„Elegem van az olyan típusú hisztikből és rinyálásokból, hogy: „nekem azért nincs pasim/nőm, mert minden férfi bunkó, minden nő kurva, pedig én annyira, de annyira normális vagyok”! Hagyjuk már, könyörgöm. Ez szánalmas, és nem több, mint hárítás és önámítás. Továbbra is tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy az embereknek első sorban magunkban kell keresni a hibát erre a kérdésre. Ha megvan a hiba és sikerült felülkerekedni rajta, akkor nekem ne mondja senki, hogy lehetetlen felépíteni egy normálisan működő kapcsolatot. Több, mint három éve egyedül vagyok. Voltak kisebb nagyobb próbálkozásaim, de mind kudarcba fulladt néhány hét alatt. Miért? Ez itt a nagy kérdés ugyebár. Hosszú utat jártam be, de elmondhatom, hogy saját esetemben igenis tudom, miért nincsen pasim. Mert olyan szinten elutasító vagyok a férfiak közeledésre, hogy arra néha én sem találok szavakat. Na ezt nem úgy kell elképzelni, hogy jön egy pasi, és azt mondja: „hű, te tetszel nekem! Randizunk? Én meg mondom neki, hogy „ott az ajtó, barátom”. Elmegyek én azokra a randikra, végigülöm azokat a randikat, jól is érzem magam azokon a randikon, de mélyen legbelül ordít egy hang, hogy NEM! Egy jó ember feltette nekem a legjobb kérdést ezzel kapcsolatban. Azt kérdezte: miért bünteted magad? Mit ne mondjak, majdnem elsírtam magamat, mert beletalált a közepébe. A fenti kisebb „megvilágosodásom” nem azt jelenti, hogy másnapra lett pasim, és olyan boldog voltam, hogy szivárványt hánytam. Nem. De közelebb kerültem a problémához, ami majd segít abban, hogy feloldjam magamban a gátakat. Továbbra is küzdök a magánnyal, ami, mit ne mondjak, maga a fájdalom, és néhanapján úgy érzem, mosolyogni is el fogok felejteni, de mégis megláttam a fényt az út végén, és tudom, hogyha teszek érte, lesz ez jobb is. Azt tanácsolom azoknak az embereknek, akik következőben másokat okolnak a saját nyomorukért, hogy tegyék fel maguknak azokat a kérdéseket, amiktől ámbár félnek, rettegnek, de valahol mélyen mégis csak tudják rá a válaszokat. Ha pedig képtelenek erre, keressenek valakit, aki fel tudja és fel meri nekik tenni ezeket a kérdéseket. Aki pedig azzal jön, hogy vannak normális nők/férfiak a közelünkben, csak nem vesszük észre, annak nem azt mondanám, hogy nincs igaza, inkább azt kérdezném: miért? Miért nem vesszük észre. Egyszerű. Mert olyan elvárásokat állítunk a másik elé, amik nem csak hogy teljesíthetetlenek, hanem teljességgel irreálisak. Ezen viszont érdemes elgondolkodni. Mivel ugye vannak a fentebb említett hisztizők, akik azon ömlengenek, hogy ők mennyire normálisak, de őket valahogy nem veszik észre, és vannak ám normális pasik/nők a köreikben, de valahogy mégsem találkoznak össze. Azért remélem, mindenki érzi ebben a poént. Bár nevetni nincs kedvem. Miért várjuk el, hogy elfogadjanak minket olyannak, amilyennek vagyunk, ha mi sem tesszük meg ezt az egyszerű dolgot a másik fél irányába? Most kanyarodjunk egy éleset, és térjünk át a mindenki által oly közkedvelt vitatémához, a kinek, mikor, hol, kivel, miért, meddig, hogyan szabad, illetve nem szabad szexelnie témához. Attól még, hogy a régi korok óta az az elfogadott, hogy a férfiak akkor, és azzal dugnak, akivel és ahol akarnak, a nők pedig éljenek szűzies életet, nem biztos, hogy ez a világunk ilyen ütemű változásában is helytálló lesz. Ha azt vesszük alapul, hogy a média okítja jórészt a mai fiatalságot, akkor szerintem nem ideális a régi erkölcsökhöz viszonyítani ezt a kérdést. Jó lenne, nem azt mondom, de lehetetlen. Ha mindenhonnan szinte kifolyik, és fröcsög a szex, akkor sajnos a generációk is egyre romlottabbak lesznek. A régen otthon vagy az iskolában megtanított illem- és erkölcsi szabályok helyett, most Éjjel-nappal Budapestet és Balázs show-t kapunk, aminek hatására a lányok tizenöt évesen lefekszenek az első ficsúrral, aki rájuk mosolyog, a fiúk pedig hormontúltengéstől szenvednek, és ez később, amint kikerülnek a szülői felügyelet alól, durvulni fog. Ismerek egy lányt, aki majdnem harminc pasival volt együtt huszonöt éves létére, ami azért valljuk meg, eléggé riasztó. Én próbálok jó kislány lenni, a saját magam által felállított szabályokat követni, nem tenni semmi olyat, ami miatt bűntudatom lenne, és legfőképpen gondolkodni, egy-egy őrült tett előtt, de őszintén néha nekem is becsúszik egy-egy ballépés. Csak annyit szeretnék, hogy ne legyünk olyan beszűkültek, hogy lássunk tovább a magunknak bemagyarázott dolgoknál, hogy ne 40 évesen jöjjünk rá megkeseredve arra a fájdalmas tényre, hogy túl magasak voltak az elvárásaink, ezért nem kellett senki sem, most meg már nem kellünk senkinek sem.” Mondjuk személyes véleményem erről az, leszámítva, hogy majdnemhogy teljesen megállja a helyét, hogy nem érzem azt, hogy az elvárásaim túl nagyok lennének, inkább az a probléma, hogy az elvárásaim olyanok, amik nem is kell messzire menni, még a szüleink idejébe, ami nem volt olyan rég természetes, alap elvárások voltak, azok mára magasnak számítanak, amikor a színvonal csúszik egyre lejjebb és lejjebb. És vannak jó néhányan rajtam kívül, akik ezt a magas mértékű lecsúszást nem tudják kellőképp követni, és asszimilálódni a helyzettel. De inkább legyen így, mint hogy a végén nekem kelljen eltartanom egy léhűtő kislányt, akit csak a nemi jellegzetességek különböztetnek meg tőlem úgy ahogy (mert az öltözködés az már lassan nem :D ) :) :D
Posted on: Tue, 15 Oct 2013 08:23:46 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015