Elhangzott az Akadémián: "Nélkülözhetetlen nemzetek (Fügedi Tímea fordítása) Roger Vernon Scruton A második világháború lezárása után a legyőzött nemzetek politikusai és elit rétegei európai integrációs projekt megvalósítását sürgették arra a hitre alapozva, hogy az Európát tönkretevő háborúkat elsősorban a nemzetek léte és önrendelkezése okozta. Többen vitatták, ki indíthatta el ezt a folyamatot: Napóleon? Bismarck? A francia forradalmárok? Az 1848-as forradalmárok? A reakciósok és a monarchisták? Metternich? Talleyrand? Garibaldi? Fichte? Wagner? XIV. Lajos? Akármilyen messzire nyúlunk is vissza azonban, a háború politikai túlélőinek megítélése szerint mindig a nacionalizmus démonába botlunk bele, mely örök harcban áll a felvilágosodás tiszta szellemével. Ezen alapító mítosz eredményeképp az európai integráció egydimenziósan, az egyre erősödő egység folyamataként, központosított rendelkezési struktúrában fogant. A központi hatalom minden növekedése pedig a nemzeti hatalom csökkenését vonta volna maga után. Más szóval irányt akartak szabni Európa politikai folyamatainak. Ezt az irányt azonban nem Európa népei választották, és valahányszor esélyt kapnak a szavazásra, el is utasítják – ezért felülről mindent megtesznek, hogy ez ne is fordulhasson elő. A folyamat mindig a központosítás, a fentről érkező irányítás, a kinevezett bürokraták és bírók, a választott parlamentek törvényeinek visszavonása, a nép szava nélkül létrehozott alkotmányos megállapodások felé halad. A jelenlegi adósságválságban az európai elit – melyet főként Franciaország és Németország kormányzati körei alkotnak – jogot formált arra, hogy Görögország és Olaszország választott kormányát eltávolítsák, és a saját csatlósaikat állítsák a helyére az engedelmes apparatcsikjaik soraiból. Magyarországot eközben folyamatosan provokatív kérdésekkel és kivizsgálási fenyegetésekkel vádolják, amiért saját törvényeket merészelt elfogadni olyan ügyekben, melyben az európai politikusok rétege hallgatólagos szuverenitást szerzett. Ily módon a folyamat mindig a birodalmi kormányzás felé vezet, teljesen egyértelművé téve, hogy a nemzeti lét ellentéte nem a felvilágosodás, hanem a birodalom. És ezzel az eredménnyel szemben mindössze egyetlen dolog áll: az európai népek véleménye. Angol vagyok, imádom a római civilizációt, és semmi kifogásom a birodalmak ellen. Fel kell azonban ismerni, mivel jár egy birodalom, és meg kell különböztetnünk a jó formáit a rosszaktól. Véleményem szerint a jó formák a helyi érdekeket és szokásokat védik a civilizáció és a törvény őrködése alatt; a rossz formák pedig megpróbálják kiirtani a helyi szokásokat és rivális érdekeket, hogy a helyükre törvénytelen, központosított hatalmat helyezzenek. Az Európai Unióban mindkettő elemei megtalálhatók: ám van egy óriási hiányossága is, méghozzá az, hogy sosem fogadtatta el magát Európa népeivel. Európa nemzetállamok civilizációja, és szerintem mindig is az volt, a politika előtti összetartozás sajátos formáján alapul, ez az az összetartozás, mely a kormányzás rendjében első helyre teszi a területet és szokást, másodikra pedig a vallást és a dinasztiákat. Éppen ezért ha Európa népei megszólalhatnak, ők is így fogják kifejezni a lojalitásukat. Amennyiben a lojalitásuk feltétel nélküli – vagyis identitáson, és nem megegyezésen alapul –, nemzeti formát ölt. Ez az európai politikusoknak cseppet sem tetszik, ezért démonizálták a nemzeti érzelmek közvetlen kifejezését. Aki megpróbál felszólalni Jeanne d’Arc és a le pays réel (fr. ‘az