Egy gondolkodó ember, ha nem kézzel ír Kecskeméti Kálmán fényképei 1839. január 8-án a párizsi lapok közhírré teszik, hogy egy bizonyos „Jacques Daguerre úrnak lankadatlan kísérletezései jutalmául sikerült egy készüléket szerkesztenie, mely oly híven adja vissza a vonásokat, mint a tükör, s oly híven őrzi meg azokat, mint a márvány.” Vörösmarty lapja, az Athenaeum már március 7-én – akkor ez igen gyorsnak számít – vezető helyen közli Jules Janin francia író beszámolóját az új találmányról. A lap így lelkesedik: „Gondoljuk meg, hogy maga a nap az, melly egy egészen új mesterség mindenható segédévé lőn, s e hihetetlen munkát végrehajtja.” 1840. augusztus 29-én a magyar Tudós Társaság ülésén Vállas Antal úr bemutatja az egybegyűlteknek, hogyan lehet képet alkotni fénysugarak segítségével fényérzékeny nyersanyagon. Ekkor készült Magyarországon először nyilvános rendezvényen dagerrotípia, melyre új szót kell alkotni, s megszületik a „fénykép.” Diadalútja gyors, alig öt év múlva, 1845 júliusában Egressy Gábor, ünnepelt színész lakásán, a Kerepesi út és a Síp utca sarkán álló Marczibányi-ház második emeletén ismeretlen fényképező elkészíti a Petőfi Sándort ábrázoló nevezetes dagerrotípiát, van-e, ki e képet nem ismeri? Viszonylag fiatal műfajról van tehát szó, ha összevetjük a szobrászat és a festészet évezredeivel. A festők alapították nálunk is – mint szerte a világon – az első fényképész-műtermeket, gyönyörű szóval „fényirdákat”. Az elsők között voltak a kor ünnepelt portré és életképfestői: Marastoni Jakab, Barabás Miklós, Borsos József. Barabás fényirdája ugyan két év alatt tönkrement, a többieké azonban virágzásnak indul. Pest Budán 1859-ben 18, 1860-ban már 24 „fényíró” működik. Érdekességként jegyzik meg a fotótörténészek, hogy míg pl. Párizsban a festőkből lett fényképészek festői erényeiket kamatoztatják fotóikon is, megalapítva ezzel a később piktorializmusnak nevezett irányzatot, Magyarországon Marastoni, Barabás, Borsos finom fény-árnyékai, festői megoldásai nem jelennek meg fényképeiken. Ezért talán érdekesnek tűnhet, ha Kecskeméti Kálmán fotóit abból a szemszögből is megvizsgáljuk, hogy mi árulja el bennük a festőt? Vagy a dokumentumfilmest? Mert hiszen nemcsak fotográfus, festő is, filmrendező is, íróember is, könyvkiadó is, méltatlanul elfelejtett művész-életművek napfényre hozója is, egyszóval korának krónikása, egyébként, úgy hírlik, emlékiratait írja, reszkessenek a kortársak. Magánemberként nem egyszer így írja alá leveleit: K. und K. A címzettek ekkor okkal gyanakodhatnak valamiféle szolid, szépérzékből fakadó legitimizmusra, királypártiságra, feloldva a „Kaiserliche und Königliche”, „Császári és Királyi” rövidítést. Fotóiról egy másik dupla betű is eszünkbe juthat: PP. Zenei előrejelzés, pianissimo: nagyon halkan. Fényképeire jellemző egyfajta mértéktartás, csöndes hangvétel. Csak semmi ordenáré fortissimo. „Temps perdu” sőt „Tamperdü” – Eltűnt idő, mondja egy képcíme, Proust regényciklusa nyomán. Két törékeny hölgy a párizsi utcán, vénasszonyok nyarának fényeiben. Krúdyra gondolhatunk: „Kedveltem az alkonyati órát is, késő délután érkezve kis városokba, midőn furcsa mantillokban egymáshoz