470.rész Igaz életem ?-Kérdi Esme Charlislet. Igen már amikor megláttam Bellát már akkor tudtam,hogy Ö az én lányom lesz!! Ekkor elkezdett szakadni az eső!! Nessi futott le a lépcsöről !! Játszunk mesélösdit!!-mondta Nessi!! Jó mondták egyszere a többiek ,mert imádták a meséket hallgatni!! De Nessi miért hozztál ennyi sálat ?-kérdezte Emmett és Jazz!! Mert a szabály az lesz ,hogy mindenki beköti a szemét és ki kell találni kimesél!! De elöte héliumos lufit kell felfújni,mert akkor a hang eltorzul!! Jaj Nessi ez tök jó örvendezett Rosalie!! Na akkor mindenki kösse be a szemét!!-mondta Nessi!! Na akkor a lufit ide teszem az asztalra!!-mondta Nessi és bekötöte Ö is a szemét!! Erre nagy csönd lett 10 perc mulva valaki csak mondta és mondta a mesét: JAJ, BELLS! Neked teljesen elment az eszed? Ébredj már fel! Még hogy egy gyűrű, ez nevetséges! Ne is álmodozz, Bells! Ne is álmodozz… Bells… Bells… – Bells! Hallasz, Bells? Bells! – üvöltötte egy nem túl távoli, ismerős hang, melyet felismerve hirtelen feleszméltem a kábulatból, majd még kissé fátyolos tekintetem Edward aranybarna szemeibe fúrtam. – Hogyan? – kérdeztem, még mindig kissé kótyagosan. – Jól érzed magad? – fürkészte aggodalommal vonásaimat. – Persze. Mit is mondtál? – Csak annyit, hogy Nessie azt mondta, most lesz a születésnapod, és mivel láttam, mennyire tetszettek neked a múltkor azok a nyakékek, gondoltam megleplek ezzel – nyújtotta felém a fekete, selyemmel bevont díszdobozkát, mely közelebbről megszemlélve sokkal nagyobb volt, mint amiben egy gyűrűt szokás tartani. Ne is álmodozz! – figyelmeztetett ismét józanabbik eszem. – Nyisd ki! – intett Kedvesem fejével a dobozka felé, miután átadta nekem. – Ezt… ezt nem kellett volna, hiszen én sem adtam neked semmit – néztem a csillogó szemekbe, mire azok zavartan a földre szegeződtek, majd még egy halvány mosoly is megjelent Szerelmem arcán. – Mi az? – kérdeztem értetlenül, mert láttam és éreztem is, hogy eltitkol valamit. – Semmi, csak nyisd ki – nézett ismét szemeimbe. Bár nem hittem neki, nem firtattam tovább a dolgot, még ha majd megölt a kíváncsiság, hogy megtudjam, mit is adhattam én neki, amire persze csak zavarából következtettem. Abba már biztos voltam, hogy nem egy gyűrű lapul a dobozka fedele alatt, hanem egy nyaklánc, de mégis, mikor kissé remegő kézzel felnyitottam a fekete tetőt, elállt a lélegzetem. A fehér selyem párnán egy csodaszép, hatalmas zöld smaragddal ékesített nyakék pihent. A lánc része ezüstből volt, akárcsak az a tekergőző inda, mely a követ fonta körül, és melyen három őszülő falevél is helyet kapott. – Mikor megláttam, rögtön a szemeid jutottak az eszembe. Reméltem, tetszeni fog – mondta bátortalanul. – Ez… ez meseszép! K… köszönöm – hebegtem, alig jutva szóhoz a meghatódottságtól, majd egy pillanatra elvesztve magam felett a kontrollt, hozzá léptem, majd ajkaimat kemény és hideg arcára nyomtam. Éreztem, ahogy megfeszülnek izmai, de csak miután visszanyertem az uralmat önmagam felett, jöttem rá, hogy alsó ajkammal súrolom szája szegletét. A felismeréstől egy pillanatra kővé dermedtem, majd szívemmel a torkomban és kissé zihálva húzódtam el tőle, de mindezt olyan lassan téve, hogy még az utolsó másodperc töredék részét is kiélvezhessem annak, hogy ajkaim bőréhez érhetnek. – Szívesen – sóhajtott mélyet, miután ellépve tőle, rákvörös arccal, zavartan és félve néztem fel rá. – Szabad? – mutatott a nyakékre, de mivel látta, nem értem mire gondol, végül nem várt választ, csak kivette azt a neki szánt tartóból, majd lassú léptekkel a hátam mögé sétált. Szívem még mindig a torkomban dobogott, de most még hevesebben, mint az előbb. Elkerekedett szemekkel és visszafojtott lélegzettel vártam, mire készül. Edward először óvatos mozdulatokkal félresöpörte hajamat, majd a nyakamba akasztotta a nyakláncot, de mikor annak kapcsát igyekezett bekapcsolni éppen, libabőr futott végig nyakamon és kissé meg is borzongtam, ahogy keze bőrömhöz ért. – Illik hozzád – mosolygott rám, miután visszaigazította hajam, majd visszalépett elém. – Mondd, hogy nem volt drága! – Nem volt az – felelte, és csak remélhettem, hogy nem hazudna nekem. Miután a ház ajtajából visszaszóltam szüleimnek – mivel nem akartam, hogy aggódjanak miattam, ha meglátják a kocsimat a felhajtón – gyorsan visszasiettem Edwardhoz, majd elindultunk az iskolába. – Szóval ez volt az a nagy titkolózás vasárnap – törte meg pár perc utazás után a csendet. – Mondhatjuk – hallgattam el az igazságnak egy részét. – Nessie és Alice azt hiszik, ha egy rút kiskacsát feldíszítenek, akkor abból máris egy szép hattyú lesz – fanyalogtam. – Ne butáskodj! Hiszen te igazán csinos vagy… ö – jött hirtelen zavarba, nekem pedig a lélegzetem