227.rész Ekkor valaki csengetett. Carlisle ment ajtót nyitni!!! Jónapot mondta Carlisle!! 3 voltak 2 fiu és egy lány!!! Nem ismersz meg bennünket Carlisle!!! OOOO izé elnézést kérek de nem rémlik sajnálom de kerüljetek beljebb !!! Én Chris vagyok!!! Én Amanda!!! Én meg Tom!!!! Jézusom ti vagytok azok tényleg ölelte magához Carlisle öket!!! De régen nem látalak titeket!! mondta Carlisle!!! Pedig kerestünk már több éve Carlisle mondta Amanda!!! Erre lejött Esme!!! OOO sziasztok köszöntötte Esme a vendégeket!! Ö itt a feleségem Esme Cullen!!Itt jön Alice a lányom és férje Jasper!!! Ö itt a fiam Edward felesége Bella !!!! Ö Emmett fiam felesége Rosalie lányom!! És Renesme Edward és Bella lánya meg a babák!!! Papi ök kicodák ajanos a néni !!-mondta Amira!!!! OOO már beszél !!!mondták 3 egyszere!!!! Ök itt az első vámpír barátaim Chris Amanda és Tom!! Mutatta be barátait Carlisle!!!! Elmesélem a történetünket mondta Carlisle!!! Mindenki üljön le mondta Carlisle és már el is kezte mesélni ami megtörtént !!!! 1640-ben születtem. A nevem: Carlisle Cullen. Édes apám anglikán lelkész volt. Bizonyára mindenkiben meg fordul a kérdés hogy, hogy élek még? Elmesélem nektek a történetem. Szóval, mint említettem 1640 tájékán születtem. Az én időmbe még az emberek hittek a vámpírok, boszorkányok és egyéb sátáni lények létezésében. Apám is, egy volt közülük, és üldözte az ilyen lényeket. Persze, általában mindig ártatlan embereket öltek meg. Én nem mindig bírtam elviselni apám viselkedését. Arra gondoltam, segítek neki elkapni néhány vámpírt. „Sajnos én sikerrel is jártam” annak idején így gondoltam, de ma már nem bánom. De ne szaladjunk ennyire előre. Sosem szerettem az erőszakot. De hát mégis csak segíteni akartam jó apámnak, tulajdonképpen bizonyítani akartam neki. Az egyik falu mellett bele futottam néhány igazi vámpírba, csapdát állítottam nekik, de az egyik rám ugrott, és megharapott. De sikerül levetnem őt magamról. Valószínű nagyon éhes lehetett már, hogy így rám vetette magát. Innentől sejtettem, hogy nagy a baj. Arra is gondoltam felkeresem apámat, de rájöttem, hogy ez nagyon nem jó ötlet valószínűleg engem saját tulajdon fiát is megölette volna. Miközben átváltozásom tartott egy rakás rohadó krumpli alá rejtőztem el. Olyan érzésem volt, mintha valaki elevenen égetne. Átjárta az egész testem a tűz, ordibáltam fájdalmamban, közben halottam a kereső kutyák ugatását, de nagyon bíztam benne, hogy nem találnak meg. Halottam még a falubeliek kiabálását is, akik engem kerestek. Csak nem az apám hangját hallom? –Carlisle fiam merre vagy? Válaszolj fiam! Halottam a hangján a szomorúságot. - Ugyan Anthony nagyon sajnálatos, de a fia már két napja eltűnt bizonyára már nem él. Mondta egy női hang, mint ha mosoly bujkált volna a hangjában. Na ezt a hangot bármikor felismerem, Julia apám talpnyalója. Tudom én, hogy nem sajnálja, hogy eltűntem. Ugyan is volt egy esetem. 18 voltam, és volt egy nagyon jó barátnőm Elisabeth ő 16 volt, mikor Julia azzal vádoltam meg, hogy ő egy boszorkány, ja és, megátkozta őt, na persze meg azt állította, hogy látta repülni. Bezzeg ezt apám rögtön el is hitte, nem látta a fától az erdőt. Elcipelték őt egy elhagyatott kis faházikóba. Ezt nem, engedhettem, hogy legjobb barátomat elégessék egy máglyán, én tudom, hogy ártatlan. Meg kell őt mentenem apám távol volt az ő talpnyalójával megint boszorkány vadászaton. Én ezt kihasználva gondoltam megmentem Elisabeth-et, tudtam, merre van az a faház, de ezt apám nem tudta, hogy tudom. Hu két őr őrzi a házat, valahogy