Az ókor bűvöletében II. – Az ókortudomány magyar klasszikusai A XX. század első évtizedeire az ókortudomány – egy időben a Magyar Királysággal – darabjaira hullva és szabdaltan indul el a „szakosodás” útján, fokozatosan eltávolodva a Wilamowitz – féle egységes és klasszicizáló szemlélettől, új utakat akart találni magának. A világháború előtti nagy nemzeti lelkesedés áthatotta a klasszikus ókorral foglalkozó és a nemzetközi ismertségért megfáradtan küzdő kis magyar ókortudósi közösség egy jelentős részét is, ezáltal új perspektívákat nyitva ikonikus alakokkal és korszakalkotó géniuszokkal. Alföldi András A német ókortudomány hű követése után a magyar ókortudósok egy része a századfordulón úgy gondolja, hogy az egy évszázados kutatástörténetre visszatekintve értelme lehetne már „magyar ókortudományról” beszélni: Petz Vilmos (1854 – 1923) a sokak által máig használt Ókori Lexikon szerzője, a magyar bizantinológia atyja a latin és a görög műveltség és nyelviség kettéválasztását szorgalmazta, keresve az antik hagyományok magyar kultúrába is beszivárgó latin elemeit, egyedi szint hozva az útkereső „magyar” ókortudomány palettáján. Az „eredetiség” és a kiaknázatlan lehetőségek után kutatva a magyaros – vagy mondhatni sajátosan helyi jelleget – kereső ókortudomány talán legeredetibb alakja és egyben egy korszak iskolateremtő képviselője, Alföldi András (1895 – 1981). A kivételes szakmai tudással rendelkező ókortörténész kezdetben Pannónia és Dacia történetével foglalkozott, ám későbbi kutatásai a Római Birodalom egészére kiterjedtek. Módszertanának alapvonása, hogy a történelmi folyamatokat egészében, kontextusukban próbálja megérteni több tudományág – régészet, numizmatika, történetírás, filológia – interdiszciplináris együttműködését hívva segítségül. A római társadalom kutatásába bevonta a Barbaricum, vagyis a környező népek múltjának és régészeti anyagának a kutatását is. Irányadó módszertana nemcsak a magyarországi ókortudományba hozott új lelkesedést és alapozott meg egy máig ható iskolát, de hamar a nemzetközi figyelem középpontjába helyezte a nagyformátumú tudóst. Tanítványai személyében – a világhírű epigráfus, Mócsy András (1929- 1987), a mindenki által csak „direktor úrnak” becézett Fitz Jenő (1929 – 2011) vagy a régészként eredményeskedő Nagy Tibor (1910 – 1997) – az ókorkutatás további generációi kerültek ki, akik mindvégig az interdiszciplinaritásban és az ókortudomány egyetemes jellegében látták a magyar szakemberek kirobbanási lehetőségét és a járható tudományos utat. A harmincas évek végén, az ókortudomány nemzetközi szinten is kezdett egyre inkább szakosodni és ugyanakkor a politikától is tarkítottá válni (lásd Raffaele Pettazzoni vagy Franz Altheim politikai ingadozásait), amit a „magyaros” ókortudományt követők – Moravcsik Gyula (1892 – 1972) vagy Alföldi is – átvett. Alföldy Géza A harmincas években Budapesten föltűnt egy másik csodabogara is a magyar és az egyetemes ókortudománynak: a vallástörténész Kerényi Károly (1897 – 1973). A sokáig Pécsett, majd Szegeden is oktató klasszika – filológus, vallástörténész új szint hozott a magyar tudományos életbe. A kortársai által versekben, naplókban és regényben is megörökített tudós a Carl Gustav Jung által kidolgozott analitikus pszihoanalizis és archetípusok vallástörténeti alkalmazásának legnagyobb tekintélyű tudósa lett, akinek budapesti