is elakadt szavai hallatán. – Te nem vagy rút kiskacsa, ne mondj ilyeneket – szólalt meg ismét, de most kissé érdes hangon. – Üh… Köszönöm – fordítottam el zavartan tekintetem róla, de míg boldog mosolyom úgy, ahogy tudtam leplezni, addig ismét vörösben játszó arcomat nem. Belül már most ugráltam és majd kicsattantam az örömömtől, hogy csinosnak tart. Bár kissé féltem tőle, hogy csak az új külsőm miatt gondolja így, de mégis olyan jó volt az érzés, hogy tetszem annak a férfinak, aki nekem már most a mindent jelenti. – Jaj, majdnem elfelejtettem! – kaptam a fejemhez, majd a táskámból gyorsan kivettem a neki címzett borítékot, melyet a műszerfalra helyeztem. – Az meg mi? – Meghívó a hétvégén tartandó születésnapi bulimra. Reméltem, eljössz – haraptam be alsó ajkam, már csak azért is, hogy el ne kezdjek könyörögni neki, jöjjön el. – Semmi pénzért nem hagynám ki! – biztosított róla egy édes félmosollyal ajkán. – De nem úgy volt, hogy édesapád miatt nem mehetek hozzátok? – vonta fel szemöldökét kérdőn. – De, de apa külön kihangsúlyozta, hogy fiúk is jöhetnek. – Vagy úgy, értem – nyugtázta magában a tényt, majd az út további részét csendben tettük meg. Miután megérkeztünk a parkolóba, ami most zsúfolásig telt érkező diákokkal, nem várt esemény történt, melyre igazából számíthattam volna, de mégsem tettem. Amint kiszálltam az autóból, a nagy zsivaj hirtelen elhalkult, majd alig egy pillanattal később hol halkabb, hol hangosabb sustorgásokra lettem figyelmes. Nem tudjátok, ki az ott a fiatalabbik Edward Cullennel?, Ki lehet az a bombázó, azzal a ficsúrral?, Vajon ez a lány is egy a doktor örökbefogadott gyerekei közül?, Szerinted ez a lány lehet Edward barátnője? – hangzottak a feltevések. Zavartan néztem körül, majd rá kellett jönnöm, akárcsak első nap, most is én vagyok a figyelem középpontjában. – Jól vagy? – kérdezte Edward kizökkentve ezzel álmélkodásomból, majd miután magamhoz tértem, meglepődve néztem rá, mert bár előttem állt, eddig észre sem vettem őt. – Persze, csak… csak megint mindenki engem néz – feleltem még mindig zavarban érezve magam ettől a ténytől. – Már mondtam, nem kell velük törődni, hiszen holnapra úgyis elfelejtik az egészet. Az emberek már csak ilyenek – nyugtatgatott, majd miután bólintottam, jelezvén megértettem, amit mondott, közelebb mentünk a családjához, akik meglepetésemre, ránk vártak. Elsőként nővérkém köszöntött fel, majd miután hangosan megjegyezte, milyen csinos vagyok, a fülembe súgta, hogy reméli, ezt testvére is észrevette, amire én egy apró biccentéssel feleltem. Nessie után Alice, Bella, az idősebb Edward és Jasper is felköszöntöttek. – Hányadik is? Száz, kétszáz? – csipkelődött Emmett, amit a többiek furcsamód rosszalló tekintettel fogadtak. – Tizenhét meg egy nulla – feleltem beszállva a játékba. – Mondtam már, hogy bírom a kiscsajt? – intett a fejével felém, én pedig a bókot mosollyal és persze tűzrózsákkal arcomon fogadtam. Minthogy már csak Rosalie volt hátra, akiről biztosan tudtam, sosem köszöntene fel, már fordultam is Szerelmemhez, hogy megkérjem, induljunk. Bár még mindig nem értettem, miért ilyen ellenszenves velem Rose, főleg mikor még az idősebb Edward is felköszöntött – akinek tudtam, ugyancsak nem vagyok a szíve csücske –, de most nem is akartam ezzel foglalkozni. Már éppen nyitottam volna a számat, mikor is felcsendült valahonnan mögülem egy kissé érdesebb, mégis simogatóan lágy, gyönyörű hang. – Boldog születésnapot! – Meglepve fordultam a hang irányába, majd a szám is tátva maradt, mikor rájöttem, Rosalie köszöntött fel. Először el sem akartam hinni, hiszen még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy valaha is kapok tőle, akárcsak egy kedves szót is, majd miután Kedvesem halkan odaszólt nekem, megráztam fejem, hogy kitisztítsam gondolataim. Miután gyorsan megköszöntem Rose jókívánságát is, vele az élen, a többiek elindultak az iskola épülete felé. – Jobb, ha mi is megyünk – szólt Szerelmem, de amikor utána akartam indulni, már az első lépésnél éreztem, hogy kicsúszik a talaj a lábaim alól, de még mielőtt hanyatt vágódtam volna a kemény és hűvös aszfalton, Edward karjai körém zárultak. – Minden rendben? – kérdezte ma már nem először aggodalmasan. – Persze, csak ez a fránya magas sarkú – mosolyogtam kínomban, amiért ilyen ügyetlen vagyok, bár azt nem mondhattam, hogy rossz Edward karjaiban lenni. – Vagy úgy. Na, gyere! – állított ezzel talpra, majd átkarolva derekam – nehogy elessek –, indultunk végül közös óránk terme felé. A sustorgások az épületbe érve sem szűntek meg, ahogyan a ránk szegeződő tekintetek sem lettek diszkrétebbek. Kissé zavart ez a felhajtás, ilyet még sose tapasztaltam, pedig sok helyen laktam, és sok