Az olaszok a semmittevésben isteniek. Már tavaly is írtam a Ferra Gosto nevű borzalomról, ez idén is eljött. Most éppen csütörtökre esett, ezért nekünk is volt ráérős négy napunk, hogy körbe szaglásszunk a környéken. (értsd 300 km-es körzet) Kedves Joci barátom is szépen megérkezett, hála az égnek neki nem csak jogosítványa volt, de elég töke is ahhoz, hogy Olaszországban volán mögé merjen ülni. Példának okáért így 28 euró volt a költsége egy oda-vissza útnak 80 euró helyett (vonat). Olaszországban vonattal utazni olyan, mint fapados repülő járatokkal. Van egy iszonytató borzalmas honlapja a Trenitalia-nak, ezúton is üdvözlöm Elvira-t. Ráadásul percről percre változtatják a vonatjegy árát. Egy út megtervezése ezzel a rendszerrel botrányos és drága… de okoz pozitív meglepetéseket is nagyon néha. Cserébe viszont a vonatok pazarok. Még a múlt hétvégén elutaztam másod és harmad magammal a Lago di Iseo-hoz. A kíséretem két izraeli orvostanhallgató volt, akik arab származásúak, de katolikus vallásúak. (nehéz gyerekkoruk lehetett) Két dilinyós, de halál normális, hiperaktív lányról van szó, akik végig énekelték és vihorászták ezt a napot. Az Ő szavuknak is elakadt azonban a kirándulás egy pontján. A kinézete annak a vonatnak, amivel mentünk Brescia-ból szinte veri a Szeged-Békéscsaba járat nagyszerű vonalvezetését. Azt hittem, hogy a vonat nem fog tudni beállni a megfelelő vágányhoz, mert idő előtt alkotóelemeire hullik… de aztán mikor volt esélyünk felszállni, akkor szembesülhettünk vele, hogy a magyar intercity vagonok elhagyott gyártelepek ezekhez a kocsikhoz képest. Kagylóülések, légkondicionálás és amit akarsz. Még rózsaszín csivavák is voltak táskában. (képek időszakosan feltöltve) Először az Iseo nevű városkába érkeztünk, ami megfelel bármely balatoni, komppal rendelkező falu definíciójának. Belül kávézók, piac, strandos boltok. Falu szélén áruház és vasútállomás. A tóparton pedig egy hajókikötő. Nincs diákkedvezmény, de SEHOL. Ebben az országban a diákok nem kapnak kedvezményt, ahogy a nyugdíjasok sem. Itten a szociális rászorultság nem játszik. Mondjuk nem is csodálom. Hiszen azok, akik idelátogatnak általában amúgy sem zoknira gyűjtenek. Felpattantunk a hajóra (ami nem volt drágább a Füred-Tihany jegynél) és már célba is vettük a Monte Isola-t. Ugyanis a tó remek adottságai ellenére arról híres, hogy Európa legnagyobb édesvízi szigetével rendelkezik. Van rajta három falu és egy a hegytetőn egy tibeti apátság. Ezekről később. Ennek a hajótársaságnak a flottája olyan friss volt, mint egy extra mentolos tic-tac. A legidősebb hajó akkor készült, amikor a balatoni hajókat utoljára felmosták, szóval úgy kb 2006 környékén. Jó kis utunk volt az elején, hiszen nem sütött a nap és nem pörkölődtünk meg. A szigetre érve sok szép dolog fogadott bennünket, kivételt képez a sült hal szaga. A hajóállomás mellett közvetlen ott van a jól megérdemelt hekkes. Szeretem a halat, tévében nézve. Szóval nem volt valami pozitív benyomás első körben. Ahogy beljebb haladtunk szépen előjött, hogy miért is olyan népszerű turista központ ez a környék… ahogy ez jött, hála az égnek a halszag ment. A három faluból a legnagyobbat sikerült kiválasztani, ami pontosan 12,5 házból állt. Egy amolyan infrastruktúrális katasztrófa az a hely. Megkérdeztem az olaszoktól (a megkérdeztem azt jelenti, hogy