…emlékszem, volt idő, amikor egészen váratlanul mart belém a félelem. Akár a katonaságnál, míg a kötelező surranót koptattam. Egyszer csak riadó lesz, s valahol, a lokátoros kocsi mélyén nyüszítve meredünk az indikátorra, milyen lassúdad kérlelhetetlenséggel közelít felénk a kis, sárga, kifli alakú jel: egy atomrakéta. Ám valahol a Szovjetunióban is nyílnak már a rakétasilók, hogy lomhán kikászálódva belőlük elinduljon az ellencsapás. Mert természetesen Amerika kezdi…. A retinámba égett ez a kép, hiszen annyiszor láttam már ilyen-olyan filmeken. Csatakosan ébredtem. Aztán már boldogan büfögő civilként, akár a buszon ülve, éppen hazatartva, egy pillanat alatt belém hasít a rettenet, tán egy barom éppen most nyomja meg azt a bizonyos gombot. Én is megnyomtam. A leszállásjelzőt. No de az alaphang: a Japánnal még hadban álló Egyesült Államok 1945. augusztus 6-án ledobja az első atombombát Hirosimára. Száznegyvenezer ember azonnal meghal, mintegy százezer később, a sugárártalmak miatt. Aztán három nappal később Nagaszaki… Persze lehet ragozni, miért is történt mindez. Hogy Amerika kímélni akarta katonái életét, ismerve a japánok fanatizmusát. De nem! Amerika figyelmeztetni kívánta a már egyre kényelmetlenebbé váló szövetségesét, a Szovjetuniót, aki már akkurátusan morzsolgatta fel Mandzsúriában a Kvantung-hadsereget. Vagy mindkettő együtt. Pedig Teller Ede emlékezése szerint ők nem ezt akarták. Az amerikai elnökhöz írt levelükben köztes megoldást javasoltak. Vagy azt, hogy japán megfigyelőket hívjanak Amerikába egy demonstrációs, kísérleti robbantásra, vagy a Tokiói öböl fölött robbantsanak, az éppen elég elrettentő lesz. Ám a levél nem jutott el az elnökhöz. Ennyit a naiv tudósokról… Az Enola Gay, méhében a Little Boyjal elindult végzetes útjára. Megnyílt Pandora szelencéje… Azóta, már bocsánat, de nemzedékeket fosattak-fosatnak végig, gondoljunk csak a kubai rakétaválságra, mindkét oldal a maga igazát bizonygatva, csöpögve a humanizmustól, hogy ők nem akarják, de… De látni az amerikai iskolát, ahol a tanerő parancsára gyerekek húzódnak a pad alá. Látni egy kísérleti robbantást, amerikai katonák sziluettjét, ahogy szintén parancsra, hátat fordítanak a nem is olyan túl messzinek tűnő atomvillanásnak. De a ruszkik sem restek: szovjet alakulatokat hajtanak végig, igaz, zárt páncélkocsikban, sugárfertőzött területeken. Mert epedve ég mindőjükben, mármint a fejesekben a tudásvágy: hogyan is hat a sugárzás az emberi szervezetre. És mi, porba fingó emberkék tovább rettegtünk. És ennek a rettegésnek irodalma van, lásd például Robert Merle Maleviljét. Vagy akár a filmipar is szépen hízik ezen, elég, ha a Mulholland című mozi pörög előttünk. Aztán persze megmagyarázták, enyhül a veszély, politikusok írnak alá klakkban-frakkban atomcsend-egyezményeket, mögöttük fess katonai attasék, szárnysegédek vagy mi a szarok ácsorognak ünnepélyesen vállrózsásan, rózsás arccal. Úgy tűnt, fellélegezhetünk… De azért, néha-néha, ha megnyomom a leszállásjelző gombját, eszem be jut: Pandora szelencéje még mindig nyitva áll… youtube/watch?v=t19kvUiHvAE
Posted on: Tue, 06 Aug 2013 05:40:24 +0000