Azaz: a „beágyazottság” A A A Alexa Károly - 2013. november 16., szombat Hinni a látszatnak vagy szorongani a láthatatlantól? Más szóval: elfogadni azt, ami nyilvánvaló tapasztalat, vagy valóságos fenyegetésként megélni azt, amit nyomasztó múltbeli élmények sugalmaznak? – ez itt a kérdés. Persze ez nem is „kérdés”, legfeljebb a henye szóhasználat szerint, hanem valódi ellentmondás, ami a lassan a parlamenti választásra hangolódó jobboldali polgárt nyugtalanítja. Hirdetés Egyfelől tehát: hihetünk-e mindazoknak az észlelhető jelzéseknek, amelyek a jobboldal újabb győzelmét prognosztizálják? (Egyes hevültebb lelkek már a legutóbbi – világméretekben is példátlan – sikernél nagyobbat vizionálnak.) Hihetünk-e az időközi választások eredményeinek, a kormány némely intézkedését támogató aláírások millióinak, hihetünk-e „igazán”, ha szívünk azt diktálja is, az olyasféle demonstrációknak, mint ami derűs mosollyal beterítette Pest-Budát október 23-ának valószínűtlenül napsugaras délutánján, de mindenekelőtt távlatosnak merhetjük-e értékelni a közvélemény-kutatók adatait, amelyek – pártkötődésüktől függetlenül – egyértelműen és folyamatosan a jobboldal markáns, „szignifikáns” fölényét jelzik, hangsúlyozva mondhatjuk: az országot vezető jobboldalét? Annak a politikai „társulásnak”, amely kénytelen elviselni negyedfél éves kormányzás minden válságkezelő intézkedésének ódiumát, és ennek ellenére… Tegyük hozzá, hogy a mai kormányzat nemcsak egy globális gazdasági és morális válság közepette került irányító helyzetbe, és nemcsak korrigálnia kellett a korábbi évek sok felelőtlenségről – hogy gazemberséget ne mondjak – árulkodó államirányítását, hanem arra is késztetést, elhivatottságot érzett, hogy alkotmányozó erejének birtokában példátlan eréllyel „belenyúljon” az államélet elemi struktúráiba. Azaz, hogy egyszerre garantálja a válságkezelésként megnyilvánuló nemzeti túlélési stratégiákat, és reformerként szinte kváziforradalmat robbantson ki a közigazgatásban, az egészségügyben, az oktatásban, a nemzeti vagyonkezelés területén, meg ki tudná felsorolni, hol is még. De hát hogyan is értelmezik ezt a politikai helyzetet az ellenzéki – ezek a rejtélyes módon, a közmegegyezés minimumát sem birtokolva magukat „demokratikusnak” becéző – erők és elemek, miféle politikai érvek keresésére kényszerülnek, észlelvén, hogy az idő múlása és a számukra vészterhes közvélekedés állandósulása során és közepette a saját „közegük” megnyeréséhez már nem elegendő a miniszterelnöknek, apparátusának és pártjának „szimpla” démonizálása? Azt tapasztalom, hogy lassan már az általuk birtokolt nyilvánosságba is kezd beszivárogni az a – hadd minősítsem – végtelenül primitív és galád ítélet, ami eddig jobbára a maguk belső politikai köreiben, valamint a hozzájuk tartozó „független” értelmiségiek tenyészetében kapott hangot, ami szerint a kormányzatnak ez a számukra mind baljósabb népszerűsége ama hamis és hazug „nép-szerűségből” fakad, amely mintegy megtéveszti a választókat. Akik olyan együgyűek, hogy elhiszik, nekik az jó dolog például, ha csökken a rezsijük… A buta, a megtéveszthető nép, amely azt szereti, ha elnyomják, és a dölyfös diktatúra, amely kéjjel tesz eleget ennek a perverz mazochista hajlamnak… És a közös nevező – mi más – maga az antidemokratizmus, a kirekesztés, az ordas eszmék iránti eszelős vonzódás – és folytassa, aki akarja. Ami itt van – értesít az