Az ego/elme egy kettősségen alapuló szerkezet, amely állati tudatként keletkezett, és amely időtlen idők elteltével, a primitív emberszabásúakon keresztül végül Homo sapiensszé fejlődött. Ekkor már az állati agyhoz hozzáadódott a prefrontális agykéreg, amely képessé tesz a lineáris fogalmi gondolkodásra. Tehát eredetileg az elme elsősorban az állati ösztönök kifejezésére szolgáló új eszköz volt. Ezen ösztönök az által nyilvánultak meg, amit ma egónak hívunk. Az elme szerkezetének vizsgálata azt mutatja, hogy működése a számítógép merevlemezéhez hasonló, a szoftvert pedig a társadalom általi programozás, valamint az örökölt hatások képviselik. Az emberiség alapvető ártatlansága azon a valóságon alapszik, hogy az emberi elme nem képes különbséget tenni valóság és hamisság között. Nincs veleszületett védelmi rendszere az ellen, hogy merevlemeze bármilyen betáplált programot lejátsszon a szabad akarat előzetes beleegyezése, megítélése vagy választási lehetősége nélkül (pl. a média hatása) A szoftvernek és a hátterében meghúzódó merevlemeznek tulajdoníthatóan az elme elsődleges illúziója az, hogy a tudat alapvető kettősségében a személyes én/ego elkülönül a Végtelen Éntől, ami a tudat/tudatosság forrása. E csalóka tévedésben az ego a kontextus helyett a tartalommal azonosul, és ezért az állati ösztönök, az érzések és a téves értelmi folyamatok hatása alatt van. …minden egyes tett, érzés és gondolat végleg beíródik az időn és téren túli mindent körülölelő kontextuális tudatmezőbe. Ezért minden esemény, legyen az egy gondolat, érzés vagy cselekedet, örökre azonosítható és visszakereshető lesz a megfelelő eszközökkel… A tudatmező olyan energiarezgésekből áll, amelyek mintázata felismerhető nyomot hagy, és amelyeket szubjektivitásként élünk meg. A rezgés mintázataiból keletkeznek azok a formák, amelyek az akarat tetteinek velejáró karmikus következményei. Az ego kettős szerkezete a lineáris állásfoglalás központi alkotóeleméből fakad. A személyes énkép kerül a középpontba, és egyéni személyes énként jelenik meg. Ez a cselekvő, vagyis a gondolatok „gondolója”, a tettek „elkövetője” , a bűntudat és önvád tárháza. Vannak tulajdonságaink, amelyeket elutasítunk és mélyen a tudatalattiba rejtünk az ezzel járó érzéseinkkel együtt, amelyek az állati ösztönök maradványai. …A személyes tudat az ént naiv módon a testtel, az elmével és az érzelmekkel azonosítja. Aztán a jó szerencsének köszönhetően vagy valamilyen karmikus „érdem” eredményeként, sugallatként meghalljuk a spirituális valóságot, és további jó szerencsével rátalálunk egy spirituális mesterre. A mester aurájának magas frekvenciájú rezgése aktiválja a spirituális tanítvány születőben lévő éteri, magasabb szintű szellemtesteit. A magasabb szintű spirituális kereső éteri agyának aktiválása a kundalini (spirituális energiák) felemelkedésének következménye. Ennek nem csak az az eredménye, hogy magasabb szintű szellemtestek jönnek létre, és kialakul az éteri agy, hanem ténylegesen megváltozik az emberi agy fiziológiája, amely már másként veszi a bejövő ingereket. Az illető inkább „jobb agyféltekéssé” válik. …. Aktiválás révén a spirituális energia a csakrarendszeren felfelé áramlik, kezdve a túlélés gyökerénél és a szexualitásnál, a lépen keresztül, ami az érzelemvilág sötét oldalát képviseli, felfele, a napfonaton át, ami aktiválja a megvalósítást, az