A múlt árnyékában - 5. rész Catherine sok dolgon ment keresztül azóta, hogy Lady Margaretnél elkezdett szolgálni. Először is el kellett fogadnia a ház furcsa, száz évvel ezelőtti szokásait, aztán meg kellett barátkozni az ottaniakkal is, Maureennal, az idős házvezetőnővel, s persze Lady Margarettel, akit mind ez idáig ki nem állhatott. De lassacskán megváltozott a véleménye az úrnőről, aki azok után sem rúgta ki, hogy megtudta, Catherine hazudott neki a múltjáról. Ráadásul, amikor kétes kinézetű fickók kezdték el keresni őt Angela néven, akkor el kellett árulnia azt is, hogy egy kuplerájban dolgozott korábban, ahol prostitúcióra akarták kényszeríteni. Illetve azt, hogy leütött egy vendéget, így azóta is bujkál. Lady Margaret ezután azt az érdekes ajánlatot tette, hogy legyen a társalkodónője, mert ő is szeretne könnyíteni a lelkén és kibeszélni a titkait. Catherine egyszerre várta és félt is a londoni utazástól. Végre kimozdul a birtokról egy kicsit, de ugyanakkor nem tudta, mire számíthat. Vajon a Lady miről akar majd vele beszélgetni? Mire célozhatott már annyiszor, amikor a saját esendőségét, meg valami szörnyűséget és a rossz döntéseit emlegette? Nehezen tudta elképzelni, hogy egy ilyen szigorú erkölcsű nőnek bármi sötét folt legyen a múltjában. De végül is, jobban belegondolva, róla sem feltételezné ránézésre senki sem azt a szörnyűséget, amit tett. De még azt sem, hogy egy kupleráj nehézfiúi elől menekül. Miközben ezek a gondolatok foglalkoztatták, ráébredt, hogy nem túl jó érzés már megint a közel-, s a régmúlton filózni, így aztán gyorsan lezárta magában az elmélkedést. Annyit azért megállapított, hogy a ház asszonyának szigorú külseje sokkal érzékenyebb lelket takar, mint azt bárki gondolná róla. És azt is nyugtázta, hogy ő alig több mint egy hónap alatt igen sokat köszönhet az úrnőnek. Az ebéd rendben zajlott. Margaret egyik kedvence volt a főétel, marhasült yorkshire pudinggal. Ezt évtizedek óta csak Maureen készíthette el a Lady házában. Hiába tradicionális angol köret a puding, sokan nem tudják tökéletesre sütni. De Maureen nagyon értett hozzá. Ezután pedig egy szintén évtizedek óta bevált recept alapján készült gingerbread következett. Ezt pedig a fűszeres gyömbér íze miatt szerette annyira, s mert élénkítő hatása is van. Az étkezés befejeztével Catherine nem segédkezett az asztal leszedésében, hanem egyből mehetett készülődni. Az útra szerencsére nem kellett magán hagynia azt a förtelmes fekete ruhát és a hozzá tartozó fehér kötényt a szintén fehér fityulával, hanem saját ruháiba öltözhetett, de persze szó sem lehetett semmiféle „hivalkodó” darabról. A Ladyvel a hallban találkoztak. Gyorsan segített feltűzni a kalapját és már indultak is ki a ház elé, ahol George várta őket. Beszálltak a Bentley hátsó ülésére, majd miután a sofőr is beült, elindultak. Ahogy Lady Margaret ígérte, az északi út felé vették az irány, hogy elkerüljék Brightont, amin Catherine félt volna átmenni, mert attól tartott, hogy valaki felismeri őt a botrány helyszínén. Kezdetben mindketten csendesen nézték a tájat, s közben gondolataik teljesen máshol jártak. Míg a lány azon morfondírozott, hogy milyen régen volt, hogy utoljára erre járt, addig Margaret azt latolgatta, vajon lesz-e alkalmuk beszélgetni Catherine-nel. Persze nem felületesen, hétköznapi