Csúnyán ráfizetünk Brüsszelre? (DEMOKRATA) Évente átlagosan a GDP harminc százaléka áramlik az EU-tizenötök országaiba, miközben az Európai Unióból beérkező támogatások a bruttó nemzeti össztermék mindössze egy százalékát teszik ki – mondta a Demokratának Pavics Lázár közgazdász, nyugalmazott pénzügyminisztériumi szakfő – Egy előadásában pofátlannak és csalónak nevezte az Európai Unió brüsszeli bürokráciáját. Mire alapozza ezt a közgazdásztól szokatlanul indulatos véleményt? – Az Európai Unió a gazdag országok és a nagy multinacionális cégek birodalma. Szó sincs a sokat hangoztatott értékközösségről, az pedig két okból is hazugság, hogy bármely nagyszabású fejlesztés, beruházás uniós támogatásból valósulna meg. Egyrészt azért, mert eleve van benne önrész, másrészt pedig azért, mert az egész támogatási rendszer hazug és manipulált. – Azt azért el kell ismerni, hogy sok pénz érkezik hazánkba az EU-ból… – De még több ömlik kifelé, a mérlegünk egyértelműen negatív. A Központi Statisztikai Hivatal, az Állami Számvevőszék, a Magyar Nemzeti Bank, valamint az Eurostat elérhető adataiból információs táblákból egyértelműen kitűnik, hogy anyagilag az Európai Unió óriási ráfizetés. Nézzük a tényeket! Magyarország már a csatlakozási folyamat során elképesztő egyoldalú előnyöket biztosított közvetlen és közvetett módon az Európai Közösségnek, majd az Európai Uniónak. Az 1994. évi I. törvényben például vállaltuk a vámbevételek fokozatos leépítését. Ez, illetve ezek teljes kiesése körülbelül 1200 milliárd forint veszteség, ami munkahelyenként hárommillió forinttal számolva statisztikailag négyszázezer munkahely megszűnését is jelentette. Mivel fontos kereskedelmi tranzitország vagyunk, valaha a külföldi kamionok és teherautók úthasználati díjából jelentős bevételre tettünk szert. Ennek elengedésével 2004-től 2010-ig 2583 milliárd forinttól estünk el. Ebből gond nélkül kifizethettük volna a magyar úthálózat fenntartását és az autópálya-építéseket. Ma évente mintegy 130 milliárd forintba kerül a PPP-konstrukciók jelentette teher, miközben 30 milliárd jut az utak karbantartására. Az úthasználati díj elengedése mindemellett azt is jelenti, hogy a külföldről érkező áru szállítási költségei csökkennek, vagyis előnybe kerül a hazai áruval szemben. Ugyanezen időszakban körülbelül ötmilliárd dollár kár érte Magyarországot a délszláv háború és a kapcsolódó embargó miatt. A legborzasztóbb azonban az, hogy évente átlagosan a GDP harminc százaléka áramlik külföldre. – Ez mennyi pénz? – A 2011-es összesítés alapján abban az évben közel 8000 milliárd forint ömlött ki az országból, ez majdnem egybevág Matolcsy György jegybankelnök nemrégi számításával, szerinte évente átlagosan 8 és félezer milliárd forint áramlik külföldre. Mint mondtam, ez hozzávetőlegesen az éves GDP harminc százalékát teszi ki, ami az uniós támogatásokkal összevetve igazán sokkoló, ezek ugyanis összesen a GDP egy százalékát teszik ki. – Ezt nem mondja komolyan… – Sajnos véresen komoly. A szikár tényekre hivatkozom: a Központi Statisztikai Hivatal adataiból kiderül, hogy a külföldre fizetett tulajdonosi jövedelem 1995-ben a GDP 5,8 százalékát tette ki, 2006-ra 12,8 százalékra nőtt, 2009-ben, tehát az első teljes válságesztendőben a válság ellenére elérte a 18,4 százalékot, 2010-ben pedig 18,9 százalékra kúszott fel, ami több mint 5023 milliárd forintot jelentett. 