be kell, hogy osonjak! Á ott az ablak és pont az erdőre néz, ezért tuti nem látnak be és nem is, látnak meg. Benéztem az ablakon, és mit láttam, a legkedvesebb barátom megkötözve, és még a száját is, betömték. Hogy lehet apám, és a falubeliek ilyen kegyetlenek? Sose bírtam az erőszakot, ezt többször mondtam már apámnak, de sose hallgatott rám. Bemásztam az, ablakon lehúztam a barátomnak a szemfedőjét, és kioldottam a kendőt, amivel be volt kötve a szája. – Cshh. semmi gond, Elisabeth, én nem akarlak bántani, kiszabadítalak. – Jaj Carlisle annyira félek, ma hajnalban akarnak a máglyán elégetni. Nem akarok ilyen fiatalon meghalni, én családot szeretnék, megesküszöm neked, nem vagyok boszorkány! Mondta nekem keserűséggel a hangjában. – Tudom, ne aggódj nekem is, fáj, hogy ezt művelik, ezért jöttem el érted. – Elkötöttem neked egy lovat, hogy azzal el tudj menekülni. – Drága Carlisle, az isten áldjon meg a jóságodért, és az éles látásodért. Neked olyan nemes a lelked köszönöm, hogy megadod az esélyt arra, hogy családom lehessen - hangjában csak őszinte hálát halottam. − Jó, de most nincs időnk a hálálkodásra, sietnünk kell, mindjárt felkel a Nap. – oké, te nem tartasz velem? - mennék én de, akkor gyanúsított leszek és nagyon gyorsan vissza, kell érnem a házunkhoz. – ó igazad van, nagyon fogsz hiányozni, drága barátom. Te is fogsz nekem de, most menj, segítek felülni a lóra. – köszönöm még egyszer, drága barátom, remélem neked is jó életed lesz. − viszlát, Elisabeth − viszlát, Carlisle. Na most futás haza. Hu, ha jól látom még apám nem ért haza hála a jó égnek. Gyorsan befeküdtem az ágyamba. Halottam, hogy hangosan bevágódik a bejárati ajtónk. Kinyílt az én szobaajtóm is. – Látja Julia mondtam én, hogy a fiam alszik és semmi köze, nem lehet Elisabeth eltűnéséhez. – Látom Anthony de, mivan ha a fia színleli az alvást? – Na látja hozzá értem, és meg se mozdult, most már hagyja abba az összeesküvés elméleteit, és most menjen haza. – Rendben maga szerint milyen mesze lehet a lány? – Talán már egy másik faluban jár, nem tudom Julia, de most menjen és pihenjen, mert ma is sok boszorkány és vámpír van még szabadon, az utcán. − Rendben akkor ma még látjuk egymást, Anthony. Az a tudat vigasztalt, hogy legalább egy embernek segíthettem, örülök, hogy sikerült megszöknie. Már nem hallom a kutató csoportot, szóval apám feladta a keresésem. Ennyi volt többet nem hallok apámról. Hát akkor, ennyi apám, bánnom, hogy nem tudtam személyesen elbúcsúzni. Kb. olyan három napig, szenvedhetem mire a szívem, ütötte az utolsót vadul küzdött, de fel adta a küzdelmet. Mikor rájöttem, hogy én is vámpír lettem próbáltam öngyilkos lenni, megpróbáltam vízbe fulladni, levetettem magam egy szikláról, de nem haltam meg! Próbáltam magam éheztetni nem akartam gyilkos szörnyeteg lenni. Egyik éjjel meghallottam az erdőben egy csoport szarvast. És rájöttem, hogy nem kell embert ölnöm, élhetek állat véren. Az nap este elfogyasztottam hat szarvast! Nagyon gyenge lehettem már, mert szinte egymás után fogyasztottam el őket. Még maradtam egy darabig a faluban pontosan fél évig. Apám meghalt az eltűnésem után három hónappal. Beosontam a házunkba az éjszaka közepén és elhoztam egy keresztet, amit apám faragott a saját kézével. Ott voltam a temetésén fájt a szívem, azért mert elvesztettem édesapám akármennyire is, sok ártatlan ember is öltek meg, mert ő hitt annak a Julia-nak. Sok tervem volt minél előbb ott akartam hagyni a falut, már semmi nem kötött ide. Gondoltam bejárom az országokat. Szinte egész Európát