A második találkozás Tom besétált az alagútba. Szeme kezdte megszokni a félhomályt. A falon vésett írást fedezett fel, kezeivel, vaksin betűzni kezdte, az ismeretlen betűket, mire rájött az életében elkövetett bűnei vésettek a gránit kövekbe. Sem a nyelvet, sem a jeleket nem ismerte, de értette mit akar a tudtára adni. A másik falat vizslatta, azon a jócselekedeteit vélte felfedezni. Kezeit a falakon tartva elindult az ismeretlen sötétség felé. Végtelen hosszúnak tűnt az út, a gránittáblák nem akartak elfogyni. Bár fáradságot nem érzett, csüggedten a földre rogyott, az út porát túrta tétova kezeivel. Ujjai zsíros fehér krétára bukkantak, mikor felemelte szinte világított a sötétben. Eszelősen húzta át bűneit, de a kréta nem fogott. Megpróbálta a másik falat is, de a vonal csakhamar ott is semmivé vált. Újra próbálkozott, most egyet jobbra, a másikat balra. A vésetek kis puffanással, tompa villanással semmivé lettek. Tom mint az ezerfejű szörnnyel küzdő lovag sújtott le mind a két irányba, kaszált a krétával. A villanások megszínesítették a folyosót, láthatóvá téve a következő ellenfelet. Jobb-bal, jobb-bal, jobb-bal… A véget nem érő kőfal egyre rövidebb lett, egy táblára zsugorodott. A bűn oldalon már csak három véset sorakozott Tom határozott mozdulattal áthúzta a legalsót, megfordult, de a másik tábla üres volt. A krétacsík halványodni, oszladozni kezdett, majd eltűnt. Ismét nekivágott a sötétségnek, a falak már nem tűntek végtelennek, szinte azonnal egy lépcső tetején találta magát, alján vörös fény derengett. Amióta itt volt, az első alkalom, hogy feketén, szürkén és fehéren kívül más színt is látott. Ügyetlenül baktatott a félhomályban, az ódon lépcsőkön, meg-megbotlott az egyenetlen felületen. Olyan érzése volt, mintha egy vulkán belsejébe sétálna. Nem volt meleg, mégis vörös lávaszerű szökőkutakat rajzolt a sötétben minden, ami mozdult, kénes bűz ütötte meg orrát. A lépcső aljához érve izzó trónuson fura alakot pillantott meg. Emberi lénynek tetszett, ellenben szarva volt, lábain paták, egész teste félelmet, tiszteletet parancsolt. Mosolyában világítottak fehér fogai. - Ki az ördög maga? – Kiáltotta Tom. Hangja reszketett a félelemtől, bár megpróbált határozottságot erőltetni magára. - Ördögöd van! Beletrafáltál. – Mondta a lény vigyorogva. - Az vagyok! Maga az Ördög. Tom tudta, ez a kérdés több volt, mint felesleges, ekkor tudatosult benne hol is jár. Az előbb talán a mennyei ítélőszék látta vendégül, most az ellenpólus, maga a pokol. A vörös fickó feltápászkodott székéből, komótosan elindult a férfi felé, az esetlen léptekkel hátrált arra amerre a kijáratot sejtette. - Nos! Fiacskám látom még mindig nem értesz egy szót sem abból a világból ami körülvesz. Még mindig a szemednek hiszel. Én csak a képzeleted szüleménye vagyok. Igazából nincsenek patáim, sem szarvam, rőt sem vagyok, Te akarsz ilyennek látni. - Ön az aki? – Szavai elakadtak. - Igen! Én ültem a szobádban, adtam cigarettát, sőt még a furgont is én vezettem. - Meghaltam? - Nem fiacskám. Te még csak haldokolsz. Nem azért, mert elcsaptalak. Azt egy gyerek is túlélné. Azért haldokolsz, mert nem akarsz élni. - De az előbb láttam az Urat! A bűneimet! Az alagút végén fény volt. Most itt vagy teljes valódban. Van szarvad, patád, talán még vasvillád is… Meg fogsz főzni forró olajban, vagy élve elégetsz? A lény hangos kacagásba kezdett, hosszú elnyújtott kacagásba, visszhangzott bele az egész terem. - Ez volt a legjobb vicc, amit az elmúlt kétezer évben halottam. Na jó, volt itt egy fickó, aki mindenáron kötötte az ebet a karóhoz, hogy Ő a másik fia, az is vicces volt. – Egészen közel lépett Tomhoz, fejét magához húzva fülébe suttogott. - Talán végre ezúttal meghallgatsz…
Posted on: Sun, 03 Nov 2013 18:12:56 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015