Az ember, ahogy telik az idő egyre jobban látja előre az eseményeket, de ennek ellenére mindig lepik meg új dolgok, az mellett, hogy tudja, előre, de mégsem számít rá. Ma sikerült a paprika néhány magját elültetni, a maradék még az eredeti alakján szárítva van. Kesztyűs kézzel bántam vele, a jó tanácsnak engedelmeskedve. Már az elején beszíneződött, az illata meg elárulta, hogy nem hazudtolja meg magát. A vetést követően sem én sem a barátom nem tudta megállni, hogy meg is ízlelje legalább egy megnyalás erejéig. Ekkor nagyon meglepődtünk mind a ketten, mert azt az ízvilágot, melyet tapasztaltunk még semmiben soha nem éreztük, és ez a kis "nyalakodás" megérte az azt követő félórás nyelvzsibbadást. A megmaradt "húst" elfeleztük, kaptam hozzá egy halászlét, melybe alapból is dukál, egy nagyon kis szeletet bele is tettem. Nagyon finom volt. Elkövettem azt a hibát,melyet mindig szoktam, pedig itt figyeltem is reá, hogy olyan testrészemhez értem, melyhez nem kellett volna, így közelebbről is megismerkedhettem vele, hiába volt a délutáni kesztyű. Csak egy dolog tudta elterelni a figyelmem, a fájdalom, a fájdalom, hogy elveszthettem valamit, ami soha nem lehet az enyém, ami természetes, de ha melletted van megnyugszol. A fájdalom, hogy nem tehetsz semmit, tetőzi a rálátás, a hiábavalóság, a tehetetlenség, a szomorúság, a jövő súlya. A paprika csak "kis" ideig hat, de az életed az benyomódik, nem tudsz tenni semmit. Az élet sava-borsa, nem paprikája, fájdalom . . .
Posted on: Sat, 14 Sep 2013 20:31:11 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015