/A bluesszal karöltve/ Szólt egy monoton,tiszta, mély zene mi nem más, mint a munkások mindene. Szegények, hontalanok éljeneznek s a kóbor a zenére szomjaznak, éheznek. Nem kell a Blues, ahogy én se annyira, de kézen fogva feltörünk, nem hagyjunk annyiba. Ha kell harc, komor arccal kardozunk, ahol kell béke, ott szeretettel adózunk. Sörrel, borral, cigarettával lépkedünk előre... előre, és kicsikét még szenvedünk mert ilyen a mi ifjú, öreg életünk, ilyen a világ mára, ez az élet egyik ára, de mi viseljük, mi megyünk... futunk mert a bluesszal ez a mi közös utunk. Ó, a szerelem, a jó eszünkbe jut és a múltnak minden öröme fejünk felett bőszen, kacagva elfut, mi nem mozdulunk, mert itt a helyünk. Lárvákat, csótányokat taposva nézünk az égre, a magasba s fürkésszük a felhőket az utcán meg az elmúlt nőket, akik voltak, akik éltek, akikért megtettünk bármit akiket óvtunk, mert féltek akiknek adtuk életünk egy csodáit. Magát a szerelmet, az odaadást, egy kicsiny csoda öröklakást, mi pedig kóbor lettünk, vagyunk de még vagyunk, még maradunk.
Posted on: Tue, 08 Oct 2013 19:39:03 +0000