Egy Anyukánk szomorú történetét szeretné megosztani velünk!!! "Megosztanám Veletek az elmúlt hónap történéseit. Igazából nem tudom, miért írom ezt le, talán, mert ezzel is lemorzsolhatok a lelkemről egy darabka szomorúságot... (bocsánat, de hosszú lesz, és szomorú befejezéssel) Borzasztóan nyilallt a medencém, egészen lent, jobb oldalon... Második napon minden mozgás fájdalmas volt, és egy kisebb dudort is kitapintottunk... 9 hós lányomat sem tudtam felemelni, nem tudtam vele játszani... Császáros voltam, és mivel a heghez közel éreztem, így sérvre gyanakodtunk, harmadnap elmentem háziorvoshoz - addigra mintha kivették volna belőlem a fájdalmat -, jól megnyomkodott, megvizsgált, semmit nem talált, és már én sem éreztem semmit... Mindenesetre mondta, hogy a biztonság kedvéért nézessem meg egy sebészorvossal, mert a sérv ideiglenesen visszahúzódhat. A sebészlátogatást egy kicsit elodáztam, mivel épp mensi előtt voltam, és hát eléggé le kellett tolnom a fehérneműmet a vizsgálathoz, így kellemetlenül éreztem volna magam. Eltelt pár nap, mensi nem jött, helyette (bocsi) barnás-rózsaszínes folyás, amit betudtam annak, hogy 9 hónap alatt még nem rendszereződött a vérzésem, várok még egy kicsit, hátha erősödik... Változás nem történt, pár nap után csináltam egy terhességi tesztet, mert hát kis korkülönbséggel szeretnénk Áginak testvérkét és így megvolt rá az esély, hogy útban van. A teszt POZITÍV lett, és bár első pillanatokban kételyek gyötörtek, hogy vajon mégis hogyan leszek képes Ági mellett még egy babát is ellátni, ez a félelem hamar szerte foszlott, és apa és én is nagyon örültünk a kis jövevénynek. Annak rendje és módja szerint másnap (csütörtöki nap volt) megjelentünk a rendelőben, ahova tartozom (Örs Vezér téri sztk.), hogy megállapíthassák a terhességet, a nőgyógyászati rendelés viszont aznap elmaradt, hazaküldtek... Másnap (péntek) újból elmentünk, de közölték a betegirányótósok, hogy káosz van, és nem engedhetnek fel, mivel több orvos is kiesett, helyettesítés van, és rengetegen várnak... Mondtam a hölgynek, hogy én nem csupán egy receptért jöttem, nagyon fontos lenne, hogy bejussak, hogy megnézzék, a terhességgel minden rendben van-e, mert sajnos nem problémamentes (gondoltam itt a barnázásra, mivel tudtam, hogy ez van amikor nem jelent jót...). Ez után közölte velem a "hölgy", hogy hát ő akkor sem tud mit csinálni, mi az, hogy nem problémamentes, ha sürgősségi eset vagyok, menjek a kórházba... Elmagyarázta, hogy erős vérzés esetén vagyok "sürgősségi esetnek" tekinthető, és ha ezt vállalom, hogy ilyen probléma áll fönn, akkor ő most hív egy mentőt (mindezt olyan stílusban, mintha nem is egy terhes nőről és egy babáról lett volna szó, hanem nem is tudom miről...). Szó-szót követett, de végül haza kellett mennünk, mert hát nem véreztem... Otthonról felhívtam a rendelőt, elmeséltem, hogy jártunk és próbáltam hétfőre időpontot foglalni, de nem tudtak adni, annyit mondtak, hogy nyitás előtt fél órával legalább legyünk ott, és úgy be tudok jutni... Eltelt pár óra (2-3 talán...), és éreztem, hogy lent elönt valami meleg... kifutottam a mosdóba, és az volt, amitől rettegtem, elkezdtem vérezni... Párom bevitt az Uzsoki kórházba (szerencsére még otthon volt, nem indult el dolgozni). Megvizsgáltak, megállapították, hogy 6+1 hetes terhes vagyok, a magzat egészséges, még a szívverését is hallottam, ami akkor nagyon megnyugtatott. A vérzés miatt viszont nem engedtek haza, mondták, hogy be kell feküdnöm hétvégére, ez időre pedig szigorú ágynyugalom, csak a mosdóba mehetek ki. Tudtam, hogy apuka minden feladatot el tud látni otthon a gyerek körül, így nyugodtan, mégis szomorúan vettem búcsút tőlük, mikor haza indultak... (eddig még egy éjszakát sem töltöttünk külön) Innentől kezdődött csak a rémálom, iszonyú erős görcseim voltak és egyre erősebben véreztem.. aznap és az éjszaka folyamán is többször megvizsgált az ügyeletes orvos, mert elkezdtek nagyobb méhnyálkahártya darabok leválni, minden alkalommal úgy mentem be a vizsgálóba, hogy lehet, hogy már nem lesz bent baba, de minden alkalommal ott volt, és vert a kicsi szíve. Az orvos azt mondta, sajnos nem tehetünk semmit, így várunk, bármi megtörténhet, így készüljek fel lelkileg... (itt zárójelben megjegyzem, hogy az orvos /Dr. Tóth Richárd/ kezei között kivételesen nem egy húscafatnak éreztem magam a munkaszalagon, hanem embernek, anyának, akinek megértik a gyötrődését és együtt éreznek vele... Sajnálom, hogy ilyen áron kellett ezt megtapasztalnom, de biztos voltam benne, hogy bármi is történik, itt jó kezekben vagyok) Éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, a fájdalmat a szüléskor megjelenőhöz hasonlítanám, azzal a különbséggel, hogy nem volt szünet... Folyamatosan a pocakomban lévő kis lélek körül forogtak a gondolataim, nem vagyok hívő, de akkor este imádkoztam... Elsősorban azért, hogy az történjen vele, ami számára a legjobb, még ha az nem is egyenlő azzal, hogy megszülessen... Ugyanakkor az utolsó pillanatig könyörögtem, hogy tartson ki, mert egy szerető család várja idekint a világrajöttét, és meséltem neki az apukájáról, meg a testvéréről... Lehet, ez már túl teátrálisan hangzik egyeseknek, tudom, hogy sokan vannak, akik sokkal nagyobb borzalmakon mentek keresztül, vagy aki olyan szerencsés, hogy soha nem kellett hasonlót megtapasztalnia. Ők lehet, hogy nem is értik, mire ez a nagy "felhajtás"... Valószínűleg én sem érteném, ha nem éltem volna át Végül hajnali fél 5-kor elmentem pisilni, majd hívtam egy nővért, mert nem voltam biztos abban, hogy mit látok... Elvitték, azt mondták, valószínűleg a petezsák távozott, de várnom kell, amíg a doktor úr megnéz, mert épp szülést vezetett le.. Két órán keresztül feküdtem, és merengtem, vajon tényleg beigazolódik-e, amit a nővér mondott, és bár az utolsó percig bíztam benne, hogy még nincs vége, azért mégis tudtam, mi vár rám odabent... Felfeküdtem az asztalra, és Ő már nem volt ott... vittek küretre, majd délután hazamentem. Valószínűleg hematóma okozta a bajt, de még nincs szövettani eredményem, és abból sem biztos, hogy okosabb leszek... Tisztában vagyok a statisztikákkal, és azzal, hogy korai terhesség idején ez gyakorta megesik, de egy egészséges baba után nem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet... Igen nehéz feldolgozni, ha az ember méhében egyik pillanatban még egy egészséges magzati szív dobogott, majd egyszerűen kimossa onnan a vérzés, mindez olyan értelmetlennek tűnik... Sosem fogom elfelejteni, de nem is akarom... Őt is szeretem, hiába nem láthattam, és hiába csak pár napig tudtam a létezéséről... Párom végtelenül türelmes velem, de tudom, hogy nem ért meg igazán, és így 2 hét után kérdőn néz rám, ha elpityeredek, majd megkérdezi, hogy még mindig azért? Tudom, hogy ez a fájdalom csak az enyém... Szeretném minden anyukának, akinek hasonló vagy még nagyobb borzalmakon kellett keresztül mennie, együttérzésem kifejezni, és nagyon sok erőt kívánok nekik ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni (emlékét és iránta érzett szeretetüket persze mindig megőrizve a szívükben)... "
Posted on: Sat, 17 Aug 2013 09:34:04 +0000