kézzel-lábbal, ugyanis itt se beszél senki angolul, se németül, se oroszul… magyarul meg egyáltalán), hogy hány polgármesterük van mégis ugyan. Azt mondták, hogy triumvirátus van a szigeten a 36 háznak. Ők élet és halál urai. Na szép! A falukon felül, szó szerint, sokkal érdekesebb volt a hegy tetején lévő apátság. Nekem mondjuk sokkal inkább tűnt tibetinek, de fogalmam sincs miért. Olvastam már egy fél Lőrincz L. László könyvet és láttam a Kung Fu Pandát, ez alapján simán azt mondanám, hogy tibeti hangulata volt a helynek. A busz felvitt bennünket fél távig, onnantól pedig a kötelező lábbusz maradt. A buszon találkoztunk egy ír házaspárral. Meglepő volt, hogy ránk köszöntek, hiszen éppen akkor meg se szólaltunk angolul. Később rájöttem, hogy angol volt az írás a pólómon és nem is néztünk ki digóknak, szóval magától értetődött, hogy szóba kellett velünk elegyedni. Nem gondoltam volna, hogy írek, hiszen nem voltak zöldben és totál józannak tűntek. Ráadásul olyan szépen beszéltek angolul, mint akik nem a szigetországban tanulták. A brittek azok a franciák, akik angolul beszélnek. Britt akcentus = angol orrhang. Ezzel vitatkozik sok tény, mert a My Fair Lady-ben is megmondták, hogy minden utcának más a diftongusa, de én eddig ezt éltem meg. Rajtuk kívül volt még egy francia-német házaspár, akik svájciul beszéltek. A kislányuk akárhányszor rám nézett mindig elsírta magát. Az útitárs lányok fel is hívták a figyelmemet, hogy ne rémisztgessem a gyereket, mert kiraknak a buszból. A féltávtól olyan sokat kellett gyalogolni, mintha a hegy felét is meg kellett volna mászni. Hmm, szóval tényleg meg is kellett. Autóút nem volt felfelé, szóval a szerzetesek vagy iszonyat Cherokee képességekkel rendelkeznek vagy nagy-nagy elszigeteltségben élnek. Mikor felfelé igyekeztünk, arra lettem figyelmes, hogy a passió képei voltak kipakolva az útmentén. Teljesen át tudtam érezni Jézus szenvedéseit, óriási ötlet volt odapakolni őket. Mondanom se kell, odafent egy szerzetes se volt. Gyanítom, hogy egyszer lejöttek, aztán azóta nem tudtak visszakapaszkodni. A kilátás nagyon „világteteje” hangulatú volt. Itt akadt el végre a lányok szava is. Helyette berakták a Beatles-től a Michelle nevű számot, ami nagyon szépen visszhangzott, tuti élvezte az egész környék. Innen látszott igazán jól, hogy ez a tó ez nem is tó, hanem egy megrekedt folyó. Ez a sziget pedig nem is igazi sziget, hanem a folyó által körbevett hegy. Elég egyedi látványt nyújtott, nem hiszem, hogy fogok még ilyet látni, ha csak ide vissza nem jövök. Számomra Tihany is óriási élmény. Mindig, amikor ott járok, beülök a Rege kávézóba és iszok egy pohár bort, hozzá eszek egy finom sajtos pogácsát. Amikor külföldieket viszek oda, ők meg csak hümmögnek, hogy hát igen… ez is valami, de nem az igazi. Amikor olyanokat látok, mint ez az Iseo vagy olyanokat, mint Szicíliában, akkor már megértem, hogy a külföldiek miért nincsenek lemenve hídba Tihanytól. Visszatérve a mostani hosszú hétvégére, hát ez nem volt semmi. Le a kalappal a sofőrünk előtt. Hárman voltunk magyarok, ebből ketten orvostanhallgatók ezzel a programmal. Meg is mondtam Jocinak, hogy vigyázzon ránk, mert a Magyarország óriási pénzeket ölt bele a képzésünkbe és a halálunk megborítaná a magyar államháztartást. Négy nap alatt kifejezetten négy célpontunk volt: a Garda-tó (Lago di Garda), Bergamo, Bologna, Pisa, Firenze, Pisa. (igen, Pisa kétszer) Ezen felül persze keresztül jöttünk még 4216 olasz falun és pár olyan hegyen, ami rajta sincs a térképen. Csütörtökön a Garda-tóhoz pikk pakk odaértünk és úgy leparkoltunk, mint a huzat. Az olasz parkolóórák olyanok, mint a félkarú rablók vagy bármely tisztességes nyerőgép. Nyomod beléjük az érméket, de nem nagyon van eredménye. 