Igaz Ország’), a „királyi sziget” és Szent György, Lemmenkäinen homályos erdői és az „igazi finnek” mellett, azt fasisztának, rasszistának és szélsőségesnek bélyegzik. A politikusok, akik látszólag semmibe veszik a hétköznapi lojalitásokat, habár titokban támaszkodnak rájuk, Európa-szerte a vádaskodások liturgiáját hajtogatják. Magyarország az elmúlt években politikai támadások céltáblája lett. Ennek persze megvannak a maga ide nem tartozó okai a magyar történelemben, amit nyilván nem szükséges elismételnem. Azonban nem ezek az okok tüzelik az európai elitet. A mostani magyar kormány a politikai programja talpkövévé tette a nemzeti identitást és a nemzeti érzelmeket, amivel erős és kritikus választ váltott ki az Európai Unióból, tekintet nélkül a helytelenítés más okaira. Másrészről viszont a legtöbb átlagos európai számára a nemzeti érzelem az egyetlen mindenki számára elérhető és mindenkivel megosztott motiváció, amely a közös ügyért hozott áldozatot igazolhatja: a kötelesség egyetlen olyan forrása a közszférában, mely nem adás-vételi kérdés. Ha az emberek a szavazatukkal nem a zsebüket akarják kitömni, annak az az oka, hogy meg akarják védeni a közös öntudatukat azoktól a ragadozóktól, akik nem tartoznak közéjük, mégis megpróbálnak kifosztani egy olyan örökséget, melyhez nincs joguk. Philip Bobbit amellett érvel, hogy az európai nemzetállamok közötti háborúk fő hatása a nemzetállam „piacállam”-má alakulása: vagyis az államokat cégekhez hasonlítja, melyek az adók ellenében bizonyos előnyökhöz juttatják az embert, és melyekhez saját döntésünk szerint csatlakozhatunk, de el is hagyhatjuk őket. (Lásd: Achilles paizsa. W. H. Auden verse. ) Ha ez csakugyan így lenne, akkor a nemzet mint identitásformáló közösség már elvesztette volna a politikai döntések és lojalitás meghatározásaiban játszott vezető szerepét. Sőt, teljességgel elhagytuk volna a politikai hűség világát, és az önös érdekekről szóló tárgyalások világába léptünk volna be, melyben az önfeláldozás már nem elfogadott, és talán nincs is rá igény. A jelenlegi válság azonban, ha másról nem is, arról meggyőzött minket, hogy az önfeláldozásra való képesség a fennmaradó közösségek előfeltétele, és amikor döntésre kerül a sor, a politikusok áldozatot követelnek, és el is várják, hogy megkapják. Az iszlamisták nyomatékosan felhívták rá a figyelmünket, hogy nem mindenki fogadja el a nemzetet a feltétlen lojalitás forrásaként. Szaid Kutb, aki az Egyiptomi Muzulmán Testvériség vezetője volt az 1950-es és 1960-as években, azt mondja, hogy a nemzeti engedelmesség a bálványimádás egy formája, és hogy egyedül Allahnak tartozunk engedelmességgel. Közvetlen kapcsolat áll fenn az ilyen elképzelések és annak kudarca között, hogy a közel-keleti országok az Oszmán Birodalom eleste óta nem képesek megszilárdítani a helyzetüket és nemzetállamokra osztódni. Az európai nemzetek sosem fogadták el tiszta szívből az ilyen jellegű elméleti abszolutizmust, sőt határozottan elutasították a vesztfáliai békeszerződésben. Európa abban látja a problémát, hogy a területi joghatóságok több évszázados jelenléte olyan érzelmeket plántált az emberekbe, mely nem egykönnyen illeszthető be a birodalmi ambíciókba. A modern demokratikus kormányok esetében az emberek csak a nemzet nevében készek túllépni az önös érdek keretein. Így az új birodalmi projekt konfliktusba került azon érdek egyetlen forrásával, melytől esetleg legitimitást nyerhetett volna. A nemzetállamok nem egyformán stabilak, nem egyformán demokratikusak, és nem