körbe jártam. Arra is rá jöttem jobb, ha felhős országokat választok, mert a napon csillog a bőröm is igen csak feltűnő, lennék. Elszomorodtam egy pillanatra, mindig is szerettem a napfényt és kár, hogy csak akkor mehetek a napra, ha egyedül vagyok. Elvégeztem az orvosit, négyszer, természetesen esti tagozaton. Jártam még történelem szakra, és nyelvi tagozatra is már hat nyelven tudok folyékonyan beszélni. Tudok németül, spanyolul, oroszul, olaszul, japánul és magyarul. A legnehezebben a magyart tanultam meg. Kezdő orvosként dolgoztam, egy kicsike kórházba egy faluban. Imádtam a munkámat eleinte nagyon sokszor elkapott a vér utáni vágy, de ilyenkor kimentem a friss levegőre, mert muszáj volt kitisztítanom a fejem. Mindig csak 4-5 évig lehettem valahol, különben hamar gyanakodni kezdenének, hogy nem öregszem. Sose voltam boldog, a költözések miatt. Imádtam az összes kollégám. Ma volt az utolsó napom. Cindy már az ajtóban várt egy csésze kávéval. − Jó estét Dr. Cullen. Örülök, hogy látom annyira fog hiányozni maga kitűnő, munkaerő remélem a másik kórházban is, imádni fogják magát – mondta szomorúsággal, de egyben kedvességgel a hangjában. − jó estét Cindy, köszönöm szépen a jó kívánságait. Köszönöm a kávét is, de megyek is, ha nem sértődik meg, mert várnak a betegek. − jaj, ne butáskodjon Dr. Cullen. Menjen csak, a betegek, nem várhatnak. Első a kötelesség. Mielőtt elmentem volna a betegeimhez, beleittam a kávéba, iszonyatos volt. Számomra minden ital, és étel olyan volt, mintha földet, ennék, vagy innék. Kedvesen rá mosolyogtam Cindy-re, és elmentem, de még hátra szóltam − Még egyszer köszönöm a kávét. Meg se vártam a válaszát mentem is tovább. Behoztak egy sérült gyereket, aki leesett a fáról ,felajánlottam Peternek, hogy ellátom én a kisfiút, de a szülei nem engedték meg, hogy kezeljem a fiút, az emberek még mindig babonásak. De legalább, már kevésbé babonásak. Peter a munkatársam, és nagyon jó barát. Sajnálom azt, hogy el kell mennem, szerettem ezt a helyet, és Petert is fájó szívvel hagytam itt. Miután lejárt a műszakom, mindenkitől gyors búcsút vettem. Otthon már minden össze volt pakolva, útra készen álltam. Futásnak eredtem, és elhagytam a falut.. Futottam és futottam, nem is tudtam, merre menjek. Talán új házamhoz kéne mennem, és le kéne pakolnom a néhány holmimat. Végre hazaértem, ez a ház is csodálatos, a fal vajszínű, a bútorok gyönyörű antik darabok, amik kitűnően illenek a ház belsejéhez. Körülbelül egy órán keresztül csak csodáltam az új otthonom. Miután körbe néztem rögtön ki is választottam magamnak a dolgozó szobámat, aminek fehér fala volt és volt benne egy hatalmas ablak is, ami pont az erdőre nézett, a falon egy kép volt, ami egy kis falucskát ábrázolt. Ez eszembe jutatta a kis falut, ahol éltem eddig, és halott szívembe bekúszott a magány érzése. Ha dobogna a szívem már rég megszakadt volna a fájdalmában, fájt a magány. Létezésem alatt most éreztem leginkább, hogy milyen egyedül is vagyok. Már hetven éve vagyok vámpír. Ó te jó ég, néha én sem hiszem ezt el. Hetven éve apám meghalt, ő volt az utolsó családtagom. Na de nem szomorkodom tovább, hiszek benne, hogy jobb lesz az életem. Bementem a hálószobámba a szobának világoskék színe volt, az ágyam mellett volt egy kis szekrény azon egy kislámpa állt, itt is nagy ablakok, nyíltak az erdő déli részére biztosítva így remek kilátást. Imádom ezt a szobát. Habár nekem nincs is szükségem ágyra, mivel nem alszom, de muszáj fent tartani a látszatott. Végül is bevonultam a dolgozó szobámba, és elő vettem a