témákról, hanem kettőjük múltjáról. „Mindegy” – gondolta az asszony, hiszen most egyelőre nincsenek kettesben, így ha akarnának, sem tudnák a kényes dolgokat kitárgyalni. – Hová megyünk, asszonyom? Most jutott eszembe, hogy még nem is kérdeztem, annyira izgatott voltam már csupán attól is, hogy elhagyom pár órára a birtokot – kezdte Catherine a beszélgetést. – Igen, fel is tűnt. Már meg is akartam jegyezni, hogy érdekel-e téged egyáltalán? – felelte mosolyogva a Lady. – Egyébként London egyik legjobb kárpitszalonjába tartunk. – Kárpitszalonba?! – Igen, oda! Lecseréltetem a függönyöket. Már kopottak és a nap is megszívta őket. No és túl sötétek is, jobb lenne valami kedvesebb és világosabb szín. Catherine azt hitte, nem hall jól. Eddig szent meggyőződése volt, hogy Margaret asszony, amíg él, nem változtat a házban semmin. – Mondd csak, mi a véleményed arról, hogy valami kellemes árnyalatú drapériát tegyünk fel? – kérdezte az úrnő. – Nekem tetszene! – lelkesedett a lány. – Szerintem is sokat dobna a hangulaton. Valami anyagában mintás elegáns szövetre gondolok. – Igen, az jónak tűnik. Meglátjuk, milyeneket ajánlanak – reagálta le a lány, majd abba is maradt a beszélgetés egészen addig, amíg meg nem érkeztek. Lévén, hogy egy valóban nívós szalonról volt szó, időpontot kaptak, amihez képes igen korán volt még. Margaret elengedte George-ot a közeli parkba, s azt kérte, hogy két óra múlva jöjjön vissza értük. Ők pedig helyet foglaltak a teázónak kialakított fogadóhelyiségben. Szerencsére rajtuk és a felszolgálón kívül nem tartózkodott itt más. Kértek egy csésze mentateát, majd megvárták, míg eltávolodik a személyzet, s csak ekkor szólalt meg újra Lady – Megígértem a múltkor, hogy nem bolygatom az emlékeidet, de arra azért kíváncsi vagyok, merrefelé nőttél fel. – Arundel környékén, egy farmon. – Igazán?! Az gyönyörű környék! Hogy volt szíved otthagyni? – szaladt ki a Margaret asszony száján a kérdés, de ahogy feltette, máris tudta, hogy ezzel veszélyes vizekre evezett. – Tudja, asszonyom, nem volt más választásom. Imádtam ott élni, mert tényleg csodálatos hely, de amik ott történtek, azok nagyon meggyötörtek engem, és ráadásul olyan körülmények között hagytam ott mindent, hogy már nem volt visszaút. – Hogy érted ezt? – feszegette a témát az úrnő. – Anyám tizenkét éves koromban meghalt egy daganat következtében. Apám nevelt fel. Úgy szeretett, úgy kényeztetett, mint egy királylányt. Nap közben a gazdaságot vezette, de minden délben hazajött, hogy velem ebédeljen, és délután is sietett haza, hogy minél többet lehessünk együtt. Miután megbirkóztunk az első legszomorúbb évvel, s lassan kezdtünk magunkra találni, nagyon sokat nevettünk. Ha lehet ezt mondani, anyám halálával olyan szoros kötelék alakult ki közöttünk, amit senki és semmi nem tudott volna elszakítani. – Hogyhogy volna? – A szomszéd gazdaság egy időben a csőd szélén állt. Apám pedig nagyon ügyesen üzletelt, így nekünk soha nem voltak anyagi gondjaink. De egyszer tűz ütött ki a pajtában, ami átterjedt a sertéstelepre és a takarmányozóra is. Minden lángolt! Szinte az egész farm. Amiért az apám keményen megdolgozott nap mint nap. Aki élt és mozgott, az mind a tüzet oltotta. Én ekkor már 18 voltam, igyekeztem én is segíteni az oltásnál, de egyszer csak apám rám parancsolt, hogy menjek