iskolába jártam már, de az, ahogyan az itteniek egyes dolgokra reagáltak, az még számomra is újként és különösként hatott. De mivel Edward végig velem volt, hogy többen – főleg lányok – miatta néztek meg és súgtak össze a hátam mögött, elég boldogsággal töltött el ahhoz, hogyha csak részlegesen is, de ki tudjam zárni a zavaró tényezőket. Az első három óra a mai napon mondhatni gyorsan és érdektelenül telt el, bár biológián Katynek és Hannának igencsak nagy meglepetést okoztam új kinézetemmel. Tudtam jól, hogy a barátaim is hallottak ezt-azt, amit a többi diák beszélt – főleg rólam és Edwardról –, mégsem hozták szóba, aminek örültem. Óra után, bár igaz velük indultam el a menzára, de végül Szerelmemmel érkeztem oda, akivel még a folyosón találkoztunk, és kivel diszkréten – bár Hanna kicsit vonakodva – kettesben hagytak. – Hűha, Bells, hogy te milyen jól nézel ki! – kezdte Rebeca. – Ami igaz, az igaz, nagyon dögös vagy! – kontrázott rá Ned, amitől tűzforróvá vált az arcom. – Mi igaz a pletykákból, kislány? Tényleg a Cullen gyerekkel van kapcsolatban ez a nagy változás? – puhatolózott Stella. – Ha Cullen gyerek alatt Nessie-re gondolsz, akkor igen, ugyanis az ő ötlete volt ez az egész – feleltem, bár jól tudtam kire és mire gondolt igazából. – Jaj, Bells, hiszen te is jól tudod, hogy nem rá gondolok. De válaszolj, akkor ti most jártok? – kérdezett rá konkrétan, mire Hanna szeme élesen megvillant. – Mint már mondtam, mi csak barátok vagyunk, de kérlek, hagyjuk is ezt a témát! – zártam le ezzel a beszélgetésnek eme részét, majd a táskámból kivéve a meghívókat, átadtam nekik. Miután kibontották és elolvasták, legnagyobb örömömre mindannyian megígérték, hogy eljönnek. – A nyakláncot most kaptad? – kérdezte Rebeca, majd miután bólintottam megkért, hadd nézze meg, így közelebb hajoltam hozzá. – Nagyon szép ajándékot kaptál a szüleidtől – szólt Katy, aki Rebeca mellett ülve, szintén jobban szemügyre vette a nyakamban lógó ékszert. – Nem tőlük kaptam – csúszott ki a számon, de mikor rájöttem, mit is mondtam, már késő volt, már nem tudtam visszaszívni. – Akkor kitől? – jött többektől is a kíváncsiság hajtotta kérdés, melyre így hirtelenjében azt sem tudtam, mit is felelhetnék. – Tudtam, hogy valahonnan ismerős! – csattant fel hirtelen Rebeca, mire mindenki, köztük én is kérdőn meredtem rá, így rögvest magyarázkodásba is kezdett. – Mint tudjátok, délutánonként be szoktam segíteni anyukámnak az ékszerészetben, és a minap, mikor éppen az egyik katalógust forgattam, akkor találkoztam ezzel a nyakékkel. Először nem voltam benne biztos, hogy tényleg az, de most már ezer százalék! – jelentette ki. – Jó, ezt értjük, de azt már kevésbé, hogy miért vagy ennyire felpörögve attól, mert felismertél egy ékszert, amit a prospektusban láttál – forgatta meg a szemét Andy. – Biztosan az is onnan választotta ki, aki ezt Bellsnek adta. – Valószínűleg, de az már biztos, hogy aki ezt neked adta csajszi, az nem csak, hogy nem sajnálta a pénzt, de nagyon szerethet is téged – nézett fel rám barátnőm mosolyogva, de én a döbbeneten kívül jelenleg nem voltam képes más érzelemre. – Mit jelent az, hogy nem sajnálta a pénzt? – kérdezte egy nem túl távoli hang, de momentán képtelen voltam arra figyelni, hogy az kihez is tartozik. – Csak annyit, hogy mivel ez a nyaklánc egyedi darab, ráadásul egy elég különleges kolumbiai smaragdból van, így az ára majdhogynem eléri a fél millió amerikai dollárt – válaszolta meg a kérdést, majd komoly kifejezéssel arcán kezdte fürkészni vonásaimat. – Bells, mégis kitől kaptad ezt a méregdrága ajándékot? – Igen, Bells, nagyon kíváncsiak vagyunk, szóval most már el kell árulnod! – erősködött Katy, miután lassan végignéztem mindenkin az asztalnál. Úgy éreztem, menten szétrobban a fejem, nem tudtam, mit is felelhetnék, beleértve az igazságot is, melyet sokkal nehezebb lett volna elmondani nekik, mint valamit hazudni. – Bells, mondd már, különben még a végén azt fogjuk hinni, hogy Edwardtól kaptad – nevetett Hanna, de miután automatikusan rákaptam tekintetem elhallgatott. – Csak nem tőle kaptad? – rikkantott fel éles, cincogó hangján. A kétségbeesés elemi erővel tört rám. Nem akartam elmondani az igazságot, főleg most, hogy már ők és én is tudom, milyen drága egy ajándékot kaptam. Tisztában voltam vele, magyarázkodás csak magyarázkodást szülne. Nem tudtam, mitévő legyek, míg végül egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy mozdulattal kitoltam magam alól a széket, majd se szó, se beszéd, kiviharzottam az ebédlőből. Egyenesen a parkoló felé vettem az irányt, haza akartam menni, de már csak az oda vezető lépcsőn tudatosult bennem, hogy ma nem a saját kocsimmal jöttem. Úgy éreztem, minden erő