4 óra parkolás úgy elnyelt 10 eurót, mint a pinty. (lehet Szegeden is ennyi, de parkol otthon a fene) Desenzano-ba érkeztünk meg, mert fogalmunk se volt hova megyünk. Légvonalban viszont ez volt az első város Brescia felől. Az egész városka belső része meseszerű, a partja gyönyörű és a kastélya pedig megérne egy EU felülvizsgálatos misét. (képek valamikor feltöltve) Nem is tudom, hogy az olaszok direkt nem tudnak angolul vagy véletlen megy nekik, de itt is úgy rendeltünk pizzát, mint egy fogyatékos. A pizza lassú volt és nem volt benne semmi extra. Utána élveztük a partot és a látványt. Sokkal inkább hasonlít az egész egy tengerparthoz, mint tóparthoz. Nagy Timi szerint olyan volt a hely, mint a Balaton déli part, csak szembe több volt a Badacsony (Alpok). A kastélyt nem volt nagy bonyolultságú hadművelet megközelíteni, bár többször rossz felé mentünk. A kastély előtt óriási „Európa itt épül” tábla, rajta egy 400.000 eurós támogatási felirat. Hát ebből a pénzből a vár úgy nézett ki, mint ami nem is ostrom után van, hanem egyesen közben. A kastély egyik bástyájában meteorológiai állomás volt és az ablakában pedig ott pihent a mérésekhez elengedhetetlen száradó törölköző. Biztosan nem strandolnak az itteni meteorológus mihályok munka helyett, hanem folyton a barométerrel játszanak inkább. A vár másik részében pár család lakott, de olyan körülmények között, hogy ihaj. Remélem, hogy a fél millió euróból jut már majd rendes kábel tévére is, mert a mostani antennájuk nem hozza a HD szép képét, ami a mai óriás tévéken elengedhetetlen. Pénteken Bergamo-ba mentünk. Kerültük az autópályát, mint a tüzet. Ha az autópálya hasonló tarifájú, mint a parkolás, akkor drágábba jött volna ki, mint a vonatúttal egy teljes bosnyák családnak. Sajnos az autópálya elkerülése azzal jár, hogy végig mellette mentünk az autópályának és csak sóvárogva tekinthettünk a 110-el repesztőkre. Nem számoltam meg végül, de 89 körforgalmon jöttünk keresztül. A körforgalom az olasz közlekedés védjegye. Hódmezővásárhely is elbújhat az itteni körforgalom kultúra mellett. Itt a lehet 1 km-es, de lehet csupán 5 méteres is. Éppenséggel van belőle kivilágított és kivilágítatlan. A körforgalom közepén pedig bármi elképzelhető: szobor csoport, szökőkút, virágok, liget, temető. A GPS nélkül azonban meghaltunk volna. A vicc kedvéért némely városokat csak minden második körforgalomba tüntettek fel, míg más városokat pedig csak minden harmadikban, össze-vissza, ahogy jött. A körforgalom az olaszoknak egyébként kiváló, hiszen nem csak lelassítja őket, de nem zavarja meg a vezetőket azzal a sokféle (három) színnel. Ráadásul nem kell sokat gondolkozni az elsőbbség adáson sem, hiszen annak van elsőbbsége, aki jobban gyorsul. Bergamo felé borzasztó volt az út, (mármint az út hibátlan minőségű és a körforgalmak olyan újak, hogy némelyik még a GPS-en sincs rajta…) de mondjuk később a többi város megközelítése is hasonló élményszerű