fogadják el egyforma mértékben a jogállamiságot. Viszont már önmagukban is ösztönzőleg hatnak Európa népének engedelmességére, nélkülük az unió gépezete működésképtelen volna. A nemzeti kiszámíthatóság távoli bürokráciára cserélésével ez a gépezet fegyvertelenné és zavarodottá tette az embereket a jelenlegi válsággal szemben. Ez különösen tisztán látszik a közös valuta ügyében. A földközi-tengeri térségben sok politikus azonnal átlátta, hogy az euró, melyet az „eurózónában” élők bizonyítható kívánsága nélkül erőltettek rá az emberekre, csak az államadósságot mélyítette. Egyértelműen ez történt Görögországban. Az euróban kiadott kötvényeket az északi gazdaságok ereje és megbízhatósága támogatta, így a befektetők, akik drachmában kiadott kötvényt sosem vásároltak volna, ezt jó lehetőségnek ítélték. A görögök pedig beleegyeztek, mivel senki nem figyelmeztette őket arra, milyen árat – nemzeti árat – kell majd fizetniük érte, ha az eurózóna darabokra hull, ami pedig elkerülhetetlen. Most, hogy közeledik a számonkérés napja, az egész kontinens lakossága érzi, hogy fel kell készülni a nehéz időkre. Válság idején az emberek „leltárt készítenek”, ami azt jelenti, hogy visszatérnek a társadalmi kapcsolataik elsődleges forrásához, és felkészülnek, hogy megvédjék. Persze nem tudatosan. Ettől függetlenül megteszik, és hiába próbálják a politikusok kárhoztatni azok „szélsőségességét”, akiknek az örökségét elherdálták, ez csak olaj a tűzre. A helyzet korántsem vidám, mivel nincs olyan nemzeteken átívelő Európa-kép, melyhez a politikusok folyamodni tudnának, mikor a lojalitás tárgyát keresik a nemzetállam határain túl. Fél évszázadnyi béke és jólét táplálkozott az európai kulturális örökségből anélkül, hogy megújította volna. Az európai politikusok ugyanis szinte képtelenek megidézni Európa civilizációját, miután annak forrását – a keresztény vallást – kiszedték a hivatalos dokumentumokból, és nyíltan cáfolják az európai bíróságokon. Az Európai Bizottság Magyarország „nacionalista” kormánya elleni jelenlegi támadásainak egyik alapja, hogy a magyarok olyan alkotmányt fogalmaztak meg, mely a preambulumában a magyarokat „keresztény nemzet”-ként azonosítja: mostanra mindkét szót kihúzták már Európa hivatalos szókincséből. Ha megnézzük az európai bíróságok ítéleteit, különösen az Emberi Jogok Európai Bíróságáét, szisztematikus előítéletet tapasztalhatunk a kereszténység és keresztények ellen, mely egyedül azokkal az ideológiai feltevésekkel magyarázható, melyre az európai projekt épült. Az alkotmányos szerződések szintén határozottan kerülik, hogy a keresztény hit vagy az ebből származó erkölcsök javára bármiféle kedvezés történjék. A „kisebbség kultuszá”-t felülről kényszerítették Európa népére, mintha így fejeznék ki a rosszallásukat az európai szellemiségükért. Ez a hivatalos multikulturalizmus semmit nem tett azért, hogy a bevándorlókat összebékítse az új környezetükkel; sőt sok pusztítást okozott Európa nemzeti kultúráinak magabiztosságában és vidámságában, miközben elutasította a keresztény jámborságot egy sokkal morózusabb materializmus érdekében. A hivatalos multikulturalizmus eredménye valójában kulturális vakság: a valódi kulturális különbségek észrevételére való képtelenség, mely az egész európai kontinensen uralkodik, és amely a nemzetállamok történelmében és szokásaiban gyökerezik. Ha az euró tervezői figyelembe vették volna a nemzeti kultúrákat, rájöttek volna, hogy ha közös valutát kényszerítenek Görögországra és Németországra, azzal arra bátorítják