Attól lesz valaki jó magyar költő vagy író, hogy belehal, a saját gondolataiba és az őrjítően nagy világ gondjaiba? Abba a világéba, ami nem is magyar? József Attila, Sarkadi Imre, Petőfi Sándor, Hajnóczy Péter sorsa ezt támasztja alá. És talán egyszer majd másé is. Persze ifjúként az ember még abba szeretne belehalni, hogy az ő messianizmusát senki se tolerálja, sőt mi több, a lányok, akiért igazán érdemes eljátszani a nagyhalált, tudomást sem vesznek arról, hogy mi zajlik a szemük előtt. Nem akarok rozsdás húrokat pengetni, de muszáj lesz. A jelenkor egy nagy semmi. Egy kiüresedett tömeghisztéria, amiben tehetségtelen emberek egymást tapossák halálra, az elismerésért, és azért, hogy valamivel szembesüljenek. De egyre inkább csak a semmivel fognak szembesülni, mert ahogy növekszik hírnevük, úgy lesznek egyre felszínesebbek a kapcsolataik, és lesznek ők egyre magányosabbak, hiszen csupán önmagukkal szembesülhetnek és azzal a megalázó ténnyel, hogy a ronda, túldeterminált, politikai érdekeszmékkel szétmagyarázott világ elkenődött sminkű szajhát csinált belőlük. Vagyis eszközt. Eszközt ahhoz, hogy a kor tökéletesen semleges legyen minden ambivalens újítás, nagy emberi személyiség és morálisan fejlett filozófiai jellem iránt. A mi korunkban nincsenek nagy változások, független, szabad szellemek, és egyáltalán nincs bennünk semmi eredeti, karizmatikus és szép. A ma költője szenved. Nem tud lírai prózát alkotni, mert sablonos lesz a szöveg. Kit érdekel, hogy elemi erővel csapott meg a villám, mely végre megnyitotta az ereket, hogy törjön elő belőle a vér? Kit érdekel, hogy az idő hatalmas leplével veti meg az álmos őszi madarak csivitjét? Kit érdekel, hogy annyira törékeny volt az a csodálatos pillanat, amikor megláttam őt, hogy azóta se mertem megkérdezni tőle semmit, nehogy összetörje a gyönyörű benyomást, melyet egy hulló pillantás pajkos nézése varázsolt elő? Kit érdekel, bármi is ami nagyon szép, nagyon könnyű, nagyon ég, és nagyon fáj? Kit érdekel már az a vajzsíros, tapogatózó, egymással szemező, egymásba burkolózó fekete bájú nagy magány? De talán, nézzétek meg a példát: Óda a hajnalhoz Hajnal kettő lesz lassan. A búzasárga utcalámpa Merengőn néz, Elveszett fényű arcomba. Hajnal kettő lesz lassan. S megint ugyanott fekszem, A jó meleg aszfalton, Hová fejem tegnap letettem. Nehéz vagyok, fáradt vagyok, Világnyi alkohol kínja Húzza eltűnt hevemre, Ködfátyolos álmát. Nem bírok hazamenni, érzem, Eh… egy elképzelhetetlenül valós Semmi közepén álló Roncsdarab, rozoga testhajóm. Nézz rám közöny, ha hozzád beszélek! A farkasok szerelmére! Itt rohadok el, Mint valami ócska konty, Amit eldobsz, hogy majd lesz jobb. Te adtad nekem, ezt az egészet: Nesze semmi, fogd meg jól! S saját önhittségemben pusztulok, Artfüstös belülről maró kór! Sose győzök le semmit, Pedig úgy vártam, úgy hittem, De most itt vagyok lábaidnál, S kétségbeesve esdekelek! Háháhá! Elvitték, ezt nem hiszem el! Ezeknek a tudatlan patkányoknak adtad? Bérgyilkos juhászoktól vársz csodát? Mire vezet az ismétlődő sehova? Tudom, semmit se tettem, De mégis, kocsmatöltelék Senkiket húztam ki a sárból, Valamivel, mindig, én is. Lebujban lakunk, De ez nem csak trükk-ablak, Életünk minden kapzsi, Ecetszagú édenszívója, Elnyújtott, szívet tépő, Gitárszólókat varázsolt asztalunkra, Minden áldatlan és mosdatlan napon, Mikor egyetlen fény: Az egész hajnalon tartott, Égbe kiáltó, de sehova jutó, Belső feszültség, életszerelem, Melyet talán mámor ízű bor, s öngyújtó, Kapcsol méregként sejttengereinkre. Órákig szívott, barnavégű cigaretták, Kormos lencséjén keresztül vizsgálták, Óceánnyi múló napjaink, Keserédes, füstszagú igazát. És mit találtak ezek az ősöntözők? Arany kincset, s talentomnyi drága oboloszt? Csak annak adták el, hazudtak… S azóta seperik szívemre a fekete koszt! Hol van a szépmívű mesék küzdelme? Meg sem kapott valóság csalárd őrzőjénél! Egy ember múlik el, tettért esedezve, Egy húgyszagú mosdó kövezetén. Te drága, kegyelmes, jóság, ki adtad ezt! Tépd ki a szívem, vidd innen! Megszakadok e förtelmes átoksúly alatt, Nem tudom, mit kell tennem… Messze-messze… minden ember… Grübedlis orcájával mosolyog a fehér hold. Talán rám nevet… de miért nevetne?! Mitől vagyok én, az, akinek mondták, akkor s ott? Sosemvolt esélyek vérfakasztó Hálójában csapkodunk egy Találhatatlan cél, Hősies elérésért. Hajnal! Ó drága Ködarcú uram! Adj ennem! Vicsorítsd rám, piros neonlámpáidat, Leheld rám, magányos külvárosi párádat, Adj ennem! Szomjazok és éhezem! Kérlek, ne csukd le vizenyős pilláim! Hisz gyilkoló képzetes álmaimban is éberen, Folytatom azt, mit nappal, Kegyetlen illú méreggel nyomok el! Kérlek! Adj ennem! Hát nem látsz már? A szerencse verjen meg! Hozzá könyörgök, hová süllyedtem? Tétova lélek embriómban nagyra növök. Fakó kép színeiddel borogasd, Faháncsos hajamat, Összemocskolt, saras arcomat, S örökké nyugtalan valómat. Hová tűnsz el pírszagú jeleiddel megint? Itt hagysz, mint egy megnyuvasztott dögöt, A világ szétcincálható prédájaként, De te is tudod: a kísértés örök. Nagyon fáradt vagyok, S mindenekből nagyon már elég volt. Édescsókú szerelmedtől, Én már nyugszom, s tán belehalok, Eddig e világban is Egy sosemvolt remény tartott.
Posted on: Fri, 09 Aug 2013 12:22:14 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015