kiszállt a testemből, így csak lerogytam az egyik lépcsőfokra, arcomat pedig két kezem közé fogtam, és bár már régen megszegtem az Edwardnak tett ígéretemet, most mégsem fakadtam sírva. Csak ültem a hideg betonlépcsőn, aprókat ringatózva próbáltam nyugtatgatni magam egészen addig, míg pár perccel később valaki meg nem érintette vállam, amitől persze ijedtemben azonnal összerándult még a gyomrom is. – Csak én vagyok – szólalt meg Szerelmem bársonyos, halk hangján, majd helyet foglalt mellettem. – Minden rendben? Mégis mi történt? Mi volt ez a kirohanás? – kérdezősködött. – Azt mondtad, nem került sokba, hazudtál! – vágtam a képébe dühösen, figyelmen kívül hagyva mindazt, amit mondott, miközben kezemben ott szorongattam a nagyobbacska smaragdkövet. – Én csak örömet akartam szerezni vele – mondta nemes egyszerűséggel. – Akkor sem helyes, hogy ennyit költöttél rám. Edward, a barátságomat nem kell megvenned, hiszen az már a tiéd! – néztem egyenesen a kavargó mézhez leginkább hasonlító szemeibe, miközben magamban újrafogalmaztam iménti kijelentésem, mely annyiban módosult, hogy nem csak a barátságom, de a szívem is már az övé. – Ugye nem akarod visszaadni? – váltak bánatossá vonásai, én pedig alig bírtam magamon uralkodni, hogy át ne öleljem, meg ne vigasztaljam, hogy ne csókjaimmal tüntessem el arcáról a keserűség okozta barázdákat. – Kérlek, Bells! Neked vettem, az immáron a tiéd, és bármennyibe is került, azon a tényen, hogy szívből adtam, mit sem változtat. Láttam rajta, teljesen őszintén mondja, és ettől csak még inkább szükség volt önmagam fegyelmezésére. Alig bírtam ki, hogy most azonnal a karjaiba ne vessem magam, meg ne adjam ajkaimnak mindazt, amire már régóta áhítoznak, és persze, be ne valljam neki, mit érzek iránta. Bár tudtam, ezt hamarosan úgy is el kell neki mondanom, de szerettem volna a végsőkig húzni. Egyfelől, hogy minél tovább maradhassak a közelében, hiszen már most rettegtem tőle, mi lesz, ha elutasít. Másfelől pedig azért, mert valahol legbelül mégiscsak reménykedtem abban, hogy ennek a változásnak, amin Nessie jóvoltából most keresztülmegyek, lesz valami eredménye. Tudtam, badarság azt gondolni, hogy Edward majd belém szeret ezalatt a két hét alatt, de legalább kecsegtetni jó volt ezzel magam. – Rendben, nem adom vissza, de csak ha megígéred, hogy többet nem költesz rám. Megegyeztünk? – kötöttem az ebet a karóhoz, mikor láttam, hogy hezitál. – Igen, meg – tett ígéretet, bár elég kelletlenül. A nap további része gyorsan telt, bár volt még egy kissé kínos beszélgetésem a barátaimmal. Mivel már úgy is rájöttek, nem titkolhattam tovább előttük az igazságot, miszerint tényleg Edwardtól kaptam a nyakéket. Miután nem igazán tudták mire vélni ezt a dolgot, inkább nem is feszegették tovább a témát. Bár igaz, Rebeca, mikor kettesben maradtunk rákérdezett, mi is van köztünk pontosan Edwarddal, de azon kívül, hogy barátok vagyunk, neki sem mondtam többet. Nessie unszolására a délutánt a Cullen házban töltöttem, ahol kicsit jobban megismerhettem Emmettet, Alice-t, Bellát, Esmét és még Jaspert is. Bár igaz, Jazz eléggé visszahúzódó típus volt, de legalább nem rideg velem szemben, mint mondjuk Rosalie, aki egész idő alatt, míg én ott voltam, ki sem mozdult a szobájából. Ahogy benne, az idősebb Edwardban sem csalódtam, aki most is kerülte a társaságom, de legalább udvarias volt, mikor mégis összefutottunk. A szerda gyorsan telt, akárcsak a hét többi napja. Az új Bells még legalább két napig volt a figyelem középpontjában, majd az a tény, hogy Cathryn Theo miatt dobta Toddot sokkal érdekfeszítőbbnek tűnt, aminek persze én csak örülni tudtam. A tanulással töltött otthoni idő, valamint az órákon való figyelés úgy tűnt, hamar meghozta a várva várt eredményt, mely leginkább a dolgozatok osztályzásán látszott meg. Úgy éreztem, kezdek visszarázódni régi életem eme szakaszába, ami nem volt egy rossz dolog, főleg, hogy tisztában voltam vele, jövőre le kell adnom a jelentkezési lapokat a főiskolákra. Ezt és még pár apróságot leszámítva a napok nem csak gyorsan, de egyhangún is teltek. Reggelenként általában én vártam meg a parkolóban Szerelmemet és Nessie-t, majd ez délután fordult, amikor is nővérkém úgy, hogy Edward azt észre ne vegye, különböző utalásokat tett arra, még hány napom van vissza abból a bizonyos két hétből. A tény, hogy egyre kevesebb időm volt, többször is mélyen elgondolkoztatott. Ilyenkor többnyire bezárkóztam a szobámba és az ágyon eldőlve próbáltam lejátszani magamban a lehetséges eshetőségeket és azoknak következményeit, vagy ugyanezt a fürdőkádban tettem meg. Nem volt sok eshetőség, hiszen Edward vagy örülni fog neki, ha megtudja, szeretem, vagy bekövetkezik az, amitől nagyon