kedvenc könyvem. Imádok olvasni ez a szenvedélyem, mikor nem vagyok a kórházban, mindig olvasok. Most is a dolgozó szobámban, ülök és olvasok. Hú, már négy napja nem vadásztam el kéne mennem. Letettem a könyvem, és kivágtattam a házból. Ó, a futást imádom, a szél belefúj az arcomba olyan, mintha repülnék, annyira szabadnak érzem magam. Megfeszültem, és abbahagytam a futást, mert idegen szagot éreztem, mire a torkom mélyéről reflexszerűen vad morgás tört fel. A következő pillanatban három vámpírral találtam magam szemben. A szemük vörösen izzott, ők valószínűleg emberekkel táplálkoznak. − Nyugalom, békés szándékkal jöttünk. A nevem, Tom, ők itt a társaim, Amanda és Chris. Szép lassan emelkedtem fel a támadó állásomból. − Az én nevem, Carlisle Cullen. Itt lakom a közelben. − Te itt élsz? - A hangjában hitetlenkedést éreztem. − Igen, itt, a kórházban dolgozom, mint orvos - mondtam büszkén, és határozottan. − Te a kórházban dolgozol? De hogyan hiszen te is vámpír vagy, hogyhogy nem ölsz embert? Hogy tudod ezt megállni? - kérdezte tőlem Chris hitetlenkedve. − Én állatvéren élek, és már hetven éve követem ezt az életmódot. Még sosem öltem embert. Erre büszke is vagyok. - De ti mi járatban vagytok erre? - kérdeztem kíváncsian. − Mi csak erre jártunk és vadásztunk. Soha nem hallottunk még olyan vámpírról, aki még nem ölt embert. Te vagy az első, habár nem sok mindenkivel találkoztunk még utunk során. − Nekem is ti vagytok az első ismerőseim. Tényleg, nem találkoztatok olyannal, mint én? − Nem, sajnos nem. De szívesen megismernénk egy kicsit közelebbről, ezt az életmódot habár szerintem ez természetellenes! Nem bánod, hogyha csatlakoznánk hozzád egy kis időre? - Ezen a kérdésen nem gondolkodtam, sokat azonnal rá vágtam a válaszom. − Természetesen, csatlakozzatok hozzám bátran - mondtam boldogan. - Számomra a megtiszteltetés, hogy ki próbáljátok az én életmódom. - Nagyon belelkesültem, hogy lehet, nem leszek sokáig magányos, ha csak egy rövid ideig is. − Velem tartanátok már most is? Éppen vadászni indultam. − Hát, ha nem bánnod, akkor csatlakozunk hozzád! −Nem, dehogy bánom! Kövessetek! Arra gondoltam, hogy vadászhatnánk szarvasra. Mit szóltok? −Szarvasra? Nincs esetleg valamilyen más állat? - kérdezte panaszosan Amanda. −Természetesen van más állat is. Ajánlom nektek az oroszlánt és a pumát. A hegyekben megbújik néhány. A ragadozóknak jobb az íze, mint a növényevőknek. Induljunk - mondtam határozottan. −Menjünk! - mondták egyszerre. Eszméletlen gyorsan száguldoztunk, kikapcsoltam az agyam működését, és az ösztöneimre hagyatkoztam. Beleszagoltam a levegőbe, és megéreztem egy medve illatát. Azonnal az illat nyomába eredtem, az állat gyanútlanul szaglászott, de amikor megérezte a veszélyt rám vicsorgott, de már késő volt, rá vetettem magam a nyaki-ütőerére, és elkezdetem szívni a számomra éltető vérét. Ismét bele szippantottam a levegőbe, és megéreztem egy szarvast. Rögtön utána vetettem magam, ő előbb megérezte a veszélyt, mint az előző áldozatom. A szarvas megpróbált elmenekülni, de én utolértem, leszorítottam őt a földre, és megkerestem a nyaki-ütőerét, majd vele is végeztem, most már jól lakottan figyeltem új ismerőseim vadászását. Chris rávetette magát egy pumára, a puma küzdött, morgott, karmolt, de ez nem használt, Chris csak nevetve ölte meg áldozatát. Amanda egy farkast kapott el, ő is gyorsan, kecsesen végzett kiszemeltjével. Tom egy nőstény oroszlánra akarta rávetni magát, de az oroszlán nem hagyta magát könnyen. Nagyon gyorsan futott, de hiába, mi vámpírok