volt. A legrosszabb teljesítmény a 20 km megtétele egy teljes óra alatt. (500 méterenként körforgalom) Bergamo-ban az óvároshoz libegő vitt. Odafent az óváros már önmagában elég volt ahhoz, hogy látványosság legyen. Semmi mást nem óhajtottak hozzátenni a kínálathoz, elég maga a város. Csakugyan. Nem sokat fényképeztem ott, mert ha komolyan akartam volna fenni, akkor úgy kellett volna csinálnom, mint a Google autónak és annyira meg nem voltam lelkes. A vár valami nagy, második világháborús kegyhely lehet. Tankok, ágyúk és számtalan emléktábla. Az egyetlen olyan várnak tűnt, aminek volt is értelme. „Pont optimális zombi támadás esetén.” Jól védhető volt, jól látható volt belőle minden, stb. A kilátáshoz hozzátehető, hogy látszanak a Svájci hegyek és Milano is. Szép, szép. Pont ekkor kellett nem működnie a mobilomban a panoráma funkciónak. Joci meg pont telefon szervizelésben utazik és gyorsan meg is nézte. Semmi baja, csak nem működik, gyakori hiba – szóval evvan : ) Szombat-vasárnap egy óriási 700 km-es túrának néztünk elébe. Meg kellett állapítsuk, hogy az olasz rádióadó tornyok vagy nagyon gyatrák vagy a bérelt autóknak gyenge az antennája. A legszebb, hogy a rádióállomásokból van vagy 50 darab az FM sávon és a nap leereszkedése után mindegyik andalító, olasz dallamokat játszik. Szóval a kocsiban érdemes őket nem hallgatni, ha a sofőr nem süket. A GPS remek útitárs, de nagyon szeret idegenvezetni is. Sikerült megnéznünk a legelhagyatottabb gyártelepektől kezdve a legnagyobb olasz maffiózók hásziendájáig bezárólag mindent. Utóbbiaknál éreztem is, hogy a rejtőző testőrök ravaszon pihenő ujjai megfeszültek, amikor az ezüst, 1,6-os, kabrió citroen-ünk indokolatlanul elgurult a villák előtt este 11 magasságában. A Pó síkságon és a Pó folyón keresztül vágtatva eljutottunk Bologna-ba. Itt létesült nem csak az első egyetem, de az első hallgatói önkormányzat is. Szóval kihagyhatatlan program. A város úgy nézett ki, mint a szocializmusban restaurált Bagdad. Vörös és sárga téglás óvárosi épületek, koszos, szocialista beton romhalmazok és neo csúnya épületek egy lerobbant Kárász utcán. Volt egy-két látványosság, amit bár ne is láttunk volna. A Neptun kút mondjuk elég csinatos volt és a Kereskedők Palotája is elég érdekes volt a hatalmas szószékkel. A kis Jeruzsálem a Szent István téren meglepő volt. Pisa-ra rákontrázva itt két ferde torony is volt. Felkaptattam két kávé után úgy a toronyba, hogy csak ugráltak előlem a francia turisták. Fentről jól megsasoltam az egész várost, többek között az egyetemi negyedet is. Az egyetemi negyed kicsit olyan, mint Szegeden. Része már a városnak, az egyetemi épületek között lakóépületek, boltok és mindenféle. Amikor odaértem, azt hittem, hogy az októberi nagy szocialista forradalom másnapján kerültem oda. Mindenhol transzparensek hevertek és kifeszített üzenetek. Minőségi, ingyenes és szabad oktatás és hasonló badarságok. Persze mindegyik üzenet mellett, alatt, között óriási vörös csillag díszelgett. Mondjuk se sarló, se kalapács, de minden esetre érdekesnek találtam a beállítottságot. Pedig más civilizált országban pont a munkásosztályt szokták ráküldeni az értelmiségi diáktüntetésekre, de itt úgy néz ki, a diákságnak több esze van és lepaktált a baloldallal. Volt ott pár bölcsészhallgató, akik a Fákulté di Bölcsészet Tanulmányi Osztályának