magánóráit fürtökben lógva hallgatták a bölcsészhallgatóktól az orvos hallgatókig. Hétvégén tartott, kirándulásokkal és auktorolvasással tarkított szakmai szemináriumain, Stemma Kör néven a magyar ókortudomány legjava gyűlt össze, olyan tanítványokat vonzva mint a Homéroszt fordító Devecseri Gábor (1917 – 1971), az ókori keleti kultúrákat kutató Harmatta János (1917 – 2004), az egyiptológus Dobrovits Aladár (1909 – 1970), a művészettörténész Szilágyi János György (1918 – ) vagy a későbbi világhírű vallástörténész, Angelo Brelich (1913 – 1977). A budai hegyekben eltöltött hétvégék során a korabeli magyar értelmiségi elit – a Karinthy család, Szerb Antal, Trencsényi – Waldapfel Imre, karmesterek, költők, zenészek – követték az akkor már Magyarország első számú „sztár” ókortörténészévé váló Kerényit. Az általa hirdetett „religio academici”, vagyis az ókortudós hitvallása is az egyetemesség és az interdiszciplinaritás jegyében hirdette a szakma szeretetét. Anekdoták szerint a nehéz természetű zseniális tudós még reggelijéhez kapott tojássárgájában is a Napkultuszra és vallási jelenségekre asszociált. Kerényi Károly A Második Világháború eseményei megpecsételték a két iskolaformáló egyéniség sorsát és ezáltal a magyar ókortudományt is. Kerényi Károly 1943 – ban Svájcba emigrál, majd a kommunista hatalomátvétel szószólójának, Lukács Györgynek köszönhetően, végérvényesen kiszakad nemcsak hazájából, de annak hivatalos tudományos szféráiból is. Ugyanígy jár Alföldi András is, aki 1947 – ben Angliába, majd ezt követően Svájcba végül az amerikai Pricetonba emigrál. Bár mindkét kutatót a világ legnagyobb egyetemei hívják meg előadóként, mégis életüket gyökeresen megváltoztatta a kényszerű hontalanság. A két mester emigrációja és szakítása a hivatalos rendszerrel szétszabdalta a magyar ókortudomány útját is. Első és másodgenerációs tanítványai közül néhányan, főleg a legtehetségesebbek, így a neves gazdaságtörténész Pekáry Tamás (1929 – 2010), a vallástörténész Thomas Köves – Zulauf (1923 – ) vagy korunk Mommsene, Alföldy Géza (1935 – 2011) elhagyták az országot, külföldön követve Alföldi és Kerényi ókorszemléletét. Mások a Pannónia – kutatást tették „hazai” unikummá és követték ebben Alföldi sajátosan magyar, de módszertanában mégis egyetemes irányzatát. Sokan az ókortudomány hazai iskoláinak kitartó céderői voltak a kommunizmus idején, átemelve az ingadozó, de ideológiáktól talán legkevésbé fertőzött történettudományi irányzatot a jelenbe. Ilyen nagyhatású oktató és kutató volt a nyelvzseni Hahn István (1913 – 1984), a latinos Borzsák István (1914 – 2007), a magyar egyiptológia tartópillére, Kákosy László (1932 – 2003) vagy a matematikatörténész Szabó Árpád (1913 – 2001). Akadt persze olyan is, akiknek neve ma már rosszul cseng az ókortudomány történetében. Mócsy András Alföldi és Kerényi iskolájában számos régész és ókortörténész generáció lelte meg azt az erős várat, amelyben a magyar ókortudomány sokáig úgy tűnt, hogy nemzetközi erőddé tud válni. Bárhogy is alakult, hatásuk mai napig él. Az ókortudomány ma, a második generációs tanítványok óvó égisze alatt már csakis a nemzetközi projektek és együttműködések révén tud életben maradni és továbbvinni a nagy elődök munkáját. Szabó Csaba kép1 Alföldy Géza kép2 Mócsy András
Posted on: Thu, 05 Sep 2013 03:57:19 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015