is féltem, és végleg vége mindennek. Minthogy erre a második variációra egyáltalán nem szerettem gondolni, így inkább annak a gondolatával játszottam el többször is, hogy Edward örül majd a hírnek. Lassan elkövetkezett a szombat és ezzel egyben a bulim időpontja is, mely miatt olyasfajta izgatottság lett úrrá rajtam, amitől nemhogy aludni, de még enni sem tudtam. Ideges voltam egyfelől, mert most először jönnek el hozzánk az új barátaim, másfelől pedig, hogy ne legyen semmi gond apám és a fiúk között, de legfőképpen Edward és közte. Drágalátos nővérkémtől még a pénteki nap folyamán megkaptam az ajándékom, melyet persze először visszautasítottam. Arra az ígéretre hivatkoztam, amit Edward tett nekem, hogy többet nem költ rám, de mivel Nessie úgy vélte, az rá nem vonatkozik – ami mellett ráadásul még túl erőszakos jelleme is volt –, végül elfogadtam. Az ajándék nem volt más, mint az a zöld nyári ruha, amit még az első vásárlásunknál próbáltam fel, de hagytam is a boltban. Persze nem azért, mert nem tetszett, hiszen meseszép volt, de úgy gondoltam, nem lesz rá alkalmam, hogy viseljem. Viszont ezt Nessie másként gondolta, és mikor átadta nekem, külön kikötötte, hogy ez legyen ma rajtam. Minthogy tudtam, mi jár abban a furmányos eszecskéjében, nem kellett győzködnie, szívesen tettem eleget kérésének. Az esti eső és a reggeli borult idő miatt a nappalit neveztük ki szüleimmel a buli főhelyszínéül, majd miután fél tíz környékén elkezdett felszakadozni a vastag felhőzet, majd még a nap is kisütött, áthelyeztük az egész összejövetelt a hátsó kertbe. Két óra környékén végre megérkeztek az első vendégek, majd szép lassan mindenki tiszteletét tette nálunk. Teljes volt a banda, így már csak Szerelmem és Nessie hiányzott, hogy a létszám is hiánytalan legyen. Szerencsére nem kellett sokáig várnom és aggodalmaskodnom. Amint megszólalt a csengő, majdnem szó szerint mindent eldobtam a kezemből, hogy aztán átszáguldva a házon én nyithassak ajtót szívem választottjának, de miután ezt megtettem, arcomról egy szempillantás alatt lefagyott boldog mosolyom. – Hol van Edward? – kérdeztem kétségbeesetten Nessie-től, mellőzve mindenféle udvariassági formát. Nővérkém persze megértette, így gyorsan el is mesélte, hogy Edwardnak valami nagyon sürgős dolga akadt, ami tényleg nem várhatott halasztást és, hogy azt üzeni, nagyon sajnálja, valamint kéri, hogy bocsássak meg neki. Persze megértettem és nem is haragudtam rá, hiszen van ilyen, de a ténytől, hogy ő nincs jelen, egész idő alatt egyfajta feszítő érzést éreztem a mellkasomban. Szerencsére úgy tűnt, Nessie-n kívül – aki láthatólag hamar beilleszkedett – ebből a többiek mit sem vettek észre, így a buli mondhatni jól sikerült. Mindenki élvezte a napfényt, a friss levegőt valamint a társaságot. Sokat beszélgettünk és nevettünk, de persze alig múlt el olyan perc, hogy ne gondoltam volna Edwardra. Miután este nyolc környékén az utolsó barátom is távozott, a szobámba zárkóztam és úgy, ahogy voltam – a gyönyörű szép ruhámban – a párnák közé vetettem magam, de arra gondosan ügyeltem, hogy szemeim még véletlen se hagyják el a bánat könnyei. Az ígéret! – emlékeztettem magam, majd azon kezdtem elmélkedni, hogy mennyivel lesz rosszabb ennél az az érzés, amikor elmondom Kedvesemnek az igazságot és ő a számomra legrosszabb lehetőséget választja, azaz, hogy nem kér belőlem. Sokáig gondolkoztam ezen és azon is, vajon mi lesz velem utána. Tudtam jól, még csak tizenhét éves vagyok, hogy a szerelem ilyen korban még korántsem biztos, hogy örökké fog tartani, de mégis úgy éreztem ez más, hogy nekem igenis Edward az igazi. Már az első percben, mikor összeütköztünk az iskolában, éreztem azt a bizonyos vibrálást, melyre azt mondják, ha megvan, már biztos lehetsz benne, hogy megtaláltad az igazit. De emellett azzal is tisztában voltam, hiába érzem ezt, ha ő nem érzi ugyanezt velem kapcsolatban. Egy hét, már csak egy nyamvadt rövidke hét – jutott mindannyiszor eszembe és nyitotta fel azonnal szemeimet, ahányszor csak engedelmeskedve a rám törő fáradságnak lehunyva pilláim, megpróbáltam álomba szenderedni. Ezt egy jó párszor eljátszottam, míg végül felkelve az ágyról, a konyhába nem sétáltam, hogy egy pohár tejbe fojtsam bánatom, melyben egyben bíztam is, hogy majd segít elaludni. Lassan, kortyonként próbáltam elfogyasztani a jéghideg italt, miközben tekintetemmel a hátsó kertet pásztáztam az ablakból. Gyönyörű volt az éjszaka, a hold majdnem teljes egészében bevilágította az udvart, csak a nagy tölgyfa alja burkolózott sötétségbe annak sűrű lombkoronája miatt. Aztán, ahogy még percekkel később is a holdfényben úszó tájat figyeltem, tekintetem egyszer csak megakadt a fa levelei teremtette