Az ipari kémkedés legalább annyira izgalmas és veszélyes, mint a politikai-háborús kémkedés, ráadásul elképzelhetetlenül jövedelmező biznisz is egyben. Tony Gilroy filmjében kém kémnek ágyasa, de mindenképpen bizalmatlana. Azt kell mondanom, a sztori jól felépített, de az író (szintén Gilroy) végül addig építgette suttyomban, hogy az összezavart, már senkinek és semminek hinni nem tudó néző végül szépen kívül is reked a történeten az utólag ugyan mindig nagyszerűen felvázolt-végigjátszott, de ott és akkor zavarba ejtő fordulat-csavarok miatt. Nem arról van szó, hogy agyjátszmát igényel a dolog, mert elszórt jelekből nem fejthető meg a ki-kinek dolgozik talányegyüttese. Csakis dramaturgiai érzékkel, az meg kell a fenének, ha élvezetet akarunk. A párosok különben jól működnek: Clive Owen és Julia Roberts tényleg izzóan szexin mutatnak együtt (külön meg ugyancsak), ráadásul a két polaritás, a multicégek bolondhisztériáig paranoiás tulajait karakterszínész császárok alakítják (Paul Giamatti privát kedvenc, imádom!). Az már más kérdés, hogy nincsenek egyensúlyban (Tom Wilkinson alig szerepel, pedig tudna), így az ő dinamikájuk nehezen robbantja előre a mozit. Robbantja helyettük Clive és Julia magánjátszmája, amely a filmidő előrehaladtával sajnos azért egyre jobban veszít a frissességéből, másrészről pedig nincs is mindig kellően megalapozva. A végeredmény: nézhető ki-kivel-miért-minek kémbecsapós, átverős-visszaejtős, lájtos dekor-krimi (értsd minden téren jólfésült, sorry natúr hitelesség), amelynek helyenként van íze és bűze, de a hajhagymákra tépdesés címén nem veszélyes. Mert tényleg nincs meg benne a csodaszer.
Posted on: Mon, 24 Jun 2013 20:12:14 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015