A nap szentje AVILAI NAGY SZENT TERÉZ Avila, 1515. március 28. +Alba de Torres, 1582. október 4. Teréz abban a történeti korszakban élt, amikor a spanyol királyság kultúrája fénykorában és hatalma csúcsán állt. A család õsei oroszlánként harcoltak a mórok ellen, és ismételten inkább felgyújtották a várukat, mintsem átadják az ellenség kezére. Teréz szintén harcra született. Apja Don Alonzo Sanchez de Cepeda, édesanyja Donna Beatriz de Ahumada volt. Tizenkét gyermekük közül három volt leány. Közülük kettõ férjhez ment, csak Teréz határozott úgy, hogy kolostorba vonul. E lépése egyáltalán nem volt szükségszerû, s nem is menekülést jelentett valami kilátástalan helyzetbõl. Tizennégy és tizennyolc éves kora között Teréz is a szépségre, a kellemre és a gazdagságra gondolt, és komolyan foglalkozott a férjhez menés gondolatával. Gyermekkorától kezdve nagyon impulzívnak, kívánságaiban és döntéseiben temperamentumosnak mutatkozott, de azért meggondolatlanságokat nem követett el. Nagy szeretetkészség élt benne, amely spontán módon nyilatkozott meg, arra azonban ügyelt, hogy olyan helyzetbe ne kerüljön, ami miatt adott szavát vissza kelljen vonnia. Nagy tudásvágy is égett benne, amelyet csak nehezen tudott csillapítani, ezért mindig új könyvekhez akart jutni. Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa már gyermekkorában sok játszópajtást vonzott köréje, és szórakoztatta, nevettette társait. Ezt a mûvészetet, hogy ,,embereket megvidámítson, és nevetésre indítson, mindhalálig megõrizte. Amikor köztudottá vált, hogy belép a Kármelbe, mindenki megdöbbent õ maga is. Elhatározása mögött nem szerelmi csalódás, nem is természetes hajlam vagy a kolostori élet utáni vonzódás állt, nem is valami megfoghatatlan érzés, ami gyakran rejlik egy hivatás hátterében. Teréz az üdvösséget kereste, mégpedig ,,nagy áron. Egyszerûen és õszintén azt látta be, hogy az õ természetével és a szeretet vonalán szerzett tapasztalataival a világban élve nem fog sikerülni az üdvössége. De a kolostorba lépése drámai, fájdalmas lépés volt: ,,Elhatároztam, hogy közlöm atyámmal, és ez nekem ugyanannyit jelentett, mintha beöltöztem volna, mert becsületbeli kérdés volt számomra, hogy hû maradjak a mondott szóhoz. Apja azonban megtagadta a beleegyezését. Ettõl a naptól fogva Teréz jámborsága épp annyira ingerelte, mint korábban a világiassága. Ezért Teréz, amikor tizennyolc éves lett, titokban hagyta el a szülõi házat, és felvételét kérte az avilai Megtestesülés-kolostorba. Késõbb azt mondta: ,,Nem hiszem, hogy a halál fájdalmasabb lesz a szívemnek, mint az a perc, amikor elhagytam a szülõi házat. Úgy éreztem, hogy ízekre szakadok. Amibe pedig belekezdett, tudniillik hogy apáca legyen, azt nagyon komolyan tette. Annyira komolyan, hogy a megerõltetéstõl egy év után fizikailag is, idegileg is összeomlott. Vérszegény lett, köszvényszerû ízületi bántalmak támadták meg, melyek végül egy négynapos merevgörcsbe mentek át. Már elkészítették a sírját, és néhány kolostorban elimádkozták érte a halotti zsolozsmát, ám a görcs egyszer csak feloldódott, Teréz magához tért, és saját kezûleg távolította el a szemérõl a megszentelt viaszt, amivel a halottak szemét szokták lezárni. De csak Don Alonsónak, a kolostor gyóntatójának gondoskodása és sejtelme akadályozta meg, hogy Terézt elevenen el ne temessék. Ezután következett tizennyolc hosszú esztendõ, és közben nem történt Teréz életében semmi. Az átlagosnál nem rosszabb, de nem is jobb apáca volt. A Megtestesülés-kolostorban akkor százharminc-száznyolcvan között változott a nõvérek száma. A kolostor nem buzdította tagjait a tökéletességre, s fõleg nem nyújtott hozzá vezetõ kezet. Ezen a téren minden az egyéni buzgóságtól függött, de ha valaki megpróbált jobb, tökéletesebb lenni, annak számolnia kellett a kockázattal, hogy kitûnik a többiek közül és sok kellemetlen