója szerepel az Apostolok Cselekedeteiben s jelen van a Szentlélek eljövetelén is (ApCsel. 2,1-13). Egyébként csak annyit tudunk róla magából az evangéliumból, hogy János apostol „magához vette őt”, tehát, hogy a szűzi tanítvány különös gondjába vette s nála, vele lakott (Jn. 19,27). Az apostolok még egy ideig azután is Jeruzsálemben maradtak s így itt maradt velük Szűz Mária is. Bizonnyal ebben az időben közölte az apostolokkal, majd Lukács evangélistával a Jézus születésére s ifjúságára vonatkozó adatokat is. Hogyan töltötte napjait a Szent Szűz Krisztus mennybemenetele után? Nem nehéz elképzelni. Szent Fiának élő emléke töltötte el lelkét; bizonnyal százszor sorra járta a szent helyeket, hol szent Fia élt, szenvedett s megdicsőült; imában, boldog elragadtatott elmélkedésben s az Oltáriszentség gyakori vételében töltötte idejét s örömmel legeltette szemét a fejlődő Anyaszentegyházon. A hívek növekvő számával nőtt az ő gyermekeinek serege, s akik felvették a keresztséget s Jézusban hittek, bizonnyal ájtatos tisztelettel hódoltak az üdvözítő még élő, köztük időző Anyjának is. Mikor halt meg a Szent Szűz, nem tudjuk. Egyesek régi iratokra hivatkozva, 48-ra teszik halálát. Hogy meghalt, hogy lelke, legalább egy pillanatra, elvált testétől, kétségtelen az Egyház állandó hitéből, mellyel a Szent Szűz haláláról beszél. Illett is, hogy bár szeplőtelen volt s a halált nem érdemelte meg, mégis ebben a tekintetben hasonló legyen Krisztushoz. Halálát bizonnyal nem betegség vagy fájdalom, de az Isten iránti szeretet s Fia utáni olthatatlan vágyódása okozta. Szűz Mária halálának helyére nézve kétféle a vélemény. Egyesek szerint Szent Jánossal együtt Efezusba ment s ott halt meg, mások szerint Jeruzsálemben fejezte be földi életét. A kérdést nem tudjuk eldönteni. Tekintettel arra, hogy midőn Szent Pál Efezusban járt, János még bajosan volt ott (legalább az Apostolok Cselekedetei nem beszélnek Pál és János efezusi találkozásáról). Az ősi hagyomány szerint az apostolok Szűz Mária halálára mind odasereglettek hozzá és sírjához – ami a 42-ben történt „apostolok oszlása” előtt vagy 51-i apostolgyűlés alkalmával volna legkönnyebben érthető – s másról mint jeruzsálemi apostoltalálkozásról tudomásunk nincs. Bizonyos valószínűséggel bír az a feltevés, hogy a Szent Szűz Jeruzsálemben halt meg, esetleg már 42 előtt s hogy csak az ő halála után ment Szent János Efezusba. Egy a IV. századból eredt irat „De transitu beatae Mariae” mondja, hogy a Boldogságos Szűz testét a Getszemáni-kertben temették el s egy V. vagy VI. századbeli másik irat, mely Jeruzsálem nevezetességeit sorolja fel („Breviarius de Hierosolyma”), Szűz Mária sírjának templomát is említi a Getszemáni telek közelében, a Jozafát-völgyben. Viszont egy Theodózius nevű jeruzsálemi zarándok (530 körül) s egy másik névtelen piacenzai zarándok 580 körül tudnak ugyan egy Mária-templomról a Jozafát völgyében, de nem beszélnek Mária sírja templomáról. Minthogy pedig a „De transitu” irat apokrif (nem hiteles) irat, ennek s a tőle valószínűleg függő ,,Breviarius”-nak tanúsága sem döntő bizonyíték. Emmerich Katalin látomásaiban Efezust jelöli meg a Szent Szűz halálának helyéül s a leírásokat, amelyeket a Szent Szűz ottani lakásáról és sírjáról ad, feltűnően igazolni látszanak az Efezusban azóta végzett ásatások. A jeruzsálemi és efezusi feltevésnek tehát egyként vannak valószínűsítő érvei. 