mindenkinél, és mindennél gyorsabbak vagyunk. Amanda jött oda hozzám először, miután végzett áldozatával. − Ó, Jézusom, ez szörnyű volt. Nem hiszem el, hogy te képes vagy így élni - mondta hisztérikus hangon. − Amanda, ne beszélj így, igazán örülhetnél, hogy Carlisle hajlandó volt megmutatni az életmódját - szólt rá ingerülten Tom, Amandára. −Semmi gond, Tom, elhiszem, hogy nektek nem valami finom az állatvér, hiszen megszoktátok az embervért, így nehezebb átállni. −Hát, tényleg nem valami jó - fintorgott Chris, és egy kicsit Tom is. −Tudom. Gyertek, megmutatom az otthonom. − Ez igazán remek ötlet. Köszönjük a meghívást - mondták egyszerre lelkesen. Visszafutottunk a házamhoz, bevezettem őket a napaliba. Csodálkozó tekinteteteket láttam magam előtt. Körbe vezettem őket a házban. Beléptünk a dolgozó szobámba. −Üljetek le. −Köszönjük. Gyönyörű a házad. Te rendezted be? - kérdezte csodás dallamos hangján Amanda. −Igen én rendeztem be a szobát. Meddig szándékoztok maradni? Nem azért kérdezem, mert nem látlak titeket szívesen, nagyon is örülök, hogy itt vagytok. − Hát, ha nem zavarunk még maradnánk néhány hétig. De valószínű nem fogunk rá szokni az állatvérre. Mi megértjük, ha már ezek után nem látsz minket szívesen. − Jaj, erről szó sincs, maradjatok addig, ameddig csak akartok, de ha lehet a közelben ne vadászatok emberre. − Ez természetes, nem akarunk bajba sodorni - mondta őszintén Chris és Tom egyszerre. − Akkor ezt megbeszéltük. Megmutatom a szobátokat. Mindenkinek megmutattam a szobáját, le se jöttek egész este. Na, nem baj majd holnap kifaggatom őket. Egész este a kérdéseimen törtem a fejem. Reggel 8-kor léptek ki szinte egyszerre a szobájukból a vendégeim. − Jó reggelt! - köszöntem kicsi szomorúsággal a hangomban. − Viszont! Valami baj van? Carlisle, olyan furcsa a hangod! Na tessék én terveztem el, hogy kérdezni fogok, erre ők kérdeznek, ez remek, mondhatom. − Nem, nincs semmi gond. De most be kell mennem a kórházba, ha megbocsátotok. − Persze, csak nyugodtan. − Addig is, míg távol vagyok, érezzétek magatokat otthon! Akkor, sziasztok! − Szia! - köszöntek el kórusban. Még mindig futottam, és azon törtem a fejem mi lett volna, ha nem változtam volna át. Talán már rég halott lennék, ebben a percben szívesen haltam volna meg. Kész csőd az életem, nincs párom, a barátaimat nem sikerült rászoktatni az állati vérre. Minek élek még? Egy szörnyeteg vagyok, nem is kéne léteznem, talán sose lesz családom. Nem akarok így örök életet. Én családot szeretnék, ha ember maradtam volna, akkor talán lett volna rá lehetőségem. Istenem, de jó lenne, egy csodás feleség gyerekek, lehetne egy kamasz fiam, vagy lányom, aki néha összeveszne velem kicsit, hogy engedjem el szórakozni a barátokkal. De nem nekem ez valószínűleg soha nem adatik meg. Elég Carlisle Cullen, szedd össze magad! Ne légy borúlátó, majd csak találsz magadnak családot. Hu, már mindjárt ott leszek a kórház előtt. Le kell lassítanom, mert még a végén meglátnak, habár, ha meg is látnának, akkor is csak egy csíkot látnának elsuhanni. De nem kockáztatom meg a lebukás esélyét. Bementem az ajtón, és egy igen csinos nővérke jött elém. − Á, bizonyára maga Carlisle Cullen. Örvendek a szerencsének, a nevem, Kamilla Cranford. − Igen, én vagyok. Én is örvendek a találkozásnak, Kamilla. Szólaltam meg rekedtes hangon. Mivel most beteget játszom egy hétig, mert a barátaimmal akarok lenni. − Ó jaj, csak nem beteg doktor úr? - kérdezte aggódással a hangjában. − De sajnos igen, azért jöttem, hogy szóljak a főnök úrnak, hogy csak jövő