Görögországot, hogy Németországra vigye át az adósságát, mondván, minél messzebb a hitelező, annál gyengébb a visszafizetési kötelezettség. Felismerték volna, hogy a törvények, kötelezettségek és szuverenitás nem ugyanazt jelentik a földközi-tengeri térségben, mint a Balti-tengernél, és a kleptokrata kormányokhoz szokott társadalmakban a gazdasági válságból a leértékelés a legjobb kiút – más szóval az, ha mindenkitől egyformán lopnak. Arra is rájöttek volna, hogy ha ettől függetlenül is ráerőltetik a közös valutát Görögországra és Németországra, azzal a kölcsönös neheztelés magjait vetik el. Miért nem tudták mindezt az euró megalkotói? A válasz az európai projekt mélyén rejlik. Az eurokraták számára a kulturális tények egyszerűen felfoghatatlanok. Ha figyelembe vették volna a kultúrát, azzal beismerik, hogy a projektjük kivitelezhetetlen. Ez nem is lett volna baj, ha van másik tervük, amivel ezt helyettesíthetik. Csakhogy – minden radikális projekthez hasonlóan, melyek archetípusa a kommunizmus – az Európai Unió elképzelése B terv nélkül fogant. Ennélfogva összeomlásra ítéltetett, és ha összedől, a kontinenst is magával fogja rántani. A projekt közepén óriási mértékű színlelés gyűlt össze, melynek szélén a politikusok csatároznak, igyekeznek visszaverni a valóság állandó támadását. Ezért úgy kell tennünk, mintha a régóta ismert ellentét egyrészről a kontinensünk protestáns északi része, másrészről a katolikus és ortodox déli fele között semmiféle gazdasági jelentőséggel nem bírna. Mint kulturális tény, ez is felfoghatatlan, dacára annak, hogy Webster megkísérelte (bevallottan eltúlozva) a gazdasági történelem középpontjává tenni. A szokásjog és a Code Napoléon kultúrája közötti különbséget hasonlóképp figyelmen kívül hagyták, melynek következménye a britek és dánok elidegenítése lett, akik a jogot mindig inkább társadalmi, semmint politikai terméknek tekintették. Félresöpörték a római és az oszmán jogi hagyomány közötti különbséget éppúgy, ahogy az erős jog és megvesztegethetetlen bírók országait is együtt kezelik az olyan helyekkel, ahol a jog az utolsó menedék a megvesztegetések rendszerében. Figyelmen kívül hagyják, vagy hatástalan központi rendeletekkel szabályozzák a munka idejét és sebességét, a munka és szórakozás egyensúlyát, mely minden közösség szíve, mióta az időhöz való viszonyukat meghatározták. Mindez nagyon is jellemző a magyar tapasztalatra: a trianoni szerződés jelentette megrázkódtatást, mely elválasztotta egymástól a magyarokat, a szárazfölddel körülvett ország jellegzetes kultúráját, ahol a népes roma közösség sosem telepedett le igazán, az ország iszlám uralom elleni küzdelmének még mindig jelen lévő mementóit mind-mind figyelmen kívül hagyták. Ugyanabba a sorba akarnak mindent állítani azok az ijesztő bíróságok – az Európai Bíróság és az Emberi Jogok Európai Bírósága –, akik kijelölt bírái sosem fizetik meg a döntéseik árát, akik „diszkriminációmentes” és „egyre erősödő unió”-ról szóló napirendjét úgy alkották meg, hogy eltöröljék a helyi lojalitások, család alapú erkölcsök és a megszokott életvitel nyomait. Nem meglepő, hogy amikor az ember ilyen súlyos tettetésre épít birodalmat, az nagyon hamar instabillá válik. Szerintem csak úgy menthetjük meg Európát, ha elővesszük azt a tervet, amit Charles de Gaulle kívánt a központjába helyezni, és melyet Jean Monnet hatásosan megtorpedózott: a Nemzetek Európájának projektjét. Nem lesz könnyű felbontani az acquis communautaire 180000 lapjába foglalt szabályzatok és rendeletek hálóját; sem