távolabb. Ott álltam, és csak sírtam kikerekedett szemekkel. Hallottam az állatok ordítását, a lovak visítva nyerítettek. Égett szőr és hús szaga keveredett a füsttel. Soha nem fogom elfelejteni. Hirtelen eszembe jutott a lovam, amit anyám kedvenc kancája ellett, a halálának évében. Akkoriban meg voltam győződve róla, hogy abban a csikóban ő született le hozzám, hogy még együtt lehessünk egy kicsit. Apám pedig tudta, hogy én ezt így gondolom, ezért berohant érte az égő pajtába. De a fa tartószerkezet addigra már annyira meggyengült, hogy maga alá temette őt a lovakkal együtt – mesélte remegő hangon Catherine, akit még mindig túlságosan felkavart mindez. – Sajnálom! Szörnyen sajnálom! – ismételte Margaret. – Minden romokban hevert. A gazdaság, az egész üzlet, az életem. Néhány traktor, az aratógép, no és a ház maradt meg csupán, amiben laktunk. Nem tudtam, mihez kezdjek. Napokig csak sírtam és képtelen voltam felkelni. A falubeliek rendesek voltak, mindenki jött segíteni. Gyakorlatilag nekem az a pár hét, amíg fel nem számolták a káoszt, teljesen kimaradt. Egyszerűen nem voltam magamnál. De egy napon az egyik lovász, aki valaha apámnál dolgozott, bekopogott hozzám. Kérte, hogy olyan helyen beszélgessünk, ahol senki sincs rajtunk kívül. Nem értettem pontosan, mit akar, de vele mentem. Elvitt a közeli kis tóhoz, ahol leültünk egy padra és belekezdett a mondandójába. Azt állította, hogy a helyi kocsmában, ami az ír bevándorlók törzshelye volt, az egyik férfi azt mondta a másiknak, alapos a gyanúja, hogy a tűz nem a véletlen műve volt. Ő már régóta ott dolgozott azon a bizonyos szomszéd farmon, aminek a tulajdonosa féltékeny volt apám sikereire. Azt mesélte az ivócimborájának, hogy a főnöke feltűnően vidám volt, mikor hazaért az ominózus napon, és azt mondogatta a feleségének, hogy hamarosan meg fognak oldódni az anyagi gondjaik. Akkor az alkalmazott ezzel nem is foglalkozott, hanem elindult, hogy lepakolja annak a terepjárónak a platójáról a szerszámokat, amelyikkel nem sokkal korábban a tulajdonos megérkezett. A kocsin a szerszámok alá rejtve egy üres benzines kannát talált. Mit sem sejtve megfogta ezt is, és letette a szerszámok mellé, de ekkor lépett oda a főnöke és furcsa zavartsággal ordítani kezdett vele. Végül azt mondta, hogy nem akarja többet ott látni, ki van rúgva. Az ír nem értette a helyzetet, de később, amikor hallott a tűzről, összeállt neki a kép. Erről beszélt a kocsmában a többieknek. Amikor ezt elmondták nekem, én egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezért halt meg az apám. Olyan gyűlölet volt bennem, hogy úgy éreztem, bármire képes lennék. Szinte még magamtól is féltem – fejezte be a lány. – Catherine! Ez szörnyű! Hát ezért futsz a múltad elől. – Nem csak ezért asszonyom – mondta leszegett fejjel. – Miért? Más is van még ezen kívül? – kérdezte elképedve a Lady. – Igen, van! Bosszút álltam az apámért – mondta kemény hangsúllyal Catherine. A lány nagy levegőt vett, hogy folytassa, de ekkor egy kellemes és udvarias hang csendült fel mögöttük: – Hölgyeim, köszönöm a türelmüket. Kérem, fáradjanak velem, hogy megmutathassam a legújabb kelméket. Ma kaptunk új árut, így a legfrissebb divattal is szolgálni tudunk… (folytatjuk)
Posted on: Thu, 29 Aug 2013 08:56:20 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015