Apu egyszer rám nyitotta a fürdőajtót, éppen törölköztem. Vad ember volt. Nem merte felvállalni a kopogtatás finomságát. De azért lassan nyitotta az ajtót. Bent hagyta az egyik könyvem, amit korábban olvasott, előttem fürdött. Így is meglátott meztelenül. -- Apu, kérlek, máskor kopogj! Lázadás volt ez, csókolommal köszöntem neki hat-hét éves koromig. -- Jól van! Nála ez a legfinomabb elfogadást jelentette. -- És ne olvasd, kérlek, máskor a fürdőben a könyveimet, mert átnedvesednek. Méltatlankodva hallgatott. Anyunak, hallottam, a legszelídebb hangján mondta kint: ez a gyerek pocakos. Amikor kijöttem, felöltözve, anyu mosolyogva oda szólt nekem. -- Apád azt mondja, pocakod van. Nem hiszem én, gyönyörű gyerek vagy. Egykedvűen válaszoltam. -- Igen, van pocakom. Nem volt. Egyszer én nyitottam rájuk az ajtót. Az öcsém egy órája sírt. Kopogtam, vártam, nem jött válasz. Benyitottam. Anyun takaró, csak az ő fejét láttam, apám a takaró alatt. -- Azonnal menj ki! -- Bocsánatot kérek! Péter csillapíthatatlanul sír – Ödipusz komplexusát élte át, tudtam, mi a fájdalma, nem tudtam azonban megvigasztalni. Másnap anyám a konyhában várt rám, keresztbe tett lábakkal cigizett. -- Vannak dolgok, amik nem tartoznak rád. -- Elnézést kérek. Hallgattunk, ételt kerestem a hűtőben, nem volt. -- Odafeküdtem neki, férfi. -- Anyu, nem tartozol magyarázattal. -- Hogy te kinek a fia vagy! – kidobta az ablakon a félig szívott cigarettáját.
Posted on: Wed, 26 Jun 2013 20:15:31 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015