sötétjében egy élesen világító aprócska fényfolton. Először persze azt hittem, csak a fáradtságtól képzelgek, de miután megdörzsöltem szemeim és a kis fénypontok még mindig ott voltak, tudtam, nem hallucinálok. Talán egy macska – gondoltam, majd hamar el is vetettem az ötletet, mivel a ragyogó valamik sokkal magasabban voltak. Ám mikor egy medve képe villant be elmémbe, megborzongtam, mint akit kirázott a hideg, majd gyorsan ezt a lehetőséget is elvetettem. Csak néztem a ragyogó sárga szempárra hasonlító fényfoltokat, és bár tudtam, a kis fehér kerítésen túl már az erdő veszi kezdetét, így bármi lehet odakint, mégis, pár rövidke perc után már egyszerűen képtelen voltam ellenállni a tekintetem és egész lényemet vonzó titokzatos dolognak. Miután letettem a poharat a pultra, a konyhából az egyenesen a kertbe nyíló ajtóhoz mentem, melyen teljesen megbabonázva léptem ki a hűvös éjszakába. Elmém leghátsó zugába bár tisztában voltam vele, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan erő hatása alá kerültem, mégis, egyszerűen képtelen voltam tenni ellene bármit is. Csak hagytam, hogy ez a különleges erő kedve szerint irányítson, akárcsak egy marionett bábut. Már egész közel jártam a sötétben alig kivehető emberi alakhoz, mikor is az erdő közelebbi fájának ágai megreccsentek, majd azokról egy nagyobbacska termetű madár kélt szárnyra. Az állatnak köszönhetően figyelmem egy pillanatra elterelődött, aminek következtében az eddig elmémet borító fátyol hirtelen köddé foszlott, én pedig visszatértem a valóságba. – Edward? – kérdeztem bár kissé félszegen, de nagyon is reménykedve. Vártam egy percet, de mivel válasz még akkor sem jött, lassú, bátortalan léptekkel indultam meg ismét, de most már szabad akaratomból. Az emberi alak egyre jobban körvonalazódott előttem, ahogy közelebb értem, majd miután átléptem a lombkorona által meghúzott sötétség határát, csak egy percbe tellett, hogy szemem hozzászokjon a fényviszonyokhoz. Miután ez megtörtént és megláttam Szerelmem, kinek kavargó méz íriszű szemei kivonzottak a házból, az egész napos búslakodás után most rögvest boldog mosoly terült el arcomon, amiért láthatom. – Hát mégis eljöttél? – fürkésztem vonásait, és nemhogy nem bírtam, de nem is akartam leplezni mérhetetlen nagy örömömet. – Igen, és tényleg, szívből sajnálom, hogy nem jöhettem előbb, de egyszerűen képtelen voltam úgy lefeküdni, hogy tudom, csalódást okoztam neked, mikor megígértem, hogy eljövök – felelte bársonyos, halk hangján, és éreztem, komolyan bántja a dolog. – Kérlek, ne emészd magad emiatt! Nessie mondta, hogy közbejött valami fontos, én pedig ezért igazán nem haragudhatok, és nem is haragszom rád. – Köszönöm – biccentett, majd néhány percnyi csend után végül felém nyújtotta kezét. – Szabad? – szólt gyengéden, amire nem feleltem, csak habozás nélkül tenyerébe helyeztem kissé remegő jobb kezemet. Erre ő is elmosolyodott, majd átkarolva derekam, közelebb húzott magához, míg én szabad kezem vállára helyeztem. Az érzéstől, amiért ilyen közel van hozzám, attól, hogy megérint, nyomban bizseregni kezdett minden porcikám, testemben pedig apró remegéshullámok indultak meg még jobban gerjesztve vágyaim. Ezután lágyan ringatózni kezdtünk a sötét, hűvös éjszakában, és bár Szerelmem keze is hideg volt, én mégse fáztam, mert a szívemet és lelkemet olyasfajta melegség öntötte el, mely egész lényemet felmelegítette. Ahogy ott táncoltunk sokáig, egyszerűen képtelen voltam egyenletesen lélegezni, amit az eredményezett, hogy kemény mellkasa ismét enyémnek feszült, akárcsak akkor első nap az iskolában. De mégsem ez volt, melytől lélegzetem és szívverésem is kihagyott olykor-olykor, hanem az, amikor ebben a szinte már bűnösnek mondható közelségben csípőnk akaratlanul is néha-néha összeért. Ilyenkor térdeim megremegtek, mint a kocsonya, és biztos voltam benne, ha Ő nem fogna, itt helyben összerogynék. Mindezt leszámítva és, hogy azt éreztem, úgy ölel magához derekamnál fogva, mint aki sosem akarna elereszteni – melyet nem tudtam eldönteni tényleg igaz, vagy csak beképzelem –, nagyon is élveztem a helyzetet. Láttam a ragyogó olvadt arany tekintetet, majd még intenzívebben érezhettem, és mélyen, szinte már kábultan szívhattam be tüdőmbe bőrének észveszejtően különleges, édeskés illatát, mikor fejemet vállára hajtottam. Edward legalább egy fejjel magasabb volt tőlem, így a magam százhatvanöt centiével egyébként csak a mellkasáig értem, éppen ezért is adtam most hálát Nessie-nek, hogy rám erőltette és megtanított ezekben az egyébként fránya magas sarkúkban járni. Élveztem a pillanatot, azt kívántam, bár örökké tartana, de egy kósza gondolat, mely aztán nem hagyott nyugodni, azt sugallta most van itt a