Bozóky Éva: Magánélet 1950-ben. „Vendégek időnként jöttek hozzánk. Ezeket két csoportba bontottam: akiket kedveltem, és akiket nem. - Látszik, hogy az úriembereket szereted! - dorgált Feri, amikor a fejében működéshez látott az inkvizíció. Az én fejemben is az volt, hogy a világ megváltozik, a kapitalizmus igazságtalan, folyton háborúkat hoz, valami egészen új társadalmi berendezkedésnek kell jönnie, az átalakulás pedig keserves, a vihar szele mindent felkavar, iszapot, sarat, őszi levelet. Felkavar és elsodor. Minket például sodorni fog, pillanatok kérdése csupán. A régi barátokat kedveltem: a szeretetre méltó Haraszti családot, Losonczyékat, Újhelyi Szilárdot. Utóbbinak akkori színésznő feleségét ugyan nem állhattam, de szerfelett szórakoztatónak találtam. Zöld Sándor, a bánatos belügyminiszter szinte naponta feljött, szeretett nálunk üldögélni, nagyokat hallgatni. Úgy éreztem, ez az ember körorvosként, odahaza boldog lehetett volna. A helyzet, amelybe belekényszerült, mélyen nyomasztotta. Kényszerült akkor is, ha önként jött: ország és népboldogításra késztette a meggyőződése, és amikor rájött ( vagy csak sejtette?), hogy itt egész másról van szó, már nem tudott kitörni, már el voltak torlaszolva az utak. Följárt hozzánk, de inkább hozzám Dr. Szívós Anna is, Feri barátként szeretett unokabátyjának, Donáth Györgynek, a munkaszolgálatban elesett fiatal filozófus- költőnek az özvegye. Anna a legnehezebb időszakokban is mindig mellettem állt, nagyon szeretett engem.. Amíg élek, nyomja a lelkemet, hogy öngyilkosságát nem tudtam megakadályozni, amikor úgy a 70-es évek elején nyugdíjazták, második férje is meghalt, s nyugdíjas félállását is megszüntették. Felhívott, mit lehetne tenni, munka nélkül nem élhet. Én másnap útra készültem, gyorsan búcsúztam, - három nap múlva visszatérek, akkor minden követ megmozgatunk! - ő pedig nem várt meg. Anyósom, sógornőm a gyerekekkel gyakran voltak nálunk. A Bolíviában született két gyermek igazi őrült spanyol benyomását keltette. Indián dajkájuk révén egészen különös kevert nyelvet beszéltek, és oly vadak voltak, hogy a kutya meg a macska jónak látták búvóhelyet keresni érkezésükkor. A siófoki kis szálloda államosításakor Helén mama éppen ott nyaralt. Egy reggel csörgött a telefon: kétségbeesett hang: - Segítsetek! - Hagytam csapot-papot, Feritől elkértem a kocsit, és irány Siófok. Szegény öregasszony ült egy padon a szálloda előtt (ha belegondolok, fiatalabb volt, mint én most, de azt hiszem, öregebb, megviseltebb, keserves évek árnyékolták.) A lánya 1938-ban Amerikába költözött – egyébként bölcs előrelátással! - 1942-ben meghalt a férje, 43-ban az idősebbik fia, aztán jött az internálás, szökés, a bujkálás hamis papírokkal – meg is maradt az illegális név, többnyire Teréz néninek szólította mindenki, - az aggodalom a kisebbik fiúért - s utóbb ez a fura világ, amelyben az egykori illegális forradalmár anyjának kommunistának illett lennie, s tőle oly távol állt ez az egész. Korrekt üzletasszony volt, apjától örökölt téglagyárát maga vezette, közben jómódú ügyvéd feleség, hatalmas vidéki háztartással, tekintélyes nőegyleti elnöknő. A sok változás igencsak megviselte, magasvérnyomása miatt egyik szeme olykor erősen remegett, s egészében megfáradt öregasszonynak látszott. Most