irodalmi hetilap legújabb számában egy manifeszt elmebeteg (hajdani vérdilettáns novellista) traktátusa –, sajátos „fasisztoid mutáció”. De hát érdemes-e egy ilyen alpári közeg megnyerésére törekedniük a „demokrata” ellenzékieknek – kérdezhetnénk naivul, mintha nem tudnánk, hogy számukra egyedül a hatalom visszaszerzése a fontos. A személyes, a családi, a kiscsoportos, azaz a maffiás hatalomé. Méghozzá olyan eszelős vággyal, hogy az olyan elemi politikai, taktikai technológiáikat is felfüggesztik, mint pél- dául az alkalmi szövetségkötés egymás között. Aligha gondolható el józan ésszel, hogy ez a fajta politikai mentalitás, amely mélyen megveti azokat, akiknek a támogatását igényli, amely annyira lenézi a számára nemzetnek soha sem nevezett társadalmat, hogy még programtöredékeket sem kínál fel neki, hogy ennek esélye volna újra a törvényhozó és a végrehajtó hatalom terébe jutni. De hát politika és józan ész? És itt térjünk vissza a bevezetőben megjelölt – sokakat, sokunkat – óvatosságra, visszafogottságra intő dilemmához. Elég, ha azokra a dátumokra emlékeztetünk, amikor a rendszerváltozás története olyan megtorpanásokra kényszerült, amelyek alighanem évtizedekre megakadályozták a nemzet politikai, gazdasági és morális „státusának” a rehabilitációját: 1994, 2002, 2006. És ez háromszor négy évet jelent: több mint felét az eddig letelt időnek. Ezek a „dátumok” egy történelmi tényre biztosan utalnak: a hajdani pártállami erők és hálók elképesztő beágyazottságára a magyar társadalom életében. Elemzések légióit hozhatnánk ennek bizonyítására és „adatolására”. A primer anyagi érdekektől a látens erőszak tünetein át a számtalan fajta ideológiai indoktrinációig. És a tavaszi választásnak az lesz a legfontosabb eredménye, nem szívesen használom ezt a jelzőt, de most alighanem indokolt, az lesz a „történelmi” jelentősége, hogy el kell dőlnie: ennek a ciklusnak a kormányzati törekvései elegendők voltak-e ahhoz, hogy ezt a „beágyazottságot” alapjaiban rendítsék meg. Ez a siker záloga. És nemcsak a konkrét választás sikeréé, hanem – úgy lehet – a nemzeti jövőé is, hogy patetikusan fogalmazzak. A választás kimenetele arra lesz válasz, hogy válságkezelés ide, válságkezelés oda, az utóbbi ciklus – mondhatni – ultraradikális társadalmi reformjai visszafordíthatatlanná tették-e a pártállami hagyományokban gyökerező, ám minden új helyzethez alkalmazkodni képes politikai és gazdasági hatalmi szerkezetek lebontásának folyamatát. Észlelhettük, akkor robbantak a legnagyobb botrányok, amikor ezt vagy azt a monopóliumukat, vagy akár csak hegemóniájukat „sérelem” érte: a közigazgatás kádervilága…, az igazságszolgáltatás…, a médiumok…, a földtulajdon…, a művészeti és tudományos intézményrendszer…, a közösségi tulajdonformák erősítése… Persze nemcsak Tóth Mihályokat, hanem bizony Noszty Feriket is felszínre dobnak a hullámok, a „svihákok” regulázása már a „mi” dolgunk kell legyen, ám mindez azt is jelenti, hogy Mikszáthot kötelező ma is rendszeresen kézbe venni. Mindenesetre ha figyelmesen (bár továbbra is élvetegen) olvasgatjuk a Mestert, nem látszik túlzásnak a benyomás: a magyar polgárosodás történetének újabb fejezete formálódik napjainkban – és remélhetően a következő években is. - See more at: magyarhirlap.hu/azaz-a-beagyazottsag#sthash.IOkkrZWO.dpuf
Posted on: Sat, 16 Nov 2013 05:16:02 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015