Ahogy ígértem, itt az én történetem: Hol volt, hol nem volt… 5 éves korom környékén kezdődik a történet. Diószegi Ádám voltam, vidéken, a Nyíregyháza melletti Nagykállóban laktam és sok macskánk volt. Aztán ezek nem nagyon érdekeltek onnantól, hogy valahogy rájöttem: van ez a halál nevű izé és az nagyon rossz. Nem halt meg senki a családban, nem emlékszem, hogy honnan jött ez az ötlet, de úgy képzeltem el, hogy az nekem a végem. Minden, ami én vagyok, az akkor befejeződik és nem leszek. Ez a gondolat megijesztett… akár mondhatnám, hogy halálra rémített, ha vicces akarnék lenni. De miért is akarnék, ezek komoly dolgok! :D Na szóval egy ideig „eldepressziózgattam” ezen, nappal elterelte a figyelmemet az iskola meg a kispajtások, de este mindig nagyon rossz volt. Valahogy úgy éreztem, hogy az elalvás és a halál valami hasonló és nem mertem elaludni. Aztán reggel mindig örömmel konstatáltam, hogy ismét sikerült újraélednem. :) Aztán később erőt vettem magamon és a halál nevű problémakörrel anyukámhoz fordultam (még mindig megvan előttem a pillanat), aki először azzal a megoldással rukkolt elő, hogy a halál a legkisebb gond, hiszen van a mennyország és mindenki oda kerül a halála után. Na ezzel csak az volt a probléma, hogy ekkor már elég tudományos kisgyerek voltam, olvastam, és nem gyerekmeséket, hanem a Kisgyermek Enciklopédiát és abban ugye benne volt, hogy a világűr az végtelen. Na most akkor van a végtelen világűr és utána még a legalább ugyanolyan végtelen mennyország? Ez már 2x végtelen… sok volt ez már nekem, 2x végtelen bárkinek sok lenne. :D Tehát ezt nem hittem el, úgyhogy jött a másik magyarázat arról, hogy a test ugyan meghal, de a halál után az ember testéből a lélek beleszáll a sír körül növő fába, növényekbe, a kukacba meg a kismadárba. Ezzel az volt a gond, hogy nem akartam kukac lenni, de még kismadár sem. Úgy éreztem nem férnék ezekbe bele. Ment tovább a depressziózás, amin a fogszabályzó, a szemüveg és az alkoholista apuka sem segített túl sokat. Egészen egy szép vasárnapi ebédig, amikor ismét a megszokott témákon gondolkodtam, például halál. :D Ettem a húslevest és ekkor már tisztában voltam a Kisgyermek Enciklopédiában olvasottakkal: megeszem a húslevest és abban vannak különböző molekulák, vegyületek, amiket lenyelek és lesz belőle egy ilyen fizikai test. Ezt már értettem. De hirtelen jött egy kisgyermek számára óriási felismerés (legalább 2x végtelen méretű :) ): oké, hogy a fizikai testünk így működik, de valaki ezt látja. Valaki kinéz a fejemből. Valaki lát ennek a fizikai testnek a szeméből. Valaki tudja, hogy…. van. Rendben, hogy a szénatom a húslevesből átmegy belém, de a szénatom nem tudja, hogy van, egyik atom sem tudja. Akkor honnan jön a tudat? Gyerekként még vanságnak hívtam. Mi ez a vanság? Honnan tudom, hogy vagyok? Honnan jön ez? Az hót szentség, hogy nem a vasárnapi húslevesből. :D Aztán ebből rögtön adódott a következő kérdés: ha a fizikai testem csak egy biokémiai folyamat, akkor az nem tudhatja, hogy van, tehát nem is lehetek vele azonos. Na de akkor ki vagyok valójában? Ezzel a „szimpla” kérdéssel kezdődött. Először egy egyszerű gyermeki összefüggésen haladtam: amit látok, meg tudok tapasztalni, meg tudok ismerni, az nem lehetek. Nyilvánvaló volt, hogy ÉN mindig az vagyok, akinek megjelennek a dolgok, aki látja például a testet. A gond csak az volt, hogy rájöttem, hogy minden ilyen: meg tudom figyelni a testet, a gondolatokat, az érzéseket, a világot,… mindent. De akkor hol vagyok én? Ekkor kezdődött el a nagy keresés. A Kisgyermek Enciklopédia hamar csődöt mondott, láttam, hogy már a végtelen világegyetem résznél is össze-vissza beszél. :) Iskola, szülők fel sem merültek, mint válaszlehetőség. A pszichológia sem volt túl meggyőző, azt láttam, hogy még mindig csak a személyiség kialakulásával és változásával foglalkozik, de addig a kérdésig nem jut el, hogy ez az egész mégis kinek merül fel. 13 éves voltam, amikor elkezdtem karatézni és a karate mesterem és az egyik karatés társam révén kapcsolatba kerültem az ezoterikus irodalommal, buddhizmussal, mágiával. Rögtön jött a felismerés, hogy na ez az kérem, ezek már arról beszélnek, ami engem érdekel. Lélek, megvilágosodás meg csupa izgalmas kifejezés, ez kell nekem. Innentől sorban olvastam a könyveket. Mivel megmaradtam a korábbi tudományos kisgyereknek, ezért a spirituális zöldségek nem érdekeltek, kézzel fogható tapasztalatokra és magyarázatokra vágytam. Először a természetgyógyászat, az ember aurája, energiák izgattak. Ez még megfelelően „földhözragadt” volt ahhoz, hogy el tudjak indulni. 3 évig pránanadiztam is, hiszen tényleg érezhető volt, hogy valami van, még a teljesen szkeptikus, tudós hozzáállásommal is volt számtalan olyan tapasztalatom, amik nem voltak beilleszthetők a fizikai világképembe. Végül azért szakítottam ezzel az iránnyal, mert úgy éreztem, hogy a végső kérdésekre nem ad választ. Egy szebb és színesebb világképet lehet aurából meg csakrákból építeni, de másra nem jó. Inkább csak egy szép, új szűrő, amin keresztül lehet nézegetni a valóságot. A következő állomás a mágia volt. Erről az elég tömény 3-4 évről nehéz úgy beszélni, hogy át tudjam adni a maga valóságában. Ezért inkább meg sem próbálkozok vele. Majd egyszer lehetséges, hogy leírom, mondjuk 10.000 likeolónál. :) Csak nehogy számon kérjétek rajtam. :) Maradjunk annyiban, hogy a tudat teremtő erejét sikerült elég nagy spektrumban megtapasztalni… fehéren és feketén is. A mágia, hit, akarat, tudatos teremtés egy olyan eszköz az ember kezében, amit mindenki használ tudattalanul is, de tudatosan irányítva valóban csodákra képes. Ekkor már 19 lehettem, amikor éppen a spektrum nem túl fényes részén jártam. Jöttek is a jelek, hogy ez így nem lesz jó. Miskolcon jártam egyetemre és semmi sem sikerült, gyakorlatilag rendszeresen 1 pontokkal csúsztam el a vizsgákon, vagy hóesés és vasúti sztrájk miatt csúsztam le az utolsó vizsgaalkalomról. Ezt a nem túl fényes informatikusi pályafutást egy súlyos kartörés koronázta meg. Első műtét: titánium rúd be, merevítésnek. 2 hét után elgörbült bennem a rúd a karommal együtt, amire az orvos azt mondta, hogy fizikai képtelenség, ha satuba fogtam volna a karomat és kalapáccsal ütöm, akkor sem görbült volna el. Azt mondta ezt nem érti, ilyet még nem látott, de ki kell valahogy szedni. Második műtét: gyakorlatilag egy idegem valahogy rácsavardott a titániumrúdra, le kell róla vágni, aminek hatására lebénultam a bal karomra. Béna volt, de legalább k*rvára fájt. :) Jártam fizikoterápiára hónapokig, semmi. A karom nem mozgott és a bőrömön sem éreztem semmit. Világ életemben sportoltam, most meg egy kabátot nem tudtam egyedül felvenni. Közben meghalt apukám, szörnyen padlón voltam testileg és lelkileg is. Feküdtem a kórházban lebénulva, félárván, na mondom innen már csak fölfelé van… Régóta ismerősünk volt egy látánő és a energetikai masszázst végző férje. (Ha olvassátok, innen is üdvözöllek titeket Zsuzsa néni és Imi bácsi! :D ) Előtte mindig furcsán néztem rájuk, nekem ők nem voltak elég tudományosak. :) De ekkor úgy éreztem, hogy most nincs mit veszítenem. Elmentem hát a nem túl tudományos látónőhöz és a férjéhez. Imi megmasszírozott, Zsuzsát pedig megkérdeztem, hogy akkor mi legyen. :) Erre ő nem sokat tétovázott, lecsukta a szemét és 1-2 perc múlva azt mondta, hogy a következő leszek: valamilyen mozgáskultúrával foglalkozó sportoktató. Na mondom ezzel aztán ki lettem segítve. Kértem, hogy azért ezt pontosítsuk, de azt mondta, hogy ennyit kellett hallanom, ez alapján meg fogom találni, menjek haza, a többi már csak egó lenne. Ez végül is tetszett. Elindultam haza, de azt gondoltam ez a lehetőség is ugrott. Karate edző vagy valami testépítéssel kapcsolatos dologra gondolt? Egyiket sem éreztem magaménak. Hazaértem és beültem a gép elé, akkor még fent voltam az IWIW nevű nagyszerű oldalon és már nem tudom mit akartam, gondolom meg akartam nézni az üzeneteket vagy hogy hátha bejelölt Jézus, mert már rajtam csak az segíthet. :D A weboldal címét „véletlenül” elgépeltem és iwi.hu-t írtam, ami az International Wellness Institute honlapja volt. Akkor csinálták a jógaoktató képzésüket a Mandala Jógastúdiókkal és a megnyitott oldalon a következő dolog fogadott: JÓGAOKTATÓ KÉPZÉS és a tanfolyamvezető, Németh Gergő szimpatikus arca egy még szimpatikusabb jógapózban. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezt kell csinálni. Nem az ugrott be, hogy hú de érdekes egybeesés ez az oldal meg a látónő, hanem tökéletesen biztos voltam benne, hogy ez az, bármi van, ide kell mennem. Nem tudtam, hogy hol van a tanfolyam, mennyibe kerül, csak azt, hogy egy ideig ez lesz. A jóga meg Németh Gergő. :D Utánanéztem a dolgoknak és kiderült, hogy (ha jól emlékszem :/ ) 194.000 Ft a képzés és Pesten van. Azon az egyszerű tényen már meg sem lepődtem, hogy az árvasági segélyekből 194.500 Ft van a bankszámlámon és pont be tudom fizetni a képzést. Azt már nem tudtam, hogy Nagykállóból miből fogok Pestre hétvégente feljárni, gondoltam majd kialakul. :) Ki is alakult: a Miskolci Egyetemen töltött vergődésemnek legalább annyi hasznát láttam, hogy még volt tanulói jogviszonyom meg diákom. Elmehettem diákmunkába dolgozni. Ezzel csak egy gond volt, hogy az egyik karom nem működött. Hát ez így nem lesz jó. Gondoltam, ha már nagyon úgy néz ki, hogy jógaoktató leszek, akkor ideje elővenni a karateedzések után végzett jógagyakorlatokat és a jó öreg mágiát. Elkezdtem gyakorolni a pózokat, intuitíven, ahogy jött és közben nagyon figyeltem. Imi korábbi energetikai masszázsa nagyon sokat segített, de tudtam, hogy az idegek nagyon rossz állapotban vannak a karomban, ide csoda kell. Hát megtörtént, 3 hét alatt rendbe jött a karom a jógától és a mágiában sokat gyakorolt telekinézistől. Lehet azóta is telekinézissel mozgatom a béna bal karomat, nem tudom. Nekem már nem is lényeges a magyarázat, meg ha jobban megnézzük, valójában mindenki telekinézissel mozgatja mindenét, nem? Én csak tudatosabb voltam. ;) Az ezt követő 1 évem a következőképpen nézett ki: hétfőtől péntekig diákmunka (gyártottam hűtőszekrényt, tv hátsórészeket, válogattam legót, tolmácsoltam), pénteken már munka után irány Pest, szombat-vasárnap képzés, vasárnap már utolsó vonattal vissza Nagykállóba, hétfőtől pedig az egész indult elölről. Mindig éppen annyi pénzem volt, hogy nem haltam éhen. A barátnőmmel emlékszem többször ki kellett számolnunk, hogy na akkor ma 2 vagy akár 3 kiflit is ehetünk, ilyen szinten voltunk csórók. Hjajj szép idők. :) De tényleg, egy rossz emlékem sincs, egy évet végigvigyorogtam szerintem! :D Rengeteg ember segített, mindig volt hol aludnom, volt mit ennem, a Mandalásokra is mindenben számíthattam. Révbe ért 20 év spirituális útkeresés, innentől a jógáról szólt az életem, elvégeztem több képzést és hamarosan elkezdtem oktatni is, de a sztori ezen részét már ismeritek! :) Remélem az én történetem is bizonyíték volt arra, hogy az életben számodra is bármi lehetséges. Ha egy vidéki, félárva, csóró, béna karú gyerekből jógaoktatónak kellett lennem és sikerült, akkor nincs kifogás neked sem! :D Diószegi Ádám https://facebook/adam.dioszegi.yoga
Posted on: Tue, 17 Sep 2013 17:45:53 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015