Amikor lemegyünk egy kondi terembe, még nem sejtjük, hogy egy olyan harcot kezdünk el, amit sohasem nyerhetünk meg. Villoghatunk csaták ezreinek fényes győzelmével, de az eredmény mindig a háború elvesztésének biztossàga. Olvasom és látom mennyien vágnak nagy hangon bele, teleharsogva a világot a céljukkal, elhatàrozàsukkal, képzelt eltökéltségükkel, majd vagy màr első csatájukat elvesztve kullognak csendben tovább, vagy már az elején rendre elkerülvén az ütközeteket évekig reménykednek az irreàlis csodàt várva. Van ki egyedül ugrik a célnak, és az elején màr összetörik, van ki vezért, vezetőt fogad, de elfelejti, hogy a csatàit magànak kell vívnia. Ők a vesztesek. Vannak kik egydül vagy vezérrel nekivàgvàn az útnak, abban kemény elszántsággal ütköznek meg minden egyes alkalommal, betartva, tanulva, fejlesztve a hadviselésük művészetét. .. Ők is vesztesek. Mégis mi hát, amiért ennek ellenére megannyian küzdünk, ha az út végén biztos a kudarc? Az út végéig megtett út emberpróbàló akarata, akaraterőnk pozitív élménye, és persze a ragyogás, mely addig elkisér minket. Ez az, ami az erős embert megkülönbözteti a gyengetől, hogy bár a végső vereség biztos, de az addig megtett útjában megpróbáltatik ....
Posted on: Tue, 03 Dec 2013 16:06:50 +0000
Recently Viewed Topics
© 2015