agresszív szerzési vágyat és akarást. ………. Ha megértjük és elfogadjuk az ego természetét, akkor felül tudunk emelkedni rajta, amikor pedig minden állásfoglalását és az ebből származó kettősségeket, ellentéteket feladtuk, összeomlik és megsemmisül. Az ego nem világosodik meg, hanem megsemmisül, és helyébe egy Transzcendentális Valósága magától ragyog fel Megnyilatkozásként, Megértésként vagy Megvilágosodásként, mintegy felváltva az azt megelőző tudatállapotot. Az idők folyamán minden kultúrában lényegében ugyanúgy írták le. Minden megvilágosodott misztikus és avatár egyetért abban, hogy ez mélyreható és szavakban nem kifejezhető élmény. A Megvilágosodás kapujában vár ránk az ego végső próbája, ami az az alapvető meggyőződés, hogy az ego nem csak az identitásnak, hanem magának az életnek is forrása és színhelye. Ezen a ponton az ember teljesen magára marad, minden segítségtől, megnyugtató támasztól, hitrendszertől vagy akár emléktől megfosztva. Az egyedüli dolog, ami az ember aurájában rendelkezésére áll, az a megvilágosodott mester tudatának magas frekvenciájú rezgése a belekódolt Tudással együtt. Az utolsó lépést megmásíthatatlannak érezzük, ahonnan nincs visszaút, ezért aztán döbbenten állunk abszolút véglegessége előtt. Ezután merül fel az a tudás, hogy „ menj egyenesen előre bármi történjen is,mert minden félelem illúzió”. Mivel ezt az utolsó lépést a spirituális akarat teszi meg, megtapasztaljuk a halált, de a kegyetlen kínszenvedés csak néhány pillanatig tart. Az ego halála az egyetlen valódi halál, amit az ember egyáltalán megtapasztalhat, melyhez viszonyítva a test elhagyásával járó minden előző halál jelentéktelen. A halálélmény a Végső Valóság feltárulásának áhitatával ér véget. Ezután még az áhitat is elillan, és az Én felülemelkedik a Lét kontra Nemlét, a Teljesség kontra Semmi, és a Mindenütt jelenlevőség kontra Üresség kettősségén. A „vanság” és „létség” értelmetlen gondolati folyamatnak tűnik. A Végtelen Szeretet állapota minden nyelvileg kifejezhető főnevet, jelzőt és igét felold, mivel a Legfelsőbb túl van minden elnevezésen és osztályozáson. A Csend Békessége a Szubjektivitás. Furcsamód, a test magától tovább működik, minden belső „cselekvő” nélkül. A cselekvés magától történik, akarat vagy szándék nélkül. Rájövünk, hogy a lehetségesség az Evolúció kibontakozásában nyilvánul meg, a Teremtés jelenségeként, amely által a Megnyilvánulatlan Megnyilvánulttá válik. Ekkor értjük meg, hogy a valóság inkább kontextus, mint pusztán tartalom. Az élet az örökkévaló tudat kifejeződése, és amint az energia- és anyagmegmaradás ismert törvényéből levezethető, az igazi halál valójában nem lehetséges. Mindenki eleve egy kalibrálható tudatszinttel születik, ami a karmikus örökséget tükrözi. A földi élet más tudatszint-dimenziók lépcsőfokának tekinthető. Mindenki ennek a tudatfejlődésnek az útján jár, és az együttérzés abból a felismerésből születik, hogy „Gloria in excelsis Deo!” „Dicsőség a magasságban Istennek!” A megvilágosodás annak az eredménye, hogy az Igazságért lemondunk a kettősség minden illúziójáról. Az ego állásfoglalásainak megsemmisülésével minden szenvedés véget ér. Így tehát magasztaljuk Urunkat, Istenünket, amiért Fénnyel árasztja el a világot. David R. Hawkins-Isten jelenlétének felfedezése
Posted on: Fri, 30 Aug 2013 12:51:20 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015