újra meghatározni az európai bíróságok struktúráját és szerepét, vagy az európai intézmények kompetenciáját. A legnagyobb nehézséget azonban az okozza majd, hogy egyetértés szülessen a nemzeti szuverenitás igazi jelentését illetően. Pontosabban mit jelent majd a szuverenitás az Európai Unió után? A konzervatív brit politikusok gyakran beszélnek arról, hogy vissza kellene foglalni Brüsszeltől a hatalmat, mintha ezt a hatalmat az elfoglalása nem változtatná meg, és mintha könnyen megszelídíthetnénk, miután hazahoztuk. Ez olyan, mintha Meneláosz azt hinné, hogy Mükénébe hazatérve a győztes trójai háború után minden ugyanolyan lesz, mint régen, a visszakapott Heléna engedelmesen üget majd mögötte, mint a szökése előtt. Európa mai helyzete arra emlékeztet minket, hogy a politika előtti lojalitás nem annyira vallási, mint inkább nemzeti értelmezésével az európai civilizáció helyet adott a felvilágosodásnak. A nemzet fogalma nem a felvilágosodás ellensége, inkább a szükséges előfeltétele. A nemzeti hűség háttérbe szorítja a család, törzs és hit iránti lojalitást, és a polgárok szeme elé, a patrióta érzések fókuszába nem egy személyt vagy csoportot helyez, hanem egy országot. Ezt az országot a területe és a történelme, a kultúrája és a törvényei határozzák meg, melyek a területet a mi területünkké tették. Éppen ez, a terület kiemelkedése a vallás, törzs és dinasztia mögül, jellemzi a 19. század nemzeti művészetét és irodalmát. Az önmagukat meghatározó nemzetek a nemzeti himnuszukra a haza megszólításaként tekintettek, mint Sibelius Finlandiájára vagy Anglia nem hivatalos nemzeti himnuszára, a Remény és dicsőség földjére. Röviden a felvilágosodás korlátokat jelent. Ha elvesszük a korlátokat, az emberek nem a területtel és a törvényekkel azonosítják magukat, hanem a törzzsel, fajjal vagy vallással. A nemzetiség a földből áll, valamint a megszerzése elbeszéléséből. A területi lojalitásnak ez a formája tette lehetővé, hogy a nyugati demokráciák népei megéljenek egymás mellett, tiszteljék egymás állampolgári jogait a hitük közötti radikális különbségek dacára mindenféle családi, rokoni kötelékek vagy régóta fennálló helyi szokások nélkül, melyek erősítenék közöttük a szolidaritást. A területi összekapcsolódás alapjára ugyanis fel tudtak építeni egyfajta polgári patriotizmust, mely közös tulajdonnak tekinti az intézményeket és törvényeket, s mely szívesen fogadja azokat, akik kívülről lépnek be a társadalmi szerződésbe. Törzsbe, családba vagy hitbe nem lehet emigrálni, országba viszont igen, feltéve, hogy az illető kész engedelmeskedni azoknak a szabályoknak, melyek az adott országot hazává teszik. A nemzeti lojalitás fogalmát nem ismerik az egész világon. Vegyük például Szomáliát! Az emberek néha „bukott állam”-ként utalnak Szomáliára, mivel nincs központi kormánya, mely a nép egésze nevében döntéseket hozhatna, vagy bármiféle jogrendet róhatna rájuk. Ám Szomáliával az a legnagyobb baj, hogy nemzetként bukott meg. Sosem fejlesztette ki azt a fajta világi, területi, jogalapú szuverenitást, mely lehetővé tenné az ország számára, hogy nemzetállamá formálódjon az egymással versengő törzsek és családok csoportjából. Ugyanez a helyzet sok más olyan országban is, ahol az iszlám a domináns hit. Még ha az ilyen országok államként működőképesek is, mint például Pakisztán, nemzetként gyakran megbuknak. Láthatóan nem keltenek olyan területi lojalitást, mely lehetővé tenné, hogy a különböző hitű emberek, a más-más rokonságra épülő kapcsolatrendszerek, a különféle törzