"Libabőrös lettem tőlük. Csakúgy, mint a hatvanas évek közepén, amikor szembetalálkoztam a Quilapayún együttessel. Berlinben. Kelet-Berlinben. (A Gerilla tagjaként vetődtem oda - nem érdekes.) A kongresszusi központ színpadán adtak koncertet. Föllépésük előtt gyönge minőségű amatőr filmet vetítettek az Unidad Popular küzdelmeiről, tüntetésekről, röplapszórásról, összetűzésekről az előző kormány rendőrségével. A nézőtér a spanyol nyelvű filmet pontosan értette, én csak követni tudtam valamelyest. Ekkor vettem észre, hogy a publikum legalább felerészben latinókból áll. Ilyen sok latin-amerikai él Kelet-Berlinben? A vetítés után teljes sötétség lett. Hosszabb csönd után távoli dobpergés kezdődött, s erősödött fokozatosan az elviselhetetlenségig. A szétáradó fényben a színpadon hét gyönyörű férfi, fekete szerzetesi csuhaszerűségben, pengetős hangszerekkel - gitárok, charango, tiple - és dobokkal: a Quilapayún. A név állítólag indiánul annyit tesz, három szakáll. Ennek megfelelően hárman szakállasok. Kristálytiszta hét szólam, négy tenor, három bariton. "Kelj fel, és járj, és nézz a hegyek felé, onnan jó a szél, a Nap és a víz!" Hibátlanul zengő húrok, rendíthetetlenül pontos, kemény ritmusok. Jéggé váltam. Hogyan szerepelhetnénk mi ővelük egy színpadon? Hallottam már Víctor Jaráról, fotóját is láttam, annak alapján az egyik szakállast azonosítottam vele. Később tudtam meg, hogy egykori zenekarából kivált, már "csak" a szerzeményeivel van jelen. Helyette ott volt Isabel Parra, az együttes vendégeként. Kislánytermetű asszony, megszólalásig szép. Megszólalás után gyönyörű." (Vámos Miklós - KELJ FEL ÉS - ÉLET ÉS IRODALOM, 49. ÉVFOLYAM, 3. SZÁM)
Posted on: Mon, 02 Sep 2013 07:23:08 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015