helyzetben lesz része. Donna Tereza Ahumada szívesen vállalkozott volna a tökéletességre való törekvés megkísérlésére, de nagyon kevesen csatlakoztak volna hozzá. Másrészt ez a középszerû kolostori élet meglehetõsen kényelmes volt. Valamennyi nõvér szívesen vette maga mellé társként Terézt, s mint valami látványossággal, minta-apácával vonultak vele a beszélõszobába, vagy a város palotáiba. Önéletrajzi feljegyzései azonban ezekrõl az évekrõl is egy nagy és mély lélek arcát sejtetik: mélységes csalódást érzett, ugyanakkor hallott valami titokzatos hívást a bensõségesebb életre. Kapott egy látomást a pokolról, elolvasta Szent Ágoston vallomásait ezek elvezették a megtéréshez. Egy alkalommal úgy érezte, hogy Isten egészen áthatja: ,,Lehetetlen volt abban kételkednem, hogy Õ bennem van, és én elmerülök Benne. Ekkor Teréz negyven esztendõs volt. ,,Az, amit addig éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdõdött, Isten élete bennem. Végleges megtérése után, amelyben belátta addigi tévedését és meglátta, hogy Isten õt ,,nem az emberekkel, hanem az angyalokkal való társalgásban akarja látni, készségesnek mutatkozott a hívás követésére. Teljes erõvel belevetette magát a küzdelembe, hogy a szívét ,,összhangba hozza Krisztus szívével. Belsõ élete ettõl kezdve gyorsan és meredeken emelkedett fölfelé a misztikus magasságokba. Isten valósága olyan erõvel tört rá, hogy gyakran a legnagyobb kín és gyönyörûség egyszerre kerítette hatalmába. Egyik levelében ezt írta: ,,Úgy támolygok, mint egy részeg. Ismételten látták a nõvérek, hogy a templomban egy méter magasan lebeg a padló felett és az arcából különleges fény sugárzik. Neki magának e jelenségek nagyon kellemetlenek voltak, és kérte Istentõl, õrizze meg a kegyelem külsõ megnyilvánulásaitól, s vezesse õt más utakon. Közben azonban mindig józan kritikával élt a rendkívüli jelenségekkel szemben, nehogy a képzelet játékát misztikus víziónak lássa. De bármilyen alázatos és tartózkodó volt a kolostori életben, az Istentõl kapott kinyilatkoztatások miatt nõvértársai üldözni kezdték. Azzal vádolták, hogy látomásai nem Istentõl, hanem az ördögtõl valók. E kínos helyzetbõl négy szent: Borja Szent Ferenc, Bertran Szent Lajos, Alcantarai Szent Péter és Keresztes Szent János tanúságtétele szabadította meg, mert õk igazolták Teréz misztikájának igaz voltát. Mint minden igazi misztikus, Teréz is úgy érezte, hogy cselekednie kell, apostoli életre küldik és szeretetben kell tevékenykednie: ,,Cselekedeteket kell végrehajtani, mindig csak cselekedeteket, hiszen ,,nem arról van szó, hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni. Teréz mindenekelõtt ,,igen hûséges akart lenni a rendi regulához, mert megtapasztalta, hogy mennyire eltávolodtak az eredeti kármelita szellemtõl. Miután engedélyt kapott a pápától és az avilai püspöktõl, egy árva fillér nélkül hozzálátott Avilában egy kis kolostor építéséhez. 1562-ben nyitotta meg, és elszánva magát arra, hogy a kármelita életet a maga eredeti szigorában fogja élni, lehúzta a saruját és nevet változtatott: ettõl fogva Jézusról nevezett Teréz volt a neve. Bár igen sokan szembeszegültek vele, egyik kolostoralapítását követte a másik. Sokan és nagy lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Jelentõs támaszt kapott Keresztes Szent János és Grácián Jeromos személyében, akik mellette álltak akkor is, amikor a kármelita rend sarus ága 1575-ben elkeseredett támadást indított ellene. Az Isten dicsõségéért és a tévtanítások által meggyötört és elcsúfított Egyház megszépítéséért égõ buzgósága nem hagyta nyugton. Kitárult elõtte Isten titkainak kapuja, és leomlott számára az idõ és az örökkévalóság közötti válaszfal. Mindezek következtében Teréz üzeneteket, parancsokat, reményeket és válaszokat közvetített. Életének utolsó huszonkét esztendeje ebben a tevékenységben