ott ült a padon és sírt: még a csomagjait sem engedték kihozni a házból. Méregbe jöttem. Berohantam az épületbe, mint egy fúria, és úgy ráförmedtem az ott leltározgató mamelukokra, hogy valóban megijedtek. Egyszerű, vidéki káderek voltak, a határozott fellépésre úgy meghunyászkodtak, hogy az egész házat felkínálták, vigyek amit csak akarok. Ha több eszem lett volna, mást is kimenthetek, nem csak anyósom személyes holmiját, de az én fejemben is megszólalt az inkvizítor: - szégyell magad, úrinő, hogy bánsz a szegényekkel! Hazatérvén Helén mama nem győzött panaszkodni a fiának: - Ezt jól megcsináltátok! Most miből éljek?! - Mindened meglesz. Gondoskodom rólad. De szégyeld magad, jobban szereted a szállodádat, mint a pártot! Összevillant a szemünk Helén mamával, és elmosolyodtunk. Vigaasz is volt ebben a mosolyban, meg egyetértés is. Ha anyagilag nehezebb is lett helyzetünk, létrejött az egyensúly: most már nemcsak én segítettem szüleimet. Ez megnyugtatott. Ferinek pedig de sokszor idéztem a következő 36 évben ezeket a szavakat: - Jobban szereted a szállodádat, mint a pártot! De akkor már könnyű volt: akkor már kiment a fejünkből a belső inkvizítor. Elfogadtuk és vállaltuk az eretnekségünket. Jöttek hozzánk párt-beli emberek is (Feri azt mondta: nem barátok, csak elvtársak), de nem a legfelsőbb vezetők közül, moszkovitát pedig nem is ismertem. (Talán csak Friss István volt moszkvai emigrációban, de ő inkább tudós, mint politikus volt.) Köztük is akadt, akit kedveltem mint, például a Friss családot, akik rengeteg gyerekükkel, jó kedélyükkel és nyílt, őszinte jóakaratukkal roppant kellemes szomszédok voltak; a vasárnap reggelente éhesen megjelenő Kádár sem látszott ellenszenvesnek, csak a kutya eltűnése után haragudtam rá, nem tudván elhinni, hogy képtelen visszaszerezni; amikor pedig új kutyát kaptunk tőlük, s egy idő után eljöttek megnézni, az döbbentett meg, hogy előbb látogatták meg a kutyát, mint az akkor már megszületett gyermeket. Különös, hogy akkor sohasem jutott eszembe, hogy mindazért, ami postabontáskor megríkat, ezek az emberek felelősek lehetnek; mint ahogy utóbb gondoltam is rá, hogy ezek a hazai kommunisták csak látszólag voltak vezető állásokban, a valóságban hatalmuk, döntési lehetőségük kevés volt. (Vagy ha mégis, tán korábban. De ekkor , amikor egymás után jöttek a nagy perek, a Rajk per után a tábornokoké, a szociáldemokratáké, már megbízhatatlannak számított mindenki, aki Magyarországon, netán a nyugati világban élt a háború alatt. Azon meg félévszázadon keresztül sem győztem csodálkozni, hogy emberek, akik a Horthy-korszak börtöneiben állítólag roppant bátran viselkedtek, hogyan váltak olyan mindent megszavazó fejbólintó Jánosokká, amilyenekké váltak?) Hogy a férfiak – egyébként eléggé szürke hivatalnokok -, szellemi téren a már említett értelmiségi barátainknak térdéig sem értek, mégis magasabb állásokba voltak náluk, - no ezt sem értettem! - de hogy mit sejtettek, mitől tartottak – nem tudom. Az asszonyokat kétféle típusba soroltam: az egyiket az „orleánsi szűz” fedőnévvel láttam el magamban, ezek mindig átszellemültek voltak, olyan arckifejezéssel jöttek- mentek, mintha most léptek volna le a máglyáról, és mintha kalap helyett glóriát hordanának a fejükön. Semmi kétség, idegesítettek és