héten kezdenék, ha nem lenne gond. − Ó várjon, egy pillanatot mindjárt megkérdezem a reggeli ügyeletes nővért, hogy látta-e a főorvos urat. − Nagyon szépen köszönöm! - engedtem felé egy kedves mosolyt. Halottam, hogy a szíve lelassul, utána pedig háromszor olyan gyorsan ver. Hu, ezek szerint működik ez a vonzerőm, habár nem szeretem használni, nem is akartam elkápráztatni Kamillát. − A főorvos úr 10 perc múlva ér be. Megvárja őt, doktor úr? − Igen, megvárom köszönöm a kedvességét. − Jaj, szívesen tettem. De most mennem kell, hívnak egy beteghez. Remélem, még látjuk egymást. − Én is remélem, viszlát, Kamilla - köszöntem el tőle kedvesen. Leültem egy székre, mégse álldogáljak, gyanús lesz, ha nem fájlalom a lábam. Vajon mit csinálnak a barátaim? Remélem, jól érzik magukat. Na, mikorra ér már ide, a főnők? Már 15 perce várok rá. Nem baj, muszáj lesz meg várnom, nem léphetek le, csak úgy. Azt gondolná felelőtlen vagyok, még a végén ki is rúgna. - Doktor Carlisle Cullent keresem. − Itt vagyok - álltam fel a székből és oda léptem egy őszülő 50 év körüli férfihoz. − Jó napot, a nevem, Alex Mendez, én vagyok a maga főnöke. Halottam, hogy keresett. Miben segíthetek? − Az a helyzet, hogy megfáztam, és szólni akartam önnek, hogy csak jövő héten kezdenék, ha nem lenne gond. − Hát nagy szükség lenne magára, de betegen nem várhatom el öntől, hogy dolgozzon. Menjen haza, és pihenjen jövő héten, várjuk magát. − Köszönöm a jó indulatát. Akkor jövő héten jövök. − Rendben, és jobbulást. Ki is mentem a kórház ajtaján. Bevetettem magam az erdő sűrűjébe, de mielőtt futni kezdtem volna, körbenéztem, nehogy meglássanak. Tíz perc alatt hazaértem, barátaim már az ajtóban vártak. − Szia! - köszöntöttek mosollyal az arcukon. − Sziasztok! - üdvözöltem őket én is mosolyogva. − Mi jót csináltatok, míg távol voltam? - kérdeztem őket kíváncsian. − Kicsit kitakarítottuk a házat. Meg átrendeztük egy kicsit a bútorokat, azután elmentünk vadászni. Reméljük nem gond, ha egy kicsit átalakítottuk a házat? Az irodád meghagytuk olyannak, amilyen volt. − Természetesen nem gond. Merre voltatok vadászni? − Hát az erdőben voltunk, elkaptunk néhány szarvast. Nem volt kedvünk messze menni a várostól. Most nem akartunk embert ölni, és csak is a te jókedvedért megyünk az erdőbe vadászni. Nagyon megkedveltünk téged. − Köszönöm nektek, hogy elviselitek az én kedvemért az állatvért – mondtam meghatódva. Ilyen rendes barátokat, a kedvemért nem öltek ma embert, ez jó érzéssel tölt el. Talán mégse olyan csőd az életem. A mosolyt le se lehetett egész nap vakarni az arcomról, ezt barátaim is észrevették. Az én boldogságomat látva, nekik is nagyon jó kedvük volt ma. Bementem velük a házba, megnéztem mit is alakítottak át pontosan. Beléptem és tátva maradt a szám. Egy porszem sem volt a bútorokon és az asztalokon, igen alapos munkát végeztek Chris-ék. − Nagyon jó lett minden, elismerésem nektek. Kinek az ötlete volt az átrendezés? − Igazából Amandának jutott eszébe, neked akartunk jót, így praktikusabb az elrendezés, de ha nem tetszik, akkor visszarendezzük. − Dehogy rendezitek vissza, sokkal jobb ez az elrendezés, mint az előző elrendezésem. Köszönöm nektek! − Igazán nincs mit. Mindenki elvonult a szobájába, én felmentem a dolgozó szobámba, és elővettem a kedvenc könyvem, amit huszadjára olvasok már ki. A könyvet egy óra alatt olvastam el, ez a hátránya, ha vámpír vagy, mindent gyorsan csinálsz. Már eltelt megint egy óra, és unatkozom. Talán most kéne kérdezősködnöm. - Chris, Amanda, Tom lejönnétek a nappaliba beszélgetni