Börtönjegyzet 9.rész: "Bárki azt hiheti, hogy beletörődtem az életembe. Ez nem igaz. Az életemet én alakítottam ilyen szarrá. Én rontottam, hibáztam sokat. És csak úgy elszaladtak a visszahozhatatlan, fiatal évek. Vannak dolgok, amikről nem mondok le. Ha már nincs gyerekem, legalább ezek az örömök hadd maradjanak meg az életemben. Nem drogozom, és nem is vágyom effajta élvezetekre, nem is hajszolom ezt az érzést. Mélységesen elítélem a kábítószert a drogfüggő embereket, akik tudatmódosító szerekkel próbálják a szürke, boldogtalan életüket szebbé tenni. De ez csak pár óra gyönyör, amit másban is megtalálhatnának. Mindig kerültem a függőséget okozó dolgokat. Se cigaretta, se drog, és alkohol is csak minimálisan, ha már tizenkét éve vegetáriánus vagyok. Van, aki a szemem láttára ment tönkre, például a volt férjem. Akit nem értek. Nagyon jól működő vállalkozása volt, megnősült újra, kisgyereke született, és a kokainba menekült. De mi elől? Állítólag én tehetek róla. 2004-ben váltunk el. De olyan érdekes, hogy amikor "féregnek" neveztem a beszélőn Anyunak, egyikük sem szólt rám, hogy ne mondjak ilyet, pedig Apu elég allergiás rá, ha így beszélek valakiről, ha csúnyán beszélek. Érdekes. Neki az apukája volt remek ember. Nagyon szerettem az apósomat. Csodálatos ember volt. Megrázott a halála. Nagyon. A halála előtti este még bent voltam nála a kórházban. Valamit szeretett volna mondani, de már nem tudott, nem bírt beszélni. Írni is nehezen, erőtlenül. Fogta a kezem, még szinte érzem a tenyere melegét és a lüktetését. Fogta a kezem erőtlenül, gyengén, majd amikor indulni szerettem volna, kérőn rám nézett. Valamit szeretett volna szólni, de nem tudott. Aznap éjjel meghalt. Sosem tudom meg, mi lett volna az a mondat... Örök, fájdalmas rejtély, amit magával vitt. Talán békítő szándék volt benne, hiszen akkor szakítottam a fiával. A második férjemmel. Talán csak azt szerette volna mondani, hogy szeret, nem tudom... Sírtam a ravatalánál, ahol nyitott koporsóban feküdt. Még most is kiráz a hideg. Sírtam, aztán kiszaladtam, mert olyan zokogás fogott el, hogy kezdtem kellemetlenül érezni magam. Kinn Apa állt, akihez odarohantam, és a vállán szinte eufórikus állapotban zokogtam, és azt harsogtam, hogy Te nem halhatsz meg. Neked sokáig kell élned! Rángatva zakója gallérját. Emlékszem, Anya kijött, és vigasztalt. Nálunk Anyu a keményebb. A "pofonokat" is Ő osztja. Nagyon nehezen tudtam abbahagyni a zokogást. És akármikor előveszem a történetet, mindig könnybe lábad a szemem. Nem szeretném elveszíteni a Szüleimet. Abba belehalnék. Feldolgozhatatlan. Sok mindent elvesztettem már, de az, hogy őket elveszítsem egyszer, az nem lehet. Az lehetetlen! Olyan nincs, nekik élniük kell, amíg világ a világ. Amíg én élek, de még annál is tovább. Apu 46-os, Anyu 55-ös. Fiatalok még. Igyekszem ezzel nyugtatni magam, és tényleg fiatalok. Emlékszem Anyura, aki nagyon szép nő volt fiatalon. Apu pedig egy szép, délceg katona ember volt. Minden este, mielőtt elaludtam, rajzoltam vagy írtam valamit a bal csuklóm belső felére. Például azt, hogy Apa és Anya, és egy szívet rajzoltam rá. Így jobb volt elaludni, ott voltak velem. Írtam egy levelet az édes húgomnak, Katának. Nem írtam még levelet neki soha. Ez volt az első. Furcsa. Ő jó ember, csodálatos nő és remek anya. Azt gondolom, hogy tőle lehet tanulni, persze a mostohanővéremtől is. Úgy egészében a Családomtól. Mindenki remek, csak én nem. Én lemaradtam, vagy rossz irányba mentem, vagy a fene tudja. Elbasztam! Rohadtul hiányoztak, de mindenki. Ilyet még soha nem éreztem. Ennyiszer még soha nem gondoltam rájuk. Kiborított, hogy nem érezhetem az illatukat, és nem láthatom őket, nem hallhatom a hangjukat."
Posted on: Tue, 01 Oct 2013 21:05:16 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015