telt el, és könyveiben önéletrajzában, amely Az Úr irgalmasságának könyve címet viseli, a Tökéletesség útjában, a Lelki várkastélyban és Az alapításokban misztikus magasságokban járó lírával hagyta ránk mesteri tanítását. Szinte lehetetlen jelentõségének megfelelõen értékelni Nagy Szent Terézt. Megszámlálhatatlan azoknak az embereknek a serege, akik tanúként állnak életszentsége mellett: a legmûveltebb teológusok, számtalan püspök, különbözõ szentek, királyok, egyszerû parasztok köztük egy húsz éves ember, aki naponta hálaimát mondott egy pohár vízért, egy könnyûvérû madridi leány és mind, akik életet merítettek a tanításából. Mint Mózes, úgy élte át imádságaiban a trienti zsinat gondjait és kínjait, a lepantói csata napjait, hazája eseményeit és Amerika misszionálását: ,,Ezek az indók sokban vannak nekem mondta egyszer, és vigasztalhatatlanul sírt, amikor értük imádkozott. De pihenést nem ismerõ tevékenysége semmi gátló hatást nem jelentett misztikus belsõ életére. Életének utolsó napjáig viselte a sok utazás, az alapítások, a legkülönfélébb tárgyalások terhét, s közben az egészsége már nagyon rossz állapotban volt. Utolsó hónapjait fõleg néhány hatalmaskodó kolostori elöljárónõ láttán szenvedés, keserûség és csalódás nehezítette. Ez volt utolsó megpróbáltatása. A ,,szegény, bûnbánó apáca, ez a beteges, gyenge nõ haláláig az ellenségeskedõ világban és rendszerint drámai körülmények között -- tizenhét nõi és tizenöt férfi kolostort alapított a sarutlan kármeliták számára. Teréz 1582. október 4-én halt meg. Utolsó láza csak az egész életét átható tûz folytatásának és beteljesedésének látszott, amely isteni türelmetlenséggel várta azt az elragadtatást, amelyet az emberi természet már nem bír elviselni. Szeretettõl izzó élete jelképeként Alba de Torresban ma is épen õrzik a szívét!!! VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én az egyháztanítók közé emelte. Olyan megtiszteltetés ez, amely a szent nõk között rajta kívül máig csak Sziénai Szent Katalinnak (lásd április 29-én) jutott osztályrészül. Avilában, október 4-rõl 5-re virradó éjszaka halt meg, épp akkor, amikor bevezették a Gergely-féle naptárreformot, minek következtében a következõ évben az évforduló már október 15-re esett. 1622-ben avatták szentté, ünnepét 1636-ban vették fel a római naptárba. ________________________________________ Nagy Szent Teréz a nagy misztikus, az Egyház nagy megújítója, aki magáról így nyilatkozott: ,,Isten olyan bátorságot öntött belém, ami több, mint az asszonyi bátorság, s akit ellenségei így tituláltak: ,,ország csavargója, nyughatatlan nõszemély! életébõl saját írásai mondanak el megragadó részleteket. Gyermekkorából tudunk egy esetrõl, amely már elárulja szenvedélyes természetét. Még nem volt hét esztendõs, amikor meggyõzte nála négy évvel idõsebb bátyját, hogy éjnek idején szökjenek meg, menjenek a mórok közé, hogy vértanúk lehessenek, mert ez az örökkévalóságba vezetõ legbiztosabb út. Az egyik nagybácsi csípte fülön az utcán és vitte haza a két kis szökevényt. A szórakozásokat kedvelõ fiatal lány tudatában volt szépségének. Mikor az egyik úr megjegyzést tett a lábára, Teréz azonnal visszavágott neki: ,,Jól nézze meg, Uram, mert most látja utoljára! Egy kármelita atya, aki jól ismerte Terézt, elmondta: ,,Valójában kicsi hibáit is nagyon kedvesen tudta megvallani. Az egyik napon ezt mondta nekem: »Tudja atyám, életemben három dicséretet kaptam. Azt mondták nekem, hogy okos vagyok, szent és szép. És én azt hittem, hogy e három dicséret közül kettõre rászolgáltam. Azt hittem, hogy okos és szép vagyok. És ez igen nagy hiúság volt! Késõbb, amikor az egyik testvér portrét festett róla, így morgolódott: ,,Mit képzel! Micsoda rút, mélyen ülõ szemeket fest nekem!! Amikor Isten birtokba vette a lelkét, a megtérése egy pillanat alatt játszódott le. Egy alkalommal