megfelelő alkalom, hogy mindent bevalljak neki. Persze nem akartam engedelmeskedni ennek a belső késztetésnek, meg is próbáltam elhessegetni elmémből, de mindhiába. Végül összeszedve minden bátorságom – és még egyszer mélyen beszívva Kedvesem illatát – felnéztem rá, egyenesen csillogó szemeibe, de ez hiba volt. Nagy hiba, amitől persze azonnal elgyengültem. – Minden rendben? – jött a kissé aggodalmas kérdés, melyre egyszerűen képtelen voltam felelni. Éreztem, nincs elég erőm, hogy elmondjam neki az igazat, legalábbis most még nem. Csak néztem őt és azt kívántam, bár ne lennék ennyire gyámoltalan és, hogy bárcsak minden sokkal könnyebb lenne. Nem szólt semmit és én is csendben voltam, csupán csak ajkaim üvöltöttek övéi után, melyek olyan közel voltak most hozzám, de egyben mégis annyira távol. Kétségbeesetten éreztem, nincs elég erőm megfékezni vágyaim, harcolni ajkaim akarata és szívem ellen, mely mostanra már úgy dübörgött mellkasomban, mint egy légkalapács. Már így is kissé pipiskednem kellett, még ebben a topánkában is, de jelenleg egy bokaficam vagy lábtörés sem állíthatott volna meg. Bal kezem kiszabadítva övéből finoman – figyelve, hogy semmi hirtelen mozdulatot ne tegyek, amivel elijeszthetném – nyakába fűztem, majd még egy kicsit nyújtózkodva, lassan ajkaihoz közelítettem. Végre meg akartam kapni hűsítő csókját, melyre már oly’ régóta áhítottam, és amelyről úgy véltem az egyetlen, ami jelenleg képes lehet lecsillapítani a testemet tomboló tűzet. Már olyan közel voltak színtelen hívogató ajkai, én pedig minden egyes pillanattal csak még jobban kívántam azokat. Érezni akartam őket enyémeken, megízlelni, legalább egy kicsikét. Különös volt, de most először éreztem azt, ő se bánná, ha megtörténne, mely egyfelől erőt adott, másfelől pedig csak még biztosabbá tett benne, helyesen cselekszem. Mikor orrunk hegye már összeért, én pedig érezhettem hűs, bódító leheletét, mely arcomat simogatta, immár tényleg csak néhány milliméter választott el a teljes mámortól. Ekkor lassan lehunytam pilláim, akárcsak a filmeken a szemérmes lányok az első csókjuknál, de mikor egy pillanattal később a puha ajkak hűsítő csókját szám helyett homlokomon éreztem meg, tudtam, minden elveszett. – Jó éjt… Bells! – suttogta bőrömnek, majd még egyszer hosszasan homlokomra tapasztotta hideg ajkait. A kétségbeesés elemi erővel tört rám, de mikor alig egy pillanattal később felnyitottam szemeim – mert karját és teste közelségét már nem éreztem –, már sehol sem láttam Őt. Úgy foszlott köddé egy szempillantás alatt Szerelmem alakja a félhomályban, mint a reményeim egy boldogabb, szebb jövőről vele kapcsolatban. Reggel, mikor felébredtem, alig emlékeztem valamire. Tudtam, hogy miután Edward elment, otthagyott, még egy jó ideig csendben álltam, majd mikor a remény tüze már csak parázslani tudott szívemben – ezzel testemtől is megvonva a melegséget, minek következtében fázni kezdtem –, visszabotorkáltam a házba, majd párnáimnak elmondva bánatom, álomba sírtam magam. Vasárnap volt, egy új nap, mely bár nem kecsegtetett új reményekkel, de minthogy túl sok időm volt gondolkodni a következő virradásig, a tegnap eloltott tűznek parazsát szívemben erős izzásnak indítottam. Bár igaz, Edward az éjjel visszautasított, én mégis úgy éreztem – főleg, hogy vesztenivalóm nem volt, hiszen már csak egy hét állt rendelkezésemre –, el kell követnem minden tőlem telhetőt, hogy mégis belém habarodjon. Tisztában voltam vele, ez kemény menet lesz, ahogy azzal is, hogy ez már teljesen az új Bells hatása. De tudtam, ha ez bejön, hogyha sikerül, akkor már mindegy lesz, kinek az érdeme volt és mit kellett érte tennem, mert akkor már csak a boldogság fog számítani, amit Edward mellett élhetek meg. Miután meghoztam a döntést a napból visszamaradt idő gyorsan eltelt, majd mire újra feleszméltem, már indulnom is kellett a suliba. Alig múlt háromnegyed nyolc, a három csodaszép autó már be is gördült az iskola parkolójának kapuján. Tudtam, nem a legszebb dolog kihasználni a tényt, hogy vannak bizonyos adottságaim, de ahogyan azt egy bölcs öreg is mondta, szerelemben és háborúban mindent szabad. Úgy tűnt, jól gondoltam és be fog válni a terv, mert miután Edward kiszállt kocsijából és meglátott igencsak kihívó öltözékemben – farmer és blúz együttesében, melynek felső két gombját nem véletlenségből nem gomboltam be –, ha nem is tátotta el a szó szoros értelmében száját, de azt le sem tagadhatta, min akadt meg először tekintete. Bár igaz, mindig is szégyenlős voltam, ráadásul attól, ahogyan nézett lányos zavarom is előjött, most mindezt – a cél érdekében – mégis igyekeztem legyűrni, mely egész addig ment is, míg a többi Cullen srác ki nem szállt autójukból. Ekkor