egy kicsit? - szólaltam meg, nem kiabáltam, hiszen a hallásunk ezerszer jobb, mint az embereké.. Mindenki kicsörtetett a szobájából, én pedig már a nappaliban álltam. Amanda és Tom arcán kíváncsiságot láttam, míg Chris arcán érdeklődést, és értetlenséget. A csend kezdett kínossá válni, ezért én törtem meg. − Figyeljetek, azért hívtalak le titeket, mert lenne néhány kérdésem hozzátok. Ugye nem bánjátok, ha egy kicsit kérdezősködöm? − Ugyan, miért bánnánk? Tom gyanúsan nézett a válaszoló Chrisre. − Megbocsátanál egy percre, Carlisle? - kérdezte tőlem Tom. Tudtam, hogy van valami titkuk valamitől félnek, na de mitől? − Természetesen, menjetek csak. Tomék már vagy negyed órája elmentek beszélgetni. Valamit titkolnak, de nem tudom mit, és azt nem szeretem, hogyha nem őszinték hozzám. Talán valami sötét titok a múltból? De hát az a múlt miért kéne, hogy érdekeljen? − Amanda, tudod, hogy mit titkolnak? Őszintén válaszolj! − Én nem tudok semmit, Carlisle, csak 1 éve, ismerem őket! − Értem. Szóval Amandának fogalma sincs, hogy miért titkolóznak a srácok. Remélem, minél előbb megtudjuk a választ. Tomék most jöttek vissza. Úgy látom megbeszéltek a problémát. − Nos, barátaim, akkor kérdezhetek? - kérdeztem kíváncsian. − Természetesen. Csak először mondanunk kell valamit. − Hallgatom. − Szóval 5 évvel ezelőtt mi is állat véren éltünk, de egyszer csak elveszettük a fejünket Chris-szel és lemészároltunk egy fél falut. Hiába már két éve éltünk állat véren, de elcsábultunk. Mi annyira sajnáljuk, nem akartunk ezt elmondani neked, mert tudtuk, hogy csalódást okozunk neked, és megértjük, ha már nem látsz minket szívesen az otthonodban. Az agyam hirtelen leállt, nem tudtam mit reagálni. Többször megpróbáltam összefoglalni a hallottakat, hogy ők is éltek állat véren, de nem voltak elég erősek, és megöltek rengeteg embert. Rengeteg ártatlan embert, akiknek családjuk volt, és azóta is ember véren élnek. − Értem, szóval, ezért vonultatok félre beszélgetni. Én nem haragszom rátok, az a múlt, és azért fáj a gondolat, mert rengeteg embert megöltetek de, nem hibáztathatlak benneteket a múlt miatt. Nyugodtan maradhattok nálam, ameddig csak akartok. Ezzel a hírrel tényleg nem tudtam most mit kezdeni, ezért úgy döntöttem inkább a kérdéseimre összpontosítok, amiket már 3 napja fel akarok tenni nekik. − Kérlek titeket, figyeljetek rám, már három napja kérdezgetni akarlak titeket, és most már belekezdenék, ha nem gond? − Nem gond, csak nyugodtan, szívesen válaszolunk. − Mióta vagytok vámpírok? És ki változtatott át titeket? − Én 1690 óta vagyok vámpír, szóval már 10 éve - válaszolta Chris. − Én viszont 1686 óta - válaszolta nemes egyszerűséggel Tom. − Hát én csak 1695 óta vagyok vámpír - mondta Amanda félénken. - Én nem tudom ki változtatott át, sajnos arra nem emlékszem, sőt még a családomra sem - mondta teli szomorúsággal a hangjában. − Hát engem egy öreg, nomád vámpír változtatott át, akkor mikor az erdőben sétálgattam, iszonyat gyorsan történt minden. Egyszer csak egy árnyat láttam elhúzni a fák között, nagyon megijedtem, és azonnal gyorsabban, kezdtem szedni a lábaim. De utolért, ráugrott a nyakamra, és megharapott. Iszonyatos kínt éreztem, majd felordítottam fájdalmamban. De valami, vagy valaki megzavarhatta mielőtt végleg megölt volna. Rettenetes kínokat éltem át, azt hittem, hogy már a pokolban égek, de egyszer csak szűnni kezdett a fájdalom, azt hittem már vége a fájdalmaknak, de tévedtem helyette sokkal erősebb fájdalom következett. De hát ezt ti is átéltétek, nem szeretném ezt tovább