ugyanis meglátott egy szobrot, amely rendkívül hûen ábrázolta az oszlophoz kötözött és megostorozott Krisztust. Ez a látvány úgy megrendítette az akkor már húsz éve kolostorban élõ apácát, hogy ott helyben megtért. S közvetlenül azután, hogy Isten nem sokkal késõbb a misztikus egyesülésben magához vonta, így vélekedett: ,,A tökéletesség legmagasabb foka nem az elragadtatásokban, nem is a látomásokban van, hanem abban, hogy akaratunk tökéletesen beleegyezik Isten akaratába. Ugyanabban az esztendõben, amikor a törökök Ciprus szigetén elpusztították az utolsó kármelita kolostorokat, amelyekben még õrizték az õsi kármelita fegyelmet, Teréz megnyitotta az elsõ kis kolostort Avilában, a ,,szegény bûnbánó apácák számára. Meg volt róla gyõzõdve, hogy ,,jobban teszik a szülõk, ha leányaikat férjhez adják, mint ha laza fegyelmû kolostorba engedik lépni õket. Maga Teréz tudósít arról, hogy az elsõ alapítás megtörténte után pár nappal néhány tanácstag, a polgármester és a székeskáptalan tagjai gyûlést tartottak, és egyhangúan megállapították, hogy az új alapítás tûrhetetlen, mert káros a közjóra nézve. A polgármester a következõ heves támadásban tört ki: ,,Valamennyien tudunk az újításról, amely városunkban a sarutlan kármelita apácák kolostorának alapításával jelent meg. Újítást mondtam, és maga ez a szó elegendõ ahhoz, hogy belássuk: az alapítás veszedelmeket hoz magával, hiszen az újítás természetében rejlik, hogy rendbontást és lázadást szít, sérti a jó szokásokat, és megbontja a törvényes rendet. Ez általában érvényes minden újításra. Abban az ügyben, amellyel foglalkozunk, az a különleges, hogy a jobbítás és a jámborság fátyolába burkolózik. Már csak ezért is veszedelmesebb minden más újításnál! A jelenlévõ urak már éppen elhatározták, hogy kiadják a kolostor lerombolására vonatkozó parancsot, amikor felállt az egyik városatya és megvédte Terézt, mondván: ,,Nem minden újítás kárhoztatható csak azért, mert új. Maga a keresztény Egyház nem újul-e meg állandóan isteni Alapítójától? Egy dolog kétségtelen: ha mi ettõl az újításnak nevezett kísérlettõl megrémülünk, soha nem lesz rá mód, hogy valami új történhessék az Egyházban, bármennyire hasznos és szükséges lenne is! Ezek után a kolostort nem rombolták le. Mintegy öt évig tartó háború kezdõdött, amelyben a kármelita rend ,,mérsékelt irányzata szembeszállt a sarutlan, szigorúbb iránnyal. Az általános káptalan mint pártütõket kiközösítéssel sújtotta az összes sarutlan rendtagot, feloszlatta az új alapításokat, Terézt pedig megfosztotta minden hatalomtól, sõt egy kolostorba számûzte. Írásait az inkvizíció elé terjesztették, és kémeket állítottak melléje. Teréz hûséges oltalmazóját, Grácián atyát is feljelentették Rómában és kiközösítették. Avilában megjelent egy pápai küldött, azzal a céllal, hogy megakadályozza Teréz priórává választását. Mindazokat az apácákat, akik Terézre szavaztak, kiközösítette. Keresztes Szent Jánost magánzárkába csukatta, és a testvérei minden nap megostorozták az ebédlõben. Végül a spanyol király lépett közbe az üldözöttek érdekében, és az õ szavára egy pápai dekrétum szétválasztotta a két irányzatot, és a sarutlan kármelitákat önálló renddé emelte. Teréz egyszerre volt szent és zseniális szellem. Nagy diplomáciai érzékkel tárgyalt, épületeket tervezett. Kolostorai építését maga irányította, saját kezével varrta nõvérei számára a szerzetesi habitust, és érdeklõdött a legapróbb dolgok után is. Nevetve állapította meg, hogy akolostorok építése során olyan jártasságra tett szert, mintha ,,kofa vagy kereskedõ lenne. Forróvérû temperamentuma ismételten elárulta magát. A gyóntatója egyszer így kiáltott fel: ,,Istenem! Inkább vitatkoznék a világ összes teológusával, mint ezzel a nõvel! A rendi generálissal, aki Rómából nagy haraggal jött ellene, addig tárgyalt, amíg az engedélyezte, amit Teréz