A weimari évek A weimari udvar már Goethe odaérkezése előtt is némileg irodalmi központnak számított. Ott tartózkodtak ez időben: Wieland és Knebel őrnagy, Konstantin herceg nevelői, a műfordító; Einsiedel kamarás, a fordító és drámaíró; Bertuch, a Jenaer Literaturzeitung alapítója és szerkesztője; Musäus, meseíró; Seckendorff kamarás, kitűnő zenész. Később Herder és Friedrich Schiller is odakerült. Goethe megnyerte Károly Ágost rokonszenvét, s csakhamar benső bizalmas barátjává lett. A herceg 1776-ban követségi tanácsossá, majd rövidesen titkos tanácsossá nevezte ki, s Goethe igyekezett hivatali kötelességeinek is megfelelni, sőt több munkát is magára vett, mint amennyit okvetlenül kellett volna. Ő kezelte az összes építési ügyet, a bánya- és az erdőigazgatást, majd a hadügyeket is, úgyhogy tényleg ő volt a herceg első minisztere, aki 1782-ben valóban miniszterelnökévé nevezte ki, bár ő ezt éppen nem óhajtotta, sőt Der Sänger cimű balladájával tiltakozott is ellene. Ugyanezen évben, két hónappal előbb történt, hogy II. József császár nemességgel tüntette ki. Ez az idő költői szempontból terméketlen volt. A munka és mulatságok annyira lefoglalták, hogy nem maradt ideje a múzsa számára. Szerelmét Lili iránt újabb szerelmek felejttették el. Ezek közül különösen kettő volt mélyrehatóbb: Charlotte Stein és Corona Schröter iránt. Steinné asszony (szül. Schardt), a hercegi főlovászmester neje, a nála hét évvel idősebb igen érdekes és finom lelkű nő volt. A költő kezdettől fogva érdeklődött iránta, de ő eleinte hidegen viselkedett vele szemben. Az 1776-ban megérkezett Corona Schröter énekesnő ifjú bájai ugyan háttérbe szorították egy időre Goethe szívében Steinné képét, de ki nem törölhették, s lassan észrevétlenül erős, de tiszta, az erkölcs és kötelesség határain túl nem csapó szerelmi viszony fejlődött, ennek emléke a költő leveleiben maradt fenn. Költői működése arra szorítkozott, hogy néhány énekes játékot írjon a műkedvelő színház számára. 1779-ben ugyanilyen céllal megírta prózában az Iphigenia Tauriszbant. Ezidőtájt kezdett foglalkozni földtani, majd növénytani, anatómiai, csonttani és különösen színtani tudományokkal. 1779-ben a herceggel Svájcba utazott, s elkezdte megírni az Egmont, a Torquato Tasso és a Wilhelm Meister néhány kisebb töredékét. Érezte szükségét, de nem tudott alkotni, mert a környezet nem nyújtott neki ehhez elég tápot. Régi óhaja volt Itáliát, a művészet klasszikus honát látni, s most e vágya, aminek Mignon dalában oly szép kifejezést adott, csak fokozódott, mert hozzájárult a környezettel való elégedetlenség, némi politikai nézeteltérés közte és a herceg között, s azon óhajtása, hogy Steinné asszonytól szabaduljon. 1786 júliusában Karlsbadba ment, ahol kiadója ajánlatot tett összes munkáinak sajtó alá rendezésére. Innen indult olaszországi útjára. Itáliában Az itáliai utat inkognitóban, Möller kereskedő neve alatt tette meg. Előbb Velencébe, majd Rómába ment. Itt fejezte be az Iphigeniát, emellett sokat foglalkozott a képzőművészetekkel, ami kétségkívül nagy hatással volt költői képzeletére is. A művészet országából Goethe nem vágyódott haza. Másfél évig mulatott ott, és csak 1788 áprilisában tért vissza. A herceg felmentette politikai hivatalaitól, s csupán a tudományos és művészeti intézetek felügyeletét hagyta meg nála, ehhez később (1792) még az újonnan alapított udvari színház intendánsi hivatala járult. Az olaszországi út eredménye volt három drámája: az Iphigenia, a Tasso és az Egmont, és az Italienische Reise c. útleírás. Római emlékeit, amelyek közé egy milánói nővel való szerelmi viszonya vegyült, Römische Elegien című költeményeiben örökítette meg. 1790-ben, amikor az Itáliából hazatérő Amália hercegné elé utazott Velencéig, írta Velencei Epigrammáit.
Posted on: Wed, 28 Aug 2013 04:39:31 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015