mesélni. A lényeg az, hogy miután átváltoztam fogalmam sem volt, hogy mit is tegyek. Napokig kóboroltam az erdőben, míg egy gyanútlan turistacsoport arra nem tévedt, és én elvesztettem a fejem, rájuk támadtam, mind az öt embert megöltem fél perc alatt. Azóta ember véren életem, de egyszer csak rá akadtam Tomra, és átváltoztattam. - Na akkor már nem is kell mesélnem - mondta enyhe mosollyal a hangjában Tom. - De ha gondolod, mesélhetek? Na Carlisle mi legyen, meséljek? − Mesélj nekem akkor az emberi életedről - mondtam neki határozottan. − Mint tudjátok engem Chris változtatott át. Az életem nem volt valami rózsás, az emberek kerültek apámat gyűlöltem. Amikor naponta megvert, miután hazajött a kocsmából. Volt mikor anyámat is megverte, sőt néha húgomat is elkapta. Néhányszor a hajánál fogva, én ezt nem néztem tétlenül, ezért mindig én kaptam a több verést. Napokig nem mertem kilépni az utcára rettegtem az emberektől, de leginkább apámtól rettegtem. Anyám rengeteget sírt a vállamon, én pedig mindig próbáltam erős maradni a szemében. Ez sikerült is, de miután ő elment sírtam, habár apám azt mondta, hogy egy igazi férfi sosem sír. Aztán egy napon megérkezett a megváltás számunkra, apánk meghalt. Nem tudtuk eltemetni őt, nem volt pénzünk. Anyám nemsokára meghalt, a húgom férjhez ment, én meg egyedül maradtam. Teljesen el voltam keseredve, se családom, se senkim. Aztán egy napon egy elhagyatott úton sétáltam magányosan, senki nem járt arra még a madár se. Hangosan gondolkodtam „Istenem miért nincs senkim a világon egy testvér, vagy egy barát?” És akkor meghallottam a hátam mögött egy hangot. „Hello, én Chris vagyok. Hát te, ki vagy és nem félsz így egyedül kóborolni? − Hello, a nevem Tom, és nincs miért félnem, nincs senkim, akinek hiányoznék. − Ha mondanék neked valamit, elhinnéd? − Attól függ mi az? − Én, vámpír vagyok, és szükségem lenne egy barátra. − Vámpír? Haha, ezt most valami vicc? – kérdeztem, de már késő volt, nyakon harapott, és elkezdődött az átváltozásom. „ Hihetetlen milyen történeteket hallottam. Tom története meghökkentett. Szegény Amanda pedig nem emlékszik semmire. O, és Chris hát az ő története, se semmi az biztos. − Köszönöm a beszélgetést, nagyon érdekes múltatok van. Amanda, nagyon sajnálom, hogy te nem emlékszel semmire. − Van valami különleges képességetek? – jutott még eszembe. A képességek, mindig olyan izgalmasak. − Hát igazából Chrisnek az a képessége, hogy csak az igazat tudod neki mondani, nem tudsz neki hazudni. Amandának a képessége a tűz gyújtás, és tárgyak mozgatása a gondolatával. Én pedig meg tudom állítani az időt. − Hu, ezek igazán érdekes képességek. Szeretnék többet is megtudni róluk. − Köszönjük. Neked van valami különleges képességed? − Hát nekem hatalmas önuralmam van. Erre büszke is vagyok. Még egyszer, nagyon szépen köszönöm, hogy őszinték voltatok velem és megosztottátok velem az életeteket. 1 hét múlva − Carlisle, köszönjük, hogy itt maradhattunk nálad. Sose felejtünk el téged. Hiányozni fogsz nekünk, de nekünk tovább kell mennünk. Reméljük, továbbra is szép életed lesz. Amint tudunk, meglátogatunk téged. − Sziasztok - köszöntem el szomorúan. − Szia - kiabáltak vissza a távolból. Hát elmentek. Nagyon sajnálom, mert most újból egyedül tengethetem a napjaimat. Ma megyek dolgozni először, legalább a betegek várnak rám.. Ez a mitörténetünk kedves családom mondta Carlisle!!! Na mit szóltok hozzá Esme meg mindenki!!!!-kérdezte Carlisle!!
Posted on: Wed, 04 Sep 2013 17:38:31 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015