kívánt. Az egyik püspök pedig, akinek jelentették, hogy Teréz új kolostor alapítását tervezi, szárazon megjegyezte: ,,Akkor az a kolostor már meg is van alapítva! Ha Teréz valami akadályba ütközött, Istenbe vetett bizalma még magasabb lánggal lobogott fel. Egyszer elkerülhetetlenné vált egy templom megnagyobbítása. Teréz hívatta a kolostor gondnokát, és megkérdezte tõle, mennyi pénz van a kasszában. ,,Egy fillér hangzott a rövid válasz. Teréz megörült a hírnek, és elrendelte, hogy azonnal fogjanak hozzá az építéshez. Aztán még hozzáfûzte: ,,A Jézusról nevezett Teréz és három arany dukát, az semmi. De a Jézusról nevezett Teréz, a három dukát és a Jóisten, az minden! Egyszer az egyik kolostort újjá kellett építeni. Megkérdezte a kõmûvesmestert: ,,Meddig fog tartani? ,,Hat hónapig mondta a mester. ,,Lehetetlen válaszolta Teréz, mi tizennégy nap múlva beköltözünk! Megegyezett a munkásokkal, és két hét múlva valóban átvehették a kolostort. Teréz harcos természet volt: ,,Soha nem fognak meggyõzni valamirõl, ha a lelkiismeretemmel ellenkezik, még ha az egész világ vonul is fel ellenem! Egy másik rend fõnökének ezt írta: ,,Már régóta nem esett olyan nehezemre semmi, mint a Kegyelmed sorait olvasni. És soha nem esett olyan jól széttépnem egy levelet... Majdnem egész életében beteges volt, de ha a kolostorok úgy kívánták, habozás nélkül útra kelt. Olykor nyikorgó ökrösszekéren, nyári hõségben, porfelhõ közepette, máskor csikorgó téli hidegben, öszvérháton ment a hegyek közé vagy árvíztõl sújtott vidékekre. Néha a leglehetetlenebb helyeken kellett éjszakáznia. Sok esztendõ fáradalmait ezzel a vidám megjegyzéssel összegezte: ,,Adjon még az Úristen sok lehetõséget, hogy szenvedjünk érte bolháktól, hazajáró lelkektõl és utazások kényelmetlenségeitõl. A derûjét semmi nem tudta beárnyékolni. Mikor az egyik nõvér meghalt, a többieknek megtiltotta, hogy gyászénekeket énekeljenek. Vidám vallásos dalokat komponált, melyeket a nõvérekkel énekelt a ravatal körül. Mikor hírét vette, hogy nagyon szeretett test szerinti nõvére, Mária meghalt, ezt írta: ,,Igen nagy örömet okozott nekem halálhírének vétele. Egy másik haláleset kapcsán pedig ezt mondta: ,,Nem értem hogyan sirathatjuk azt, aki az örök nyugodalmat elnyerte. Azt kívánta, hogy ez a vidám derû uralkodjék az összes kolostorban: ,,Jobban félnék egy savanyú apácától, mint egy sereg gonosz lélektõl! A környezetében nem tûrt meg szomorú arcot: ,,Isten õrizzen a szomorú arcú szentektõl! Verte a tamburint, énekelt, verselt, és vidám kedélyével mindenkit felderített. Ha valaki emiatt szemrehányást tett neki, így válaszolt: ,,Erre mind szükség van, hogy elviselhessük az életet. Teréz jámborságából is az élet szeretete áradt. Szerette Istent, anélkül, hogy megvetette volna a földet. Amikor egy alkalommal vendégségben volt és feltálalták kedvenc ételét, az egyik apáca lekicsinylõ megjegyzést tett az ínyencségrõl. Teréz nevetett egyet és megfelelt neki: ,,Dicsérd inkább ennek az úrnak udvariasságát, és jegyezd meg: ha fogoly, akkor fogoly, ha pedig vezeklés, akkor vezeklés! Rokonaitól szívesen fogadott el adományokat, hogy néhány vidám sorban megköszönhesse: ,,Kacagnom kell magamon, hogy a küldött péksüteményért nem tudok mást adni viszonzásul, csak vezeklõ övet. Öregségében is friss és fiatalosan szép maradt. Belsõ harmóniájának titka azokban a szavakban rejlik, melyekkel magát szokta bátorítani: ,,Semmitõl ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég! ________________________________________ Istenünk, ki Szentlelked által arra indítottad Szent Terézt, hogy az Egyháznak megmutassa a tökéletesség útját, kérünk, add, hogy tanítása épülésünkre szolgáljon, és az életszentség utáni vágy a szívünkben felgyulladjon! forrás: Dr. Diós István
Posted on: Tue, 15 Oct 2013 04:44:25 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015