nyitására vártak. Megkérdeztem tőlük, hogy merre találom ebben a dzsumbujban az Orvosi Kart. Rövid tanácskozás után arra jutottak, hogy Bologna-ban nincs is Orvos Kar. Már biztos voltam benne, hogy jó helyen várnak a Bölcsészet TO kapujában. Mivel nem lettem okosabb 4 bölcsésztől, ezért végül nem is találtam meg, de lőttem pár jó fotót a világ első egyeteméről. Tök fura érzés, hogy Bologna-ban már akkor voltak egyetemi bulik és istennyila, amikor nálunk még el se készült az első írásos emlék. Pár kinyír a kanyar és szerpentin múlva elértük Pisa-t pontban háromnegyed kilenckor, este. Már alkonyodott és talán ezáltal mi vagyunk az egyetlen turisták, akik sötétben készítettek képet a ferde toronnyal. Ezen úgy behergeltük magunkat, hogy eldöntöttük… ide vissza kell jönni. Meg kell mondjam, hogy Pisa-ban parkolót találni a torony közelében pont olyan egyszerű, mint kés élén állva kártyavárat építeni egy libikókára. Végül muszájok voltunk ott megállni, ahol senki se állt volna meg a helyünkben. De ez már csak Olaszország: azt és úgy és akkor, amikor és ahogy és amit nem szégyellsz, mert itten senkit se érdekel. Már csak oda kellett érni valahogy Firenzébe. A szállásadónak útitársaim este tíz órát mondtak, de kb. fél tízkor indultunk el Pisa-ból… ezért a misszió sikeressége kétesnek volt mondható. Elindultunk, de a GPS már megint jobban tudta az utat. Ezért elhaladtunk pár olyan hegyorom mellett, ahol szellemfénnyel kivilágított kísértet kastély álldogált. Nem lehetett tudni, hogy a kis faluk legkisebb utcáiba behatolva a GPS az éjszakai, olasz életet akarta velünk megismertetni vagy kárörvendve próbálta a firezei érkezésünket késleltetni. Utóbbi tuti bejött neki, mert csak éjfél körül értünk Firenzébe, ahol szintén a GPS kegyeire voltunk bízva. Néha a visszapillantó tükröket is behajtottuk és még úgy is csiszoltunk egyet az ősöreg falakon. (másnap, nem lámpafényben kiderült, hogy vannak azért ott is rendes autóutak… csak mi ezeket „direkt” nem használtuk) Útitársaim szállása 20 euróért fejenként egy drogtanyán volt. A recepciós egy jamaikai, néger kislány volt. A szállás alatt, mellett, között és felett diszkó volt. Az utcán pedig folyt a ribillió. Ez utóbbi engem is zavart egy pöppet. Én ugyanis autóban aludtam az Arno folyó partján. Bár ez csak fogjuk rá alvás volt. Tébláboltam a folyóparton, filmet néztem notebook-on, fényképeket rendezgettem etc. Úgy négy óra fele elment már az utolsó részeg is az utcákról, akkor már békésen el tudtam én is pilledni. Eladdig két rendőrautó is jól megnézett magának, hogy short-ban és csíkos ingben drogot árulok e a kabrió Citroen hátuljából. Vicces lett volna, ha meg kell magyaráznom, miért csövelek egy autóban, ami nem az én nevemen van. Ráadásul, ha valóban drogot kerestek volna, úgy is szétszedik a bérelt autót csavarjaira. Utána nehezen tudtam volna összeorigamizni, hogy visszajussunk Brescia-ba. Ráadásul ugye nem is tudtam volna mondani semmit, csak olaszul acitvityzni. Így utólag picit necces ötletnek minősítem, de spóroltam pézet és közben vicces is volt nézni a fiatalokat. Volt egy 18 év körüli lány, aki olyan részegen tolta a biciklijét, hogy ő maga is azt gondolta, hogy jobb lesz, ha ráül. Ennek az lett az egyenes ági következménye, hogy 2 méter után nekiment egy parkoló Vespa-nak (robogó), ami Domino Day-ben borított még