2. A sírban maradt-e a Szent Szűz teste? Damaszkuszi Szent János, korának egyik legnagyobb tudósa (+ 754 után), több homiliát (szentbeszédet) írt Szűz Mária haláláról. Ezek egyikében van egy részlet, melyet azonban, sajnos, nem tekinthetünk valódinak(1). Előadja, hogy Szent Pulcheria császárnő, ki 450-ben kezdett uralkodni, Juvenalis jeruzsálemi püspöktől Szűz Mária testét kérte, vagy legalább valamely ereklyéjét egy templom számára, melyet Szűz Mária tiszteletére építtetett. Juvenalis erre azzal felelt, hogy a Szent Szűz teste nincs a földön, mert, úgymond, régi hagyomány szerint az apostolok a Szent Szűz halála idején csodálatosan Jeruzsálembe vitték s itt az angyalok serege fogadta s a Getszemáni-kertbe vezette őket, hol három napig vártak a késedelmeskedő Tamásra. Majd felnyitották a sírt, ahová az angyalok éneke vezette őket s a sírt üresen találták; amiből megértették, hogy Isten a Szent Szüzet feltámasztotta s a mennybe felvette. Ha ez a bájos legenda nem is jelent történeti érvet, s ha hasonló legendás iratokat az Egyház nem fogadott is el, annak mégis jelei ezek is, hogy a Szent Szűz mennyekbe való felvételét a legendás környezettől függetlenül is az Egyház ősrégi időktől vallotta. Ha nem is hittételként, de mint természetes következményét s folyományát annak, amit a Boldogságos Szűzről a kinyilatkoztatásból tudunk. Az Egyház hagyományos hitének s felfogásának nagy bizonyító ereje van, mert Krisztus Urunk ígérete alapján tudjuk, hogy amit az egész Egyház huzamos ideig vall, az tévedés nem lehet. Márpedig a hagyomány ősrégi idő óta állandóan úgy beszél a Szent Szűz haláláról, mint amely csak átmeneti volt s rövid ideig tartott, s amely után csakhamar bekövetkezett a Boldogságos Szűz testi feltámadása és mennybe felvétele is. Ezt mutatja már az is, hogy augusztus 15-ét ősidőktől fogva mint Mária „menybevitelének” (assumptio) napját üljük, úgyhogy mennybevitelen nemcsak lelki, hanem testi felvételét is értjük Szűz Máriának. Már az ősrégi Sacmmentarium Gregorianum így magyarázza az ünnep jelentőségét: „E napon...halt meg test szerint az Isten szent anyja, úgymond; de nem nyűgözhette le a halál bilincse azt, aki a te Fiadat, a mi Urunkat, midőn testet öltött, e világra szülte”. Ahogy már Nagy Szent Albert magyarázza e szöveget: „nem nyűgözhette le a halál bilincse, azaz nem hamvadhatott el. S ha azonnal fel nem támad, elhamvadt volna, mint a többi testek; tehát valóban feltámadt”. Hasonlóképp beszél a gót-gall misekönyv, melyet a VIII. századig Galliában használtak, s amelyben a mennybemenetel napja január 18-án van. Így beszél a spanyol úgynevezett mozarab misekönyv is (az V. század utáni időből), melyben az ünnep már augusztus 15-re esik. Számos más tanújelét idézi az Egyház régi hitének bármely teológiai tankönyv. Régi ünnepnek nevezi e napot Krétai Szent András is (+ 720), aki bőven kifejti, hogy az evangélium s a régi atyák iratai csak azért nem foglalkoznak a Szent Szűz halálával s megdicsőülésével, mert figyelmük egyelőre Krisztus személyére hárult; de hogy természetesen, amint a Boldogságos Szűz szülése nem ártott meg szüzességének, s minden testi romlás nélkül történt, úgy a halála sem okozhatta teste felbomlását. Ugyanez az okoskodás magában is meggyőz róla, hogy a Boldogságos Szűz mennybevitelét (test szerint is) legalább is nagyon megfelelőnek s valószínűnek tartsuk. Krisztus Urunk teste Szűz Mária testéből vétetett s vele bizonyos tekintetben egy volt. Amint tehát Krisztus testéhez nem illett a feloszlás, úgy Máriáéhoz sem, kire Fiának dicsősége áthárul. Alig is képzelhető, hogy Isten azt a testet, amelyben a második isteni személy megtestesült, az enyészet zsákmányává engedte volna lenni. A Szent Szűz végtelenül tiszta volt, benne