2011-ben ezt sikerült mérsékelni a válságadókkal, így abban az évben 4235 milliárd forint áramlott ki az országból, 2012-ben viszont még így is további 308 milliárddal nőtt ez az összeg. Ennek legfőbb haszonélvezői az EU-tizenötök, mivel ők adják a Magyarországon működő külföldi tőke több mint 76 százalékát. Ezzel szemben áll az Európai Unióból 2010-ben beérkező nettó 244 milliárd forintnyi támogatás, vagyis abban az évben tulajdonképpen Magyarország támogatta a gazdaságilag sokkal fejlettebb EU-tizenötöket. Mi sem természetesebb tehát, mint az ágazati válságadók kivetése. Megdöglünk, ha nem így teszünk! Az adatokból egyértelműen kiderül, hogy a nagy vállalatokat nemhogy nem roppantotta meg a válság, hanem még növelni is tudták jövedelmüket – indokolatlan és hazug tehát az ellehetetlenülésre hivatkozó fenyegetőzés, a terhek továbbhárítása a fogyasztókra és ügyfelekre. A külföldön realizálódó profitot ráadásul növeli a külkereskedelmi cserearány negatívuma. No, hát ezért neveztem pofátlannak és csalónak az EU-apparátust, amely kötelezővé teszi a fejlesztések esetén forrásként feltüntetni az EU-t, holott a pályázatokon nagy kegyesen megítélt pénz sokszorosát fizetjük be. Az Állami Számvevőszék adatai bizonyítják, hogy 2004-től 2010-ig 1547,5 milliárd forint érkezett be támogatás címén, miközben különböző jogcímeken 6609 milliárd forintot vontak be az uniós pályázatokba, több mint négyszer annyit. Vagyis nagyon szerényen számolva is egyértelmű, hogy minden támogatási forint után négy forintot használtak. És ha az idetelepült külföldi vállalatok exportjából külföldön realizálódó hasznot is külön számítjuk, akkor nagyjából a GDP egy százalékára jön ki az az összeg, ami az EU-ból hozzánk érkezik. – Akkor nem igaz, hogy az EU nélkül nem tartanánk ott, ahol tartunk? – De igaz. Nem ott tartanánk. Az EU nélkül, a jogrendje által lebontott védelmi mechanizmusok működése esetén sokkal több pénz maradna Magyarországon. Azt se felejtsük el, hogy az uniós pályázati rendszer a magyar eszközök lekötése által magyar munkahelyek megszűnését idézte elő, noha a hazai munkaerő költsége töredéke az említett EU-tizenötök átlagának. Vagyis ily módon mi finanszíroztuk óriási szociális süllyedés mellett az EU-tizenötök több országának eredményes munkahelyteremtését. Németországban például 2000 és 2010 között 5,8 százalékkal nőtt a foglalkoztatottak száma, miközben nálunk fél százalékkal csökkent. – Mit jelent pontosan az imént említett külkereskedelmi cserearány, és mit mutatnak az adatok e tekintetben? – Az export és az import árarányának változását méri. Sajnos általában drágábban importáltunk és olcsóbban exportáltunk. Ennek alapvető oka, hogy a külkereskedelmet döntően a külföldiek bonyolítják. Egyenlőtlen cseréről kell beszélni, ha az érintett országok gazdasági fejlettsége jelentősen eltér, és hiányzik vagy elégtelen a különbség ellensúlyozása. Magyarország az EU-csatlakozással lemondott a vámbevételekről, ami jelentősen megnövelte az amúgy is fejlettebb EU-tizenötök előnyét, a cserearány kisebb változásokkal folyamatosan romlik, 2002-ben ez 287 milliárd forintot tett ki, 2004-ben már 499,2 milliárdot, 2008-ban elérte a 636,8 milliárdot, 2010-ben a veszteség 566 milliárdra mérséklődött, de 2011-ben 695,6 milliárdra, tavaly pedig 840 milliárdra nőtt. További veszteségeket okoz a közvetítői kereskedelem rendszerbe ékelődése, vagyis az, hogy például valamely multinacionális cég egy Távol-Keleten rendkívül alacsony költséggel létrehozott terméket ad el gyakran az EU-tizenötök átlagát is meghaladó áron Magyarországon, majd a hatalmas profitot saját országában realizálja, miközben fölösleges költséget okoz a piac helye szerinti országnak. – Ez mekkora összeg? – 2010-ben az EU-államok 3240 milliárd forintnyi közvetítői importot