ötöt. Ez nem csak nekem tetszett, az olasz közönség tapsolva és füttyentgetve üdvözölte a bámulatos produkciót. Az éjszakai életnél már csak a fireznei hajnal volt szebb. A reggeli napfény az összes parti házat átszínezte meseszerűre. Ezt szerintem soha egy olasz se láthatta még, hiszen Firenzében 7 előtt csak a turisták kelnek. A turisták korai kelése többek között azért is volt kínos, mert minden érdekesebb helyszínen a nyitás előtt már fél órás sor állt. Így az Uffizi képtárnál is. Már gondolkoztam, hol fogok magyarral találkozni, hiszen eddig senki nem köszönt rám váratlanul. Na de majd most. Az audioguide-s hölgy magyar volt, de úgy megszeppent azon, hogy magyar személyit adtam neki, hogy szinte el is felejtett mindent magyarul, amit eddig tudni vélt. Szerettem volna tőle egy fülhallgatós audioguide-t, de azt mondta az 10 euró, nem 6, mint a sima. De mivel arra jártam és látta rajtam, hogy szegény magyar vagyok, ezért odaadta olcsóbb áron a drágábbat. Pont négy eurót ért magyarnak lenni külföldön. Kis öröm is öröm. Idekint léthazugságban élünk, mert olaszban vagyunk, de annyira azért nincs pénz semmire se. (nem úgy, mint egy echte olasznak). Szóval még szerencse, hogy az IFMSA megszervezi a szállásunkat és a kajánkat, így azért jut pénz belépőre is. Kicsit el vagyok már kényeztetve, ha múzeumokról és világszenzációkról van szó. Pont ezt vártam az Uffizi-től is. Hiszen papírforma szerint ez Olaszhon leghíresebb képtára. Ott kezdődött, hogy a fele be volt zárva felújítás miatt. Aztán ami volt, az meg nagyrészt másolat volt. Úton, út félen egy Mona Lisa vagy egy Laokon szoborcsoport, amiről az audio guide mind elmondta, hogy hát ez sajnos nem az eredeti, de ezt is valaki csinálta a 16. században a művész dolgozószobájában éppen csak annyi a különbség ez és az eredeti között, hogy ez nem az eredeti. De eredeti originali meg minden, csak nem az. Na mondom szép. „Kici, kínai, kici, nem dága, ötszázé dokó, vigyed”. Erre az alapjáraton elindult csalódásra ráépült az, hogy ami eredeti volt: Vénusz születése stb. az meg nem olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Az audioguide és a kép aláírások totál érdektelen információkkal traktáltak folyton. Ráadásul tele van az egész képtár portrékkal. Mint egy reneszánsz Facebook. Hát én nem lájkoltam. Egyáltalán nem. Volt egy aktuál kiállítás a Medici-ek gyűjteményéről. Nem értettem a koncepciót, hiszen tudtommal az egész Uffizi a Medici-ek rendelménye és lopománya. Maga a palota azonban gyönyörű volt és, ha nem vigyáztam, láttam breathtaking szép dolgokat Rembrandtól, Da-Vinci-től, de „összességében az estét 3 pontra értékelném”. Utána megnéztük a Ponte Vecchio-t, ami az aranyművesek utcájaként/hídjaként ismeretes otthon. Gyönyörű története van, aminek gyanítom a fele se igaz. Amit megköszönhetünk Hans-éknak, hogy ezt a hidat nem robbantották fel a második világháborúban, ellentétben minden más európai híddal. Nem is férne át mondjuk rajta egy tank se, szóval az amerikai csapatok vonulását tuti nem sokban segítette. Annyi turista volt egész Firenzében, hogy én majdnem rosszul lettem. A Pitti palotát és a Dómot is megnéztük tessék-lássék módon, de jobbnak láttuk, ha Firenzéből gyorsan odébb állunk. Se Bologna, se Firenze nem nyerte el a tetszésemet igazán. Firenzébe, ha visszamennék valaha, akkor csak késő ősszel