a bűnnek nyoma, árnya sem akadt; az enyészet azonban a bűn következménye; nem illett tehát, hogy őt elérje. S ha Isten egyébként is oly rendkívüli adományokkal s csodálatos kegyelmekkel halmozta el Szűz Máriát, hogy szinte mindenben Jézushoz hasonló lett, miért vonta volna meg tőle a Jézussal való hasonlóságot abban is, hogy azonnal feltámassza s már a végítélet előtt testben is megdicsőítse? A testek feltámadásában úgyis mindnyájan hiszünk; ha tehát Isten az összes holtakat feltámaszthatja az utolsó napon, mi akadálya volt annak, hogy a Boldogságos Szüzet azonnal feltámassza s testben is az örök boldogság hazájába felvegye? „Felvétetett Mária az égbe – zengi az egyházi antifóna Nagyboldogasszony ünnepén –; örvendenek az angyalok s magasztalják az Isten Fiát.” örüljünk mi is az angyalokkal Nagyasszonyunk méltó megdicsőülésének, ki immár testben is feltámadva élvezi Isten színe látását s az örök élet örömeit s kérjük őt, hogy könyörgésével minket is segítsen fel az örök feltámadás és mennybemenetel dicsőségébe. *Az írás megjelent a Mária-kongregáció 1920. júniusi számában ___________ (1) L. Schäfer–Selbst: Handbuch der biblischen Geschichte. II. 384. 2. jegyzet. ________________________________________ Bangha Béla S.J.: „Új” dogma: Mária mennybevitele.* (Megj.: az írás 1913-ban jelent meg, tehát 37 évvel a Mária mennybevitele dogma ünnepélyes kihirdetése (1950) ELŐTT! - F.Z.) Az Egyház csak a 19. században avatta dogmává a pápa primátusának és csalhatatlanságának, valamint Mária szeplőtelen fogantatásának tanát s hír szerint most akarja kihirdetni Szűz Mária mennybevitelének dogmáját. Hogyan lehetséges ez? Hát 19 vagy 20 évszázadon át nem volt kötelező e tanok elfogadása s most egyszerre kötelezővé válik? Eddig nem tartozott a katolikus hitletéthez s most egyszerre már hozzátartozik? Teljesen téves az a következtetés, mely e kérdés alapjaként tűnik ki, mintha egy-egy új dogma kihirdetésével valami új tan, új hittétel, a katolikus vallástannak valamely új részlete állíttatnék fel s ezzel a hitletét állományában bármi is megváltoznék. Ellenkezőleg: a dogmaként való kihirdetés nem egyéb, mint annak ünnepélyes és végleges egyházhatósági kijelentése, hogy ez vagy az a tan mindenkor a hitletéthez tartozott, az Egyház nagy egyetemességétől, mint ilyen elismertetett s azért a kötelező hit tárgya. Hittétel és definiált, kihirdetett dogma ugyanis nem egészen azonos fogalmak. Minden dogma hittétel, de nem minden hittétel kihirdetett dogma. Hittétel t. i. mindaz, amit a katolikusoknak, mint a Szentírásban vagy a tradícióban nyilván benne foglalt igazságot hinnie kell, akár ki van hirdetve dogmatikus formulában, akár nincs. A definiált dogma viszont az a hittétel, melyet az egyházi tanítótekintély végleges és ünnepies kihirdetéssel, mint ilyet megállapított. Hittétel pl. mindaz, ami oly kétségtelen nyíltsággal olvasható ki a Szentírásból, hogy annak tagadása a Szentírás tekintélyének tagadásával egyértelmű volna; mondjuk, a csodálatos halfogás pl., vagy akár az is, hogy a Miatyánkra csakugyan Krisztus tanított bennünket, vagy hogy „Isten akarja, hogy minden ember az igazság ismeretére és az üdvösségre jusson”. Hittétel, hogy Péter letagadta Krisztust; vagy, hogy Jézus az utolsó vacsorán búcsúbeszédében egységre intette tanítványait és még számtalan hasonló. Ámde dogmaként kihirdetve mindez nincsen. A hittételek közül általában csak kevés van dogmaként kihirdetve, t. i, csak az, ami körül hitviták vagy eretnekségek keletkeztek s ahol az Egyháznak minden kétséget kizáró állásfoglalására szükség