16 Tom remegő ujjai elengedték a parázsló cigarettát, ami pattant a földön. Mire utána nyúlhatott volna elnyelte a közeli esőcsatorna. Egykedvűen kotorta ki zsebéből a dobozt, majd ijedten konstatálta, az utolsó szál bitangolt el. Ismét zsebeiben kotorászott, ezúttal pénzt keresve, de ez a próbálkozása sem járt sikerrel. Visszahuppant a járda szélére kezeibe temette arcát és zokogott. Életében nem érezte magát ennyire magányosnak és nincstelennek. Egyszer Steinbeck egyik könyvében olvasott egy gondolatot, ez ötlött eszébe: „Nincs magányosabb látvány, mint egy tengeren hánykolódó hulla”. Most Ő volt a tetem, ami az élet tengerén elmerülni is képtelen, még a hullámok sem akarnak számára nyughelyet biztosítani. Ráesteledett. Kereste a helyet ahol a fejét lehajthatná, otthonra lel, de idegennek tűntek számára a minden nap látott utcák. Céltalanul elindult, üveges tekintettel kereste a házat ahol lakott. Egyre messzebb került, elérte a kivilágítatlan külvárost. Szemeivel a tisztára söpört utcák aszfaltját kutatta, hátha szerencséje lehet, talál egy eldobott cigarettavéget, vagy valami aprópénzt. A széles utca túl oldalán meglátott egy dohányzó férfit. Összeszedte minden bátorságát, vagy inkább eldobta megmaradt büszkesége utolsó rongyát, és elindult felé. A férfi sarkon fordult, mintha csak érezte volna Tom közeledését, és eltűnt egy nyitott kapu mögött. Tom megszaporázta lépteit, tett egy bátortalan kísérletet, hogy utána kiáltson, de nem jött ki hang a torkán. Mire elérte a bejáratot a kapu már bezáródott előtte. Ücsörgött egy kicsit a tengerparton kopott frottírtörülközőjén, és a vizet bámulta. A többi gyerek hangosan kiabálva jókedvűen pancsolt a vízben. Vele senki nem akart játszani. Fülében egy ismerős dallam az egyik ismert sorozat zenéje bontakozott ki. Egyre hangosabb életszerűbb volt úgy érezte az egész zenekar csak is neki játszik. Gyermeki magányában gubbasztott, még nem tudta ez az érzés egész életét végigkíséri. Lehetett talán hét éves sem. Ismét a jól ismert helyre a járdaszegélyre telepedett. Csukott szemmel töprengett, a hogyan tovább problémáján. - Megszoktam, itt vagytok, de ez nem jelenti, hogy nem félek tőletek. Csak egy kicsit hagyjatok magamra. – Mormogta. - Már csak 16. – Mondta a mellette ülő hajléktalan.
Posted on: Thu, 24 Oct 2013 18:33:52 +0000