bonyolítottak le Magyarországgal, ebből 1147 milliárd forint kínai áru volt, miközben azon dolgozunk, hogy fejlesszük Budapest és Peking kapcsolatát. Ez akkor dinamizálódhatna, ha ezt a közvetítői kereskedelmet kiiktatnánk. A 2010-ben elszenvedett kár nagyjából 1000 milliárd forint. Ezenkívül veszteségként tekinthetünk az olyan, külföldön hasznot teremtő szolgáltatásokra, mint a kártyás fizetések rendszere, a külföldiek magyarországi munkajövedelmének elszámolása a külföldi tőke által, utóbbi tétel 2009-ben nagyjából 320 milliárd forintot tett ki, nem mellékesen két és fél millió forintot is meghaladó átlagfizetéssel. Ennek egy részét itt költik el, más részét kiviszik az országból. Nem érdektelen az sem, hogy a nagy multinacionális kereskedelmi cégek ténylegesen kivitt jövedelmének egy része meg sem jelenik a hivatalos adatsorokban, mivel ezeket gyakran fiktív költségelszámolásként leírják a társasági adóból. Érdemes gyanakodni például akkor, ha egy cégcsoport évek óta veszteséget könyvel el, miközben terjeszkedik, felvásárolja versenytársait. Ha mindent összesítünk, akkor a külföldre áramló extraprofit 2011-ben nagyjából 7860 milliárd forint volt, a GDP hozzávetőlegesen 28 százaléka. Teljes mérleget vonva 1995-től 2011-ig 37 019 milliárd forint tulajdonosi jövedelem áramlott ki Magyarországról a haszonélvező EU-tizenötök felé, miközben 1992-től 2010-ig nagyjából nem egészen 2000 milliárd forint EU-támogatás érkezett. A különbség több mint tizennyolcszoros, a kárunkra. Egyébként az uniós tagsággal a volt szocialista országok mindegyike hasonlóan járt, a folyó fizetési mérleg hiánya Csehországban, Észtországban, Lettországban, Litvániában, Lengyelországban, Szlovéniában, Szlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Horvátországban egyaránt veszteséget mutat, míg Németországban, Franciaországban, Hollandiában nagyarányú pozitívumot mutatnak az adatok. Piacot és olcsó munkaerőt vettek, károkat okoznak nekünk, miközben egzecíroztatnak minket. – Mi pedig az államadóssággal a nyakunkban nemigen tudunk szabadulni. – A rendszerváltozás után élni kellett volna a lehetőséggel, hogy az összegéről és törlesztési módjáról tárgyaljunk, annál inkább, mivel az Egyesült Államok fellazítási politikájának része volt a kommunista tömb szárnyországainak eladósítása, hogy ily módon elszívja az erőforrásokat, gazdaságilag legyőzze a Szovjetuniót. Méltánytalan, hogy a geopolitikai játszma árát kizárólag az érintett országok fizessék meg. Sajnos ezt egyedül a lengyelek ismerték fel, ők kedvezőbb pozíciót is tudtak kiverekedni maguknak. Antall József ellenben ragaszkodott ahhoz, hogy mindent kifizetünk. De most is lehetne magunkon segíteni, igenis van mozgástér. A második világháború idején Magyarország és Németország között komoly kereskedelmi forgalom volt. Hazánk főleg mezőgazdasági termékeket szállított Németországba, ahonnan a háborús erőfeszítésekhez szükséges fegyverzet, haditechnika érkezett. Utóbbit akkor sem fizethetnénk ki, ha akarnánk, mert nemzetközi egyezmények tiltják ezt a veszteseknek. Ellenben a német lakosság jelentős része a Magyarországról származó élelmiszernek köszönheti a túlélést, ezért jogosan követelhetnénk az export-import egyenleget, a Magyar Statisztikai Évkönyvek 1939 és 1945 közötti adatai alapján 489,3 millió pengőt, ami kis erőfeszítéssel átszámolható mai valutára. Akkoriban négy pengő volt egy dollár, az amerikai fizetőeszköz hosszú távú inflációja és a kamatszint alapján nagyságrendileg ötvenmilliárd euró körüli összeget követelhetnénk jogosan Németországtól. A Kádár-rendszer idején ez föl is vetődött szakmai körökben, de politikai okokból végül nem lett belőle semmi, az akkori Nyugat-Németország ugyanis az NSZK egyedüli elismerése, illetve a keletnémet külön államiság el nem ismerése fejében lett volna hajlandó tárgyalni a kérdésről, ez viszont nem fért bele a kommunista vonalba. 