/Blueszenész a bárban/ Este nyolc volt, korom sötétség borította Pestet az utca kihalt, senki, csak a némaság ölelte az úttestet. Egy eldugott, félig gazdag bárban éppen ekkor a kerület blueszenésze tartotta a sokadik zenés estet. Arcán, és szemein látszottak a nehéz idők s bőre minden részén ékeskedtek az erős redők. Gitárját megkoptatta az élet, a szerelem, az utca, a nincs, a havi gyötrelem. Hangja fájó volt, mégis felemelő, mint maga a zenész, a nem feledhető. Kalapján koponya, nyakában lánc pihen, kézfején tetoválás, a minden. Dalolt a hazáról, szerelemről, hitről és a haldokló reményről, a létről. Nyúzta a zenét, mint őt a blues ami rángatja, szívet húz. Az est végén meghajol, taps, éljenzés, megkapta a bért, két napig nincs éhezés. Megitta a sörét, megitta kedvenc borát, s elszívta az utolsó cigarettát. Gondolt a hazug szerelemre, mi kiölte vágyát, mámorát, gondolt szépre ami otthon várta, kívánta az ágyát. Blueszenész volt a bárban s hatott, a közönségnek újra mélységet adott. Gyűlölete elszállt, addig míg tartott, nem volt benne harag, örült, hogy adhatott. Kezet fogott, kezet csókolt, imádta az estét, hazaért végül, s nyugtatta a testét.
Posted on: Tue, 01 Oct 2013 11:22:14 +0000