A körmenet Feltámadás Öreglakon 2. Írta: Mezei István A nagyhetek alkalmával mindig díszbe öltözött a falu. Mintha a természet is segített volna ebben, a böjti szelek szárazra szikkasztották a pocsolyákat, a sáros kocsiutakat, a még ki nem hordott itt-ott bűzlő trágyadombokat. A kertek, hegyoldalak virágzó gyümölcsfái meleg, tavaszi sziromhavazással ünneplő szépséget vontak a kopottságra és a szegénységre. A fakó, sárga nádasok, zsombékok bokrain már rügyek pattantak, apró levelek nőttek olyan vidám-zölden, ahogy csak áprilisban lehet éledni. A kocsiutakat elgereblyézték a házak előtt, a kerítéseket, tornácokat, de még az istállókat is fehérre meszelték. A jószágokat nem engedték ki az utcára, nagycsütörtöktől még az udvarra sem, a nagyszombatot már a baromfi is az ólban ünnepelte. Testben és lélekben mindenki meg akart tisztulni, újulni, és egy kicsit talán feltámadni. A körmenetet várva különös gondot fordítottak az asszonyok, lányok a házak előtti virágoskertekre. Azon versengtek, kinél nyílik a legszebb tulipán, vagy, ahogy itt mondják tulipánt. X A kivonulás Ötvenöt évvel ezelőtt fél-statárium lévén minden tömegmegmozduláshoz állami engedélyt kellet kérni, így a nagyszombati körmenetre is. A leirat megérkezett, és szabad utat kapott a gyülekezet azon a tavaszon is. Nem csak a templomkertben, de a falu Fő-utcáján is végighordozhatták az oltári szentséget. Ilyenkor úgy érezhették az itteniek, hogyha az Úr személyesen nem is, de legalább lélekben meglátogatja őket. Mintha szétszórták volna a nép között, és házhoz vitték volna az örökkévalóság ígéretét, melyből mennél többet ajándékoznak, annál több marad. Azon a tavaszon, arra az ünnepre kaptam meg életem első öltönyét, még pedig mély almazöld színben. Mindenkinek megvolt a maga helye a sorban, büszkén lépdeltem én is a menet végi csoportban a nagyobbacska fiúk és legények között. Előttünk mentek a férfiak, majd az asszonyok és a lányok, akik litániás énekeikkel a mobil kórust alkották. Az élen haladt a nagy aranyozott umbella alatt a pap, körülötte az egyházfik, mellettük a tömjénfüstöt eregető, csengőt rázó, megilletődött ministránsok. Alkonyattájt vette kezdetét a másfél órás, áhítatos séta minden évben. A gyertyaláng füstje, az olcsó pacsuli és a felszálló por furcsa szagkeveréke lengett körül mindent. Amelyik ház előtt kőkereszt állt, azt imával és énekkel megtisztelték. A faluvégre érve aztán kinézett a gyülekezett Marcali felé a határba, ahol majd a nyári robot várja őket. Közvilágítás nem lévén a lenyugvó nap narancsfénye és a házak ablakában pislákoló gyertyalángok remegése sejtelmes, már-már misztikus hangulatba burkolta a processziót. A tűz Azon a feltámadási körmeneten azonban egy másik, eddig ismeretlen fényforrás is bevilágította az alkonyt. Az alábukó nappal szemben, délkelet felől is felpiroslott az ég alja. – Ég a tilosban a nád, - szaladt végig a megrémült meneten a vészhír, mert a veszélyeket rejtő mocsaras berket csak tilosnak hívták. Pánik nélkül, de sietve igyekeztünk vissza a templomba. – Majd csak megsegít bennünket az Isten,- szólt a fohász, mert a lángok már a szénakazlak és az istállók, ólak felé kúsztak. De mint később kiderült, nem a Jó Isten segített a falun. A mi családunkból pattant ki a szikra, és onnan is fojtották el. Andor Sándor a részeges, de mégis csak megbízható, önkéntes tűzoltó parancsnok észlelte elsőként a veszélyt, amikor a nagyhegyi pincéjéből, a Garai dombon lefelé jövet meglátta a falutól délre felcsapó lángokat a nádasban. A két ötliteres boros korsóval a kezében, és három liter borral a szervezetében még annyi lélekjelenléte volt, hogy szolgálatba helyezze magát, és besiessen a tanácsházára hazafelé menet. –Jegyző …, bocsánat titkár úr, ég a tilos, itt intézkedni köll, - jelentett szalutálva, vigyázban állva a Svejk szerű figura apámnak. - Az embereim a körmeneten vannak vagy a kocsmában, nem tudom összeszedni őket. Ha délire fordul a szél, leég az egész falu, hijja a marcaliakat!- - Nyugodjon meg, Sándor, menjen csak haza, majd csinálok valamit,- mondta édesapám. A parancsnok egy darabig hallgatott, majd demizsonjaival együtt elkacsázott haza. - Ő szólt!- Az oltás Apám már tudhatott valamit, mert azonnal a bátyám után nézett, aki valamelyik szobában bűnbánóan húzta meg magát. –Menj át a szomszédba, szólj a haverjaidnak, oltani kell a nádast, amit begyújtottatok,- ripakodott rá. –Már voltam náluk, de azt mondta az Anna néni, ha leég a falu, az ő fiai akkor sem maradnak ki a körmenetből,- felelte a bátyám. Nem is maradtak ki, ott ballagtak mellettem a bíborszínű estében a körmenetben. Ők tudták a tűz igazi okát, de hallgattak. Hárman a bátyámmal együtt kukoricaszárat égettek a berek mentén, a kertjükben még délután, és virtusból egy égő zsarátot a nádba vetettek. Nem gondolták, hogy ebből baj származik, és szépen hazatértek. Alkonyatra már a fél tilost elemésztették a lángok, a falu népe meg pánik előtti hangulatban volt. - Akkor fogj egy lapátot, indulj egyedül oltani,- mondta odahaza apám a bátyámnak. Így is lett. A körmenetből valaki felfedezett a távoli tűzben egy lapátjával csapkodó, kormos alakot. A bátyám volt az. Időközben odahaza a nálunk vendégeskedő, egyébként ateista neveltetést kapott, nyolc éves unokahúgom feltette a nagy ünnepi kérdést a nem mindennapi látvány hatására. –Papa, ez a feltámadás, és meddig tart.? - Ez kislányom, és remélem, már nem sokáig,- felelte csüggedten édesapám. Időközben a bátyám a tűz frontvonalán szétverte a lángokat, a menet visszaért a templomba. A falu megmenekült, Krisztus föltámadott, de többeket kirázott a hideg a szertartás végén, mert a szélcsend után heves déli vihar csapott le a még mindig megrémült településre. 2013. 09 25.
Posted on: Sat, 28 Sep 2013 20:50:23 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015