untattak ezek az ünnepélyes és fejük belbecsét tekintve oly hétköznapi fehérnépek, noha átélt szenvedéseikért mégis tiszteltem őket. A másik típus még riasztóbb volt, a kegyelmes elvtársnőké. Akik a legvisszataszítóbb úriasszony-szokásokat pillanatok alatt fölvették a jó tulajdonságok nélkül. Akadt köztük, aki három fürdőszobát rendeztetett be a villában, mert, „csak nem fürödhet minden családtag ugyanabban a kádban?” Ezek az asszonyok valósággal lubickoltak a hirtelen rájuk szakadt jólétben, olyannyira elvakultan, hogy észre sem vették, mennyire csalóka, ideiglenes mindez. Volt egy harmadik, számbelileg kicsi, de üdítőbb típus is, amely megőrizte egyszerűségét, korábbi életvitelét, nem mászott fel az uborkafára, hanem megmaradt munkásnőnek, s ha valamit, valakit utánozni vagy inkább utólérni akart, akkor az csak is az értelmiség és annak tudása volt. A korábbi autodidakták ekkor jutottak rendszeres és rendszerező iskolázáshoz, és igyekeztek pótolni az elmulasztottakat. (Sajnos, ezek között se mindenki ostromolta a tudás várait, mi a rovatunknál kaptunk egy munkásnőt, aki valódi pedigrés kétkezi mivoltát azzal vélte bizonyíthatónak, hogy tudatlanságával szüntelenül dicsekedett, valóságos szamárfejet hordott nemesi címerként, s oly elviselhetetlen volt, hogy esedezni mentem Szirmayhoz: akárhová tegye, csak nálunk ne hagyja. . El is vitte, szerencsére, ő tudja, hová.) A kötelékek egyre szorítóbbak lettek. Mind több embert bocsátottak el a rádiótól, mind több ismerős tünt el nyomtalanul. Az utcákon az emberek nem álltak meg, ha ismerőssel találkoztak, az üzletekben sem folyt kedélyes csevegés. Mintha járvány pusztítana, vagy orkán söpörne végig, ki-ki kabátjába húzta a nyakát, és iszkolt. Mintha mindenki félne a másiktól, nem csak egy fölötte tomboló kiszámíthatatlan hatalomtól, hanem egymástól, mindenkitől, hiszen bízni senkiben sem lehet. Feri óvott attól, hogy hazamenjek, mert bajt hozok a szüleimre ( semmivel sem törődve küldtem azonban a hosszú leveleket, volt mit olvasnia a cenzornak!); óvott a barátoktól, rokonoktól és kollégáktól , mert bajt hozok rájuk, de őrá is,; többször fölajánlotta, hogy váljunk el, talán akkor legalább én megmenekülök, de én erről hallani sem akartam. Túlságosan körvonalazatlan volt a veszély, túl homályos, sejtelmes? Mégiscsak jobb, ha együtt nézünk szembe vele? Nem futamodom meg. Szerettük egymást. Szabad időben egyedül jártam le a Dunára, a Római partnál akkor még lehetett fürdeni a folyóban . Nagyokat úsztam, ez megnyugtatott. Gyalog Márta volt az egyetlen, akivel Feri nem tiltotta a találkozást, talán mert Márta annyira távol állt a politikától, vagy talán mert olyan mélyen hallgatag volt (még akkor is, menyasszonysága boldog idejében úgy ülte meg kedélyét a ködös bánat, mint valami fátyol, valószínűleg öt múlva, kitörő skizofréniájának előjeleként), sose kellett attól tartani, hogy kifecsegi amit hall, hiszen valószínűleg nem is hallott semmit, hiszen sehol nem volt egészen jelen. Az érzelmeivel, szeretetével, és megkapaszkodási ösztönével úgy húzódott hozzám, mint a kisgyermek az érthetetlen, de biztonságot sugárzó felnőtthöz. Bozoky Éva: Zord Idők nyomában. Pannonia Könyvek 180-184.
Posted on: Sat, 09 Nov 2013 08:54:25 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015