1990 után ismét fölvetettem az ügyet, akkor meg Antall József nem akarta megterhelni kiváló személyes német kapcsolatait, így megint politikai okokból hamvadt el a kezdeményezés. – Ma jobbak a kilátásaink ez ügyben? – Ma Németország úgy akarja diktálni a tempót az Európai Unióban, hogy Berlinben ellentmondást nem tűrő kijelentéseket tesznek, és aki nem akar beállni a sorba, azt a médiában szétlövik. Meg kell mondanom, a KGST-ben sokkal könnyebb volt tárgyalásra kényszeríteni a szovjeteket. Mindenesetre a magyar–német háborús kereskedelmi egyenleg után járó pénzt nem szabad elveszni hagyni. Föl kellene vetni például, hogy a kérdéses összeg leírása fejében átadják a magyar államnak a stratégiai ágazatokban, például az energetikában meglévő német vagyont. Túl nagy összegről van szó ahhoz, hogy ebben a helyzetben nagyvonalúan megfeledkezzünk róla. Románia bátran követeli Berlintől a háborús időkben felhalmozott tartozást, ami az ő esetükben ma közel húszmilliárd euró. Nekünk is ki kell állni az érdekeinkért, ha mi nem tesszük meg, más nem fog helyettünk cselekedni. Már csak azért is követelni kell a jogos jussunkat, mert a német ipar igencsak nagy hasznot zsebel be Magyarországon. Bejön az import alapanyag, azt például a győri Audi-gyárban összeszerelik, majd vasúton kimegy a német piacra, úgy, hogy a magyar munkás ötödannyi bérért többet dolgozik, mint a német munkaerő. A beruházáshoz állami támogatást is kapó Audi pedig óriási hasznot realizál, amit ki is söpör az országból. Ez klasszikus gyarmati modell. A sokat emlegetett értékközösség és szolidaritás, amire állítólag az Európai Unió felépül, nem létezik. Magyarország gazdasági szempontból egyértelműen nagyon rosszul járt az uniós tagsággal, mert annak szabályai gúzsba kötik, képtelenné teszik érdekei megvédelmezésére. A keleti nyitással bővült valamelyest a mozgástér, ezt ki kell használni. Ágoston Balázs xxx Pavics Lázár közgazdász, nyugalmazott pénzügyminisztériumi szakfőtanácsos 1935-ben született Zágrábban. 1961-ben szerzett közgazdász oklevelet a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1957 és 1961 között gazdasági tervezőként dolgozott a Csepel Műveknél. 1961-től 1970-ig az Országos Tervhivatal osztályvezető-helyettese volt, majd öt évig Magyarország belgrádi nagykövetségének gazdasági együttműködésért felelős első titkáraként tevékenykedett. 1975-től 1990-ig az Országos Tervhivatal Pénzügyi Szabályozók Főosztályának főosztályvezető-helyettese volt, 1990-től 1992-ig a Pénzügyminisztérium főtanácsosaként, majd 1998-ig szakfőtanácsosaként tevékenykedett. Több alkalommal szót emelt a túlhajtott privatizáció és a külföldiek túlzott kedvezményezése ellen. 1999 óta nyugdíjas, de a Magyar Közgazdasági Társaság aktív tagjaként rendszeresen részt vesz makrogazdasági vitákon. 1998-tól 2011-es kilépéséig a Levegő Munkacsoport vezető szakértője volt az ökoszociális államháztartási reform témakörében. Számos tanulmány szerzője vagy társszerzője, dr. Kiss Károllyal közösen készítette el 1991-ben Európa első úgynevezett zöld költségvetését. https://facebook/notes/magyar-demokrata-hetilap/cs%C3%BAny%C3%A1n-r%C3%A1fizet%C3%BCnk-br%C3%BCsszelre/553733594676894
Posted on: Mon, 15 Jul 2013 18:55:01 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015