volt. Hogy ezek a viták s következésképp a dogmák is elsősorban a kereszténység legszembeötlőbb tanaira vonatkoznak, természetes. Viszont azonban még azt sem lehet mondani, hogy minden fontosabb és központi tan dogmai kihirdetésben részesült volna, így pl. már csak eléggé lényeges és centrális tana a keresztény hittannak az a tétel, hogy Krisztus kereszthalálának áldozata által váltotta meg a világot, de kihirdetve, kétségtelen dogmatikai decizióba foglalva még ez a tantétel sincsen a mai napig. Miért? Mert ezt a tételt véletlenül alig támadták tévtanítók valaha; ezt kihirdetni tehát sohasem vált szükségessé. Az Egyház a dogmatikai definíciókat mindig inkább perdöntő, végleges megszövegezésnek, hivatalos kijelentésnek tekintette; de sohasem jutott eszébe azokkal a katolikus hitéletet akár növelni, akár megváltoztatni. Vajon azért, mert Krisztus istenségét csak a niceai zsinaton (325-ben), a Szentlélek istenségét csak az első konstantinápolyi zsinaton (381-ben), Krisztus igazi ember-voltát pedig csak a kalcédonin (451-ben) hirdették ki dogmatikai definíció alakjában, azért már előbb nem hitte a kereszténység e tanokat? Az őskeresztény irodalmi és monumentális hagyományok éppen az ellenkezőről győznek meg. S ha véletlenül nem lépnek fel ariánusok, pneumatomachok és eutychiánok, talán még máig sem volna éppen anatémás dogmatikai formulákban kihirdetve még Jézus istenember-volta sem. Pedig hinni hitte azt – néhány akadékoskodót kivéve – az egész őskor decizió nélkül is. Ami a „legújabb” dogmákat illeti, megint nem egészen helyes kifejezés, hogy az Egyház valamely tanokat dogmákká ,,avat”. A dogmaként való kihirdetéssel az illető tan nem „avattatik”, nem emeltetik fel mintegy alacsonyabb rangból magasabbra, mert hisz éppúgy a hitletéthez tartozott a kihirdetés előtt is, mint utána. Legfeljebb a külső állapotát és hozzánk való viszonyát: az elfogadandóságát és kötelező erejét illetőleg kerül új stádiumba. A kihirdetés előtt ugyanis, ha valaki még kétségbe vonta, hogy az illető tan a hitletétben benne foglaltatik vagy abból következik, ezzel tévedett ugyan, de nem vétkezett az Egyház tanítása s ezzel a hit egyetemlegessége ellen. Míg a kihirdetéssel ez az állapot megváltozik, amennyiben most már ama kétely jogosultsága is végleg megszűnik, hogy vajon az illető tan hozzátartozik-e a katolikus hit tartalmához. Eddig bennfoglaltan és öntudatlanul hitte azt mindenki, aki meghajolt a keresztény hitrendszer egyeteme előtt, még ha véletlenül nem tudta is, hogy e tétel ama hitrendszernek szintén része; a kihirdetés után pedig kifejezetten is hinnie kell azt, mint a hit egyik tanát. Azonban ugyanakkor minden „újabb” dogmáról is ki lehet mutatni, hogy állandóan és kezdet óta része a Krisztusról ránk hagyományozott hitkincsnek. A pápa fennhatóságát és csalhatatlanságát csakugyan nem lehet le nem vezetni az evangélium megfelelő helyeiből (Mt. 16,18. 19; Jn. 21,18. 19; Lk. 22,32) s hogy a kereszténység az ősidőktől kezdve sziklaszilárdan hitte a római pápa ez előjogait, annak klasszikus bizonyságaival találkozunk már az Egyház legelső és legrégibb, méghozzá éppen Keleten tartott zsinatain, valamint a keresztény őskor hitének számos egyéb emlékén. Hasonlóképp megleljük a Szeplőtelen Fogantatás hitét már a legrégibb időkben, ameddig csak felvezetnek a nyomok; nemcsak igen régi egyházi íróknál, hanem pl. abban a körülményben is, melyet Krétai András himnuszaiban (675 körül) és Damaszkuszi János beszédeiben (740) megörökítettek, hogy t. i. már az ő idejükben – tehát a VII. és VIII. században – a katolikus