látogatóba járnak a városka hölgyei.” (Férfisors, 1916.) Itt persze nincsenek ódon csipkekendők, inkább illedelmes szövetkabátok, polgárasszony-brossokkal a hajtókán. De a hangulat ugyanaz. Úgy süt a nap, ferdén, mint Ferenczy Károly „Októberén”. Ellesett, utcai pillanat a „Párizsi kintornás” is: az öregúr megpihen egy padon hevederes, kopott hangládája mellett, fehér szakálla, ezüst haja finom ellenfényben, hozzáhajol a dupla pad túloldaláról egy hallgatója, nézegetik a nyomtatott hangszalagot, festői beállítás. Akár egy XVII. századi németalföldi kismester életképe is lehetne, ha a kintornát mandolinra, a hangszalagot kottára, ruháikat buggyos nadrágra, tollas, széles kalapra cserélnénk. Türelemmel kivárt pillanatra gyanakodhatunk a „Prágai barokk” című képen: stukkós ablak két oldalára úgy vetül a képen nem látható Szentháromság-oszlop vagy pestiskereszt árnyéka, hogy bal felől a mellékalak, talán egy szent, jobbról a feszületen függő Krisztus-test sziluettje – a múlt – közrefogja a mát, a talán nemsokára kinyíló ablakot. A kép utalás egy festészeti műfajra, a vedutára (városkép), a részlet kivágása persze már XX-XXI. századi lelemény. Egy másik képen „Virág Benedek házának” boltíve, fényben fürdő fala, oszlopa megidézheti az olasz festő, Chirico titokzatos oszlopcsarnokait, szentendrei festőket is, szinte várjuk, mikor bukkan fel a tabáni ház tornácán Deim Pál kék bábu-árnyéka. De persze leginkább utal ez a kép Kecskemétinek a szebb lelkű műértők előtt ismeretes festményeire: a 2004-es Kapualjra, vagy a 2010-es Kisvárosi geometriára. Letisztult geometria az „Ablakok”: két nyitott ablakszárny és árnyékaik háromszögei, itt van máris velünk a konstruktivizmus, a XX. század egyik legnagyobb festői kísérlete. Konstruktivista vonalrendszert rajzol a fotográfus „Vörösváry Ákos” műgyűjtő mögé. A talán legizgalmasabb, rendhagyó magyar kortárs gyűjtemény, az Első Magyar Látványtár alapítója, lelke szakállas szentként áll diszeli kiállítóházának lépcsőjén: futnak, találkoznak, ritmikusan sorakoznak mögötte a lépcsők, korlátok, képkeretek a konstruktivizmus szabályainak megfelelően, amely irányzat köztudottan nem áll távol a kiváló gyűjtőtől. És csupa lágy ív a „Fekvő női akt”, Modigliani fekvő aktja is eszünkbe juthatna, azzal a különbséggel, hogy itt a körvonalakat teljesen feloldja a fény, lebegő, „sfumatós” lesz a test, póza Tiziano, Goya, Manet és mások fekvő Vénuszait idéző. És ha megnézzük „Lukács Sándor” színész, költő portréját, nem tudunk nem gondolni reneszánsz festők férfiportréira, mondjuk Sebastiano del Piombo „Ifjú képmására” a Szépművészeti Múzeumban, amit valamikor Raffaello arcképének hittek. Ahogy az itáliai mester ablakkeret sötét függőlegese elé állítja a modellt, kiemelendő az arc világosságát, Kecskeméti is sötét fatörzs elé állítja Lukács Sándort, reneszánsz ifjú, sugallják a fények, a testtartás, persze nincs rajta fekete bársonyköpeny és redőzött patyolating, van viszont farmering és csíkos trikó, de a hangulat – a fotográfus akaratából – ugyanaz. Kecskeméti Kálmán nem csupán fényekkel, beállítással jellemez, környezettel is. Ül az ősz „Baránszky Jób László” irodalomtörténész, hatalmas életműve árnyékában, fölötte, mellette egymásra tornyozott könyvhegyek. Ő az, aki 1937-ben kiadja több mint félezer oldalon „A magyar széppróza története szemelvényekben” című könyvét, amely indul a XV. századi Jókai kódex Szent Ferenc legendájával, a szent és a „fordólt” farkas esetével, s végződik Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának Báthory Gábor meggyilkolása-epizódjával. S közben Baránszky nem röstell kitérni olyan apróságokra, mint a „regény” szó eredete, tudatja velünk, hogy ez Szemere Pál nyelvújítás-kori szóalkotása, a „regéből” képezve. A fotográfus Baránszky portréján könyvhegyekkel jellemez, „Kertész Imre” arcképén a semmivel. Íróról van szó, de nincs íróasztal, nincs könyvespolc, fehér, üres fal van mögötte. Nincs sehol. Mintha keményen kopognának a fülünkbe Kertész Imre „Haza, otthon, ország” című írásának szavai az íróról, aki „a szocializmusnak nevezett orosz megszállás idején negyven évet de facto belső emigrációban töltött, hogy azután, az 1989-es fordulat első eufóriája múltán végre felismerje megmásíthatatlan idegenségét itt, akár egy hosszú-hosszú utazás végállomását.” És „Petri György” lehajtott feje, rágyújtani akaró kezei, szűk és közeli kép, mögötte semmi, csak életlen, málló vakolatú fal. Elkapott pillanatnak látszik, mégis sűrítmény. Mint „A Styxi rév felé menendő” című versének sorai: „Ellobbanás? Körömig-égés? Mi lesz? És hogyan? Miért hallgattok?” És lehet-e drámai az üresség, a fehér fal, a nem vagyok sehol ellentéte: egy zsúfolt párizsi kávéházi terasz? Lehet. Itt ül, éles fények között Zaránd Gyula, Párizsban élő magyar fotóművész, arca árkokkal szabdalt, figyelő. Így figyelte, fotografálta éveken keresztül a szocialista realizmus szobor és épület-szülötteit, haza-hazajárva Magyarországra. Szinte halljuk az ő szavait is: „Az ötvenes években készült szobrok eleinte egy boldog és erős ország eljöveteléről beszélnek, a végére viszont átalakulnak nyomasztó, állig felfegyverzett, ütésre kész alakokká.” Az a kertvendéglő viszont, ahol „Lázár Ervin” ül, barátságos. Bólogató lombok, fakerítés, a söröző-asztal fölött szinte érezni jóízű pörköltek szagát. Az író sapkában, kabátban kifelé néz a képből. Világos, hogy a Négyszögletű Kerek Erdőt látja, Mikkamakkára figyel, aki éppen ezt mondja: „Itt él Ló Szerafin, is, a kék paripa. Ő, tudod, kéknek született. Ami nem csoda, mert Ló Szerafin lócsoda. Vagyis csodaló. Csakhogy az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban pedig még kevésbé.” A nem látható erdő mellett a fotográfus kertekkel, kertrészletekkel is jellemez. Van egy különleges képe a fiatal „Tandori Dezsőről”: semmi melankólia, semmi spleen, mosolyog! Füvön szánkázik lefelé. Olyanféle, mint az „Önarckép 1965-ből” című verse: „Bocsánatkérő mosollyal mint akinek rongyos a feje, madárijesztője se semminek jársz-kelsz szíve-hagyott kegyelemben.” És itt van „Vas István” rezignált, bölcs, barázdált arca, szivarozik szentendrei kertjében. Ezt írja emlékirataiban, a „Mért vijjog a saskeselyű”-ben: „Első sorait faragdáltam – nem papíron, csak fejben – egy új versnek, aminek az lett a címe: Szeptemberi vallomás…” Meglehet, a fotó ezt a faragdálást idézi, hiszen – ránézve – szinte halljuk a „Szeptemberi vallomás” sorait: „Visszatekint a futó nyár s még egy percre megáll, a Duna és a hegyek közt Berzsenyi szelleme száll.” És egy bohóc-arc egy másik kertben: „Gyurkovics Tibor”. Magán mosolyog vagy rajtunk? „Bejön egy arc és nem megy többet el. Egészen behajol a képbe.” – írja Gyurkovics, róla viszont és mintha erről a portréról írná Görgey Gábor „Gyurkovics Tibor arcai” címmel: „Van egy mókás gumiarc. Eltorzul, megnyúlik, kitágul, elfordul, felpuffad, beesik. Lelapul, kihólyagosodik és szétpukkan, egyszóval egy bohóc arca. Egy mindenkit megnevettető és megríkató arc.” És van itt egy igazi, csodálatos clown, a Bábjátékosok Bábjátékosa: „Kemény Henrik”. Két sötét, konstruktivista képsík között – már megint a festészet – a színpad mögül fénybe tartja maga faragta, maga festette, maga öltöztette bábu-alteregóját: Vitéz Lászlót. Játszik, nyakában kis olcsó, elemes mikrofon, hogy jól hallják a hátsó sorokban. Műhelytitkot is megörökít a fotográfus. A Bábjátékos nemzedékeket varázsolt el, köztük Füst Milánt is, aki így írt: „A városligeti bábszínháznak, Vitéz Lászlónak képtelenségei nagy mulatságomra voltak. Nevetni kellett, no de min? Az esetlegességen, szájtáti rémületen, vagyis mindazon, amit egy szóval így szoktunk nevezni: fajankó!” Tud jellemezni Kecskeméti egyetlen kitüntetett tárggyal is. „Dobai Péter” sötétruhás kapitányként szembenéz velünk. Sokvitorlás, nagy hajómodell mögötte. A kép megidézheti Batiszy Kristóf honvédszázadost, Dobai „Vadon” című regényének főhősét a „Terasz a Ligur-tengerre” című fejezetből. Azon a bizonyos teraszon 1859-ban a magyar emigráció a Kossuth, Klapka és Teleki vezetésével fölállítandó Magyar Légióról álmodik, ami majd Garibaldi segítségével eljut a magyar határig, s felszabadítja az országot. A fotón mintha Dobai képében Batiszy százados állna, aki „A mellvédnél maradt, a láthatatlan tenger irányába nézett… arccal a távoli víz, a közeli este felé…” „Kalász Márton”, a költő arcát a fehér ing fölött régi kút fekete vaskarja keretezi. És megint képes a csöndes, napfényes fotó verset idézni, sorokat Kalász Márton „Tovább a kút” című verséből, Jelenits Istvánnak ajánlva: „…tovább a kút, a víz hangja, épp jószavak visszhangja, épp csak elaludt.” És végül, háttérbe bújó tárgyak sokaságával érzékeltet a fotográfus valami nagyon fontosat „Csoóri Sándor” portréján. A költő feketében, keményen, szomorúan szembenéz velünk, baltával faragott szék a keze alatt, paraszt faragómesteré, könyvek halma mellette, lemezborítón Illyés Gyula arca, a falon homályba merül, alig látható az „írásos” hímzés, a kályhacsempe egy huszár alakjával, egy régi, elpusztult parasztkályha darabja. Beszélő tárgyak, beszélnek nem oldódó kötődésekről. Mágikus erejű fotó, megint csak verset hallunk, Csoóri Sándorét: „Nem tagadom, a szemem sötétebb, mint a falban elszenesedett gerendavég. Vagy az útfélre rugdalt bazalt, de tudom, amire most ránézek vele, újra remegni kezd és megadja magát.” Olvassuk együtt a képeket Kecskeméti Kálmán fényirdájában. A kiállítást megnyitom. Kernács Gabriella
Posted on: Sun, 24 Nov 2013 23:02:47 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015