vagy tavasszal, amikor hűvösebb van és kevesebb az a sok hülye turista : ) Pisa-t megnéztük világosban is. Ennek örömére elnyomtam egy Canello-t a torony tövében, mert azt északabbi városokban nem kapni. A fényképezések után gyorsan elrongyoltunk a zsetonnal működő parkolóházból, amit Bantu törzsek vigyáztak. A ránk váró út hazafelé nem kevéssé volt szép (hosszú), mint amit eddig megtettünk. Elindultunk 6-kor és éjfél után értünk haza. Pedig nem Bécsig mentünk, csak Brescia-ig. A legrosszabb sebesség átlagunk itt volt, az ominózus 20 km egy óra alatt. Megálltunk egy fogadónál a hegy tetején. Elég „halálos kitérős” volt a környék. Tök sötét volt. Hintaszékben lóbálódzó helyiek néztek össze és beszéltek rólunk az orrunk előtt. Bementünk a fogadóba egy kávéra. Ott a pincérnő mindent megtudott rólunk, kik vagyunk, mit akarunk erre stb. „Hogy Brescia-ba mentek? Az nagyon szép! Ja, hogy most mentek?%! Az szép…”. Este 10 volt és még hátra volt több mint 100 km. A pincérnő úgy elég agresszívan tessékelt ki bennünket a fogadóból. Tudta, hogy jön a helyi láncfűrészes a testrészeinkért. Mi meg reagáltunk is bepattantunk az autóba és elhajtottunk, mert ki tudja miből vagy kikből van itt a fasírt. Nem úgy tettünk, mint egy egyszeri horror film szereplői. Megbeszéltük, hogy tuti nem válunk szét!!! A hegyen lefelé, az őzikés tábla előtt 200 méterrel két őz ugrott elénk. Ezek a hülye, olasz Bambik! Szerintem a német őzek pontosan a tábla után ugráltak volna. De aztán jött még mindenféle hegyi állat. Egy nyúl, egy vaddisznó, két macska, egy nő és egy kisgyerek. Mind kivilágítatlanul a szerpentines hegyi úton. Újra a Pó síkságra érve olyan faluszag volt végig, hogy én komolyan féltem. Itt meggyújt valaki egy gyufát, akkor az úgy robbantja be az itt felhalmozódott metánt, hogy a Holdról is lehet majd látni a csóváját a tűzijátékunknak. Végül, mint az operatőr az asszisztenseihez egy komoly műtét után, úgy mentünk mi a sofőrünkhöz az el Camino után kezet fogni. Jó mulatság, férfimunka volt. Túléltük, sokat láttunk és megtapasztaltuk, hogy nem minden észak olasz város kerítése fenékig kolbász. Ezzel szembe állítva Verona gyönyörű volt. Ha egyszer lesz, akit kézen fogva iderángassak, akkor feltétlen ki nem fogom hagyni az újralátogatást. A legszebb észak-olasz kisváros, amit láttam egészen idáig. Gyönyörű utcák, tolerálható mennyiségű turista („kevesebb a négyzetméterre eső turisták száma, mint Velencében”), megfelelő élet a városban, jó látnivalók, jó háttér történet, élhető körülmények. Az járt az eszemben, hogy Brescia vagy Verona hasonlít inkább Szegedre. Hát bizonyos szemszögből Verona is nagyon emlékeztet rá, de Verona egy picit szebb (jobb környéken van) és a levegőben van a romantika, a magas kvalitású, gazdag kultúra és történelem. A helyiek szerda este öltönyben, báli ruhában sétafikáltak operába a sok felhúzott zoknis, rövidnadrágos bámészkodó között. A város főutcáján a Dolce&Gabana a leglepukkantam bolt... képzeljétek a többit. A látszólag helyi fiatalok kutyáikkal játszottak az egyetemi téren. A város csendesebb, de ugyancsak szép részein pedig totál nyugiban lehet lakni. Itt tuti hiper-szuper volna élni. Most már nincs sok hátra a sebészet gyakorlataimból. Irány haza, vár a munka!
Posted on: Fri, 23 Aug 2013 00:03:39 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015