annyira zavarba jöttem, hogy gyorsan összefontam mellkasom előtt karjaim, majd miután ők is távoztak, mi is közös óránkra siettünk Szerelmemmel. Persze amellett, hogy jó érzéssel töltött el, amiért ilyen reakciót vagyok képes kiváltani Edwardból, tisztába voltam vele, ő is csak férfi, és mint annak, önkéntelenül is tetszik egy női test látványa. De nekem nem ez kellett, én a szerelmére vágytam! Arra, hogy szeressen, és én viszont tehessem ezt, de tudtam, amit most érezhet – már ha érez ilyet egyáltalán irántam –, az csakis fizikai vágy lehet, mely nem egyenlő azzal, amit én szeretnék tőle. Irodalom után spanyolom következett, mely ugyanabban az épületben volt, mint Edwardé, de a biológia órám már másikban. A Matt eset óta Szerelmem, hacsak tehette mindenhova elkísért, és ez most sem volt másként. Az óra dögunalom volt, így mikor a tanár a kicsengetés előtt néhány perccel előbb kiengedett minket, nagyon örültem. Gyorsan össze is szedtem a cuccaim, majd kisiettem a teremből azzal a szándékkal, hogy meglepem Edwardot, és elé megyek. – Csak nem a lovagodhoz igyekszel ilyen sietősen? – Egy ismerős, fülemnek kellemetlen hang megállásra késztetett. – Matt! – szűrtem fogaim közt, felé fordulva. – Különös, hogy még nem jártok egyazon órákra a gavalléroddal, hiszen mostanában amúgy is sülve-főve együtt vagytok. Csak nincs valami baj? – játszotta az aggódó kisfiú szerepét. – Neked ahhoz semmi közöd, és jobb lenne, ha egy életre elfelejtenél minket! – morogtam, szemeimből pedig csak úgy pattogtak felé a szikrák. – Bells, Bells! – ingatta a fejét. – Hát tényleg nem érted, hogy én csak jót akarok neked? – Még, hogy jót? – kérdeztem vissza hisztérikusan, majd kínomban elnevettem magam. – A legjobbat azzal tennéd, ha messzire elkerülnél, és persze a családomat is – váltottam vissza pillanatok alatt nyugodt, komoly hangnemre. – Üh – fújtatott bosszúsan, majd közelebb lépett hozzám. Talán túl közel is, mely igencsak zavart, de azt, hogy kissé tartok azért tőle, nem akartam neki kimutatni, így álltam tekintetét és közelségét. – Eddig kedves voltam veled. Figyelmeztettelek, hogy válassz más barátokat, sőt mi több, felajánlottam a sajátomat az övék helyett, ráadásul még apádéknak se szóltam, pedig annak már több mint egy hete. Kezd elfogyni a türelmem, kislány! – szólt fenyegetően. – Oh, bocsánat! Vagy inkább szólítsalak már nagylánynak? – csúsztatta lejjebb tekintetét arcomról, mire gyorsan összehúztam magamon a kabátot. Nem kellett gondolkodnom, jól tudtam, mire célzott, melyre a mellkasomból feltörő erélyes morgással és némi vicsorítással válaszoltam. – Ki tudja, de engem ez nem is érdekel, viszont a szüleidet – vitte feljebb a hangsúlyt – na igen, őket biztosan nagyon fogja izgatni ez a tény – vigyorgott önelégülten. – Hogy te mekkora egy szemét vagy! – vicsorogtam rá fogaim közt szűrve a szavakat. – Hé, ne sértegess! – csattant fel. – Na, jó, adok neked még két napot, de ha azután se jelentkezel nálam, akkor megyek és elmondok mindent a szüleidnek – fenyegetőzött ismét. – Kíváncsi lennék, milyen képet vág majd a drágalátos Edy fiúkád, ha megtudja, eltiltottak tőle – vigyorgott képembe. – Miért érzem úgy, hogy te nem is engem akarsz, hanem csak valami miatt bosszút állni Edwardon?! – szóltam elgondolkozva, mire elkomolyodott. – Azzal te ne törődj, hogy én mit, miért teszek, te csak tartasd be a két napot, különben a szüleid megtudják, hogy ez az Edward gyerek már hetek óta titokban dönget téged – dünnyögte, mire agyamat hirtelen elöntötte a méreg, aminek következtében gondolkodás nélkül emeltem fel kezem, majd mindent beleadva képen töröltem. Hatalmasat csattant, ahogy tenyerem találkozott arcával, melyen nem csak ő, de jómagam is meglepődtem, majd a következő pillanatban – még mielőtt igazán feleszmélhettem volna – erélyesen megragadva karomat magához rántott. Hirtelen tisztult ki a kép előttem, majd a perc töredékrésze alatt felmérve a helyzetet megértettem, mire is készül. Szája vészesen közel került enyémhez, mire heves tiltakozásba kezdtem minden létező porcikámmal. Nem akartam, hogy megcsókoljon, hogy ő legyen az első, aki ezt megteszi, de bármivel is próbálkoztam, bármennyire is ellenkeztem, minden hasztalan volt. Olyan erősen tartott – immáron két kézzel szorítva karjaim –, hogy egyszerűen képtelen voltam kitörni fogságából, amitől persze teljesen kétségbeestem. Éreztem, nincs menekvés, már csak pillanatok kérdése volt az egész, így gyorsan szemhéjaimat fájdalmasan összeszorítva, ajkaimat egyetlen vékony vonallá préselve össze vártam az elkerülhetetlent. Ekkor nagy csönd lett!! Na ki volt az aki mesélt?
Posted on: Wed, 25 Sep 2013 07:31:15 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015