Egyház székében megülte Mária fogantatásának ünnepét. Pedig az Egyház csak olyasmit ünnepel, amiben a szentség és természetfölöttiség különösen megnyilatkozik. Szó sincs róla tehát, hogy ezek az „új” dogmák új, eddig ismeretlen hittételeket állítottak volna fel; mindig csak egy-egy régi, de újabban megtámadott hittételt világítottak meg új fénnyel. A XIX. század nem „fedezett fel” és nem „avatott fel” új tanokat, csak új szükségleteknek sietett megfelelni, így a gallikanizmus klasszikus százada után semmire sem volt annyira szükség, mint a pápai előjogok ünnepélyes összefoglalására s kihirdetésére; a XVIII. és XIX. század naturalisztikus filozófiája és krisztológiája pedig kívánatossá tette, hogy az eredeti bűnnek s a természetfölötti életrendnek tanára nézve minél világosabb és részletesebb dogmatikai döntések történjenek. Ezek a döntések a kívülállók előtt sokszor érthetetlenek, az Egyház hivatásának szempontjából azonban végtelen fontosságúak; ezek őrzik meg az Egyházban a Krisztus által is annyira sürgetett hit- és tanításegység folytonosságát. Ami pedig Szűz Mária mennybevitelét illeti – lehet, hogy a pápa ezirányban is dönteni fog, bár annyit már csakugyan tudhatnánk, hogy újsághírek ily téren nem illetékesek. De tegyük fel, hogy az Egyház egyszer csakugyan dogmaként fogja kimondani Szűz Mária testi mennybevitelének amúgy is állandóan, bár ha csak bennfoglaltan hitt tanát. Mi történik akkor? Valami új, lehetetlen dogma áll elő megint? Ez a „mennybevitel” mindenesetre csak annyit állít Szűz Máriáról, amennyit a Krisztus „mennybemenetele” állít Krisztusról, hogy t. i. miként Krisztus, úgy Szűz Mária is már az általános feltámadás előtt nemcsak lélekben, hanem testben is élvezi az örök boldogság örömeit. Krisztus testi mennybemenetelét mindenki hiszi és vallja a Hiszekegyben; a „testnek feltámadása” alapvető keresztény hittétel; ha tehát mindez nem lehetetlen, miért volna lehetetlen, hogy Szűz Mária lelke is – épp- úgy, mint Jézusé – már az általános feltámadás előtt egyesült ismét a testtel s még a végítélet napja előtt részesült a feltámadás dicsőségében? Vagy talán e hitnek nincs nyoma a keresztény tradícióban? Ennek éppen az ellenkezője áll. Üssünk fel bármely dogmatikai tankönyvet: bármily régi s bármennyire megelőzi Mária mennybevitelének esetleg majd egyszer kihirdetendő dogmáját, ama tételt ott találjuk valamennyiben, hogy a Szent Szűz testi felvételének hite az Egyház hitének mindenkor oly nemű kiegészítő része vagy legalább következtetése volt, melyet megtagadni eddig is „vakmerőségnek” tartottak (v. ö. pl. Hurter dogmatikáját, 166. tétel). Hogy csak egyetlen példát idézzünk: az örmény püspökök 1343-i zsinatja ezt a tételt, mint az örmény egyház ősrégi hitét vallja és hitcikkelyként szövegezi meg; a legrégibb keleti és nyugategyházi ünneprendekben (kalendáriumokban) pedig részben a VI. és VII. századból – augusztus 15-e mint „Szűz Mária mennybevételének ünnepe” szerepel. Ne féltsük tehát az Egyházat, melyet hiszen sokan éppen azért vádolnak „maradisággal”, mert aggályosan konzervatív és egy jottát sem enged krisztusi hitletéthez sem hozzáfűzni, sem abból elvenni. Az ő dogmái csak azokat az ősi tanokat rögzítik meg hivatalos szövegezésben és kifejtésben, melyeket mint Lerini Vince (Kr. u. 400 körül) mondja: „mindenkor, mindenütt, mindenki hitt és vallott”, aki a kereszténység hitének okmányaival behatóan s elfogulatlanul foglalkozott. * Magyar Kultúra 1913 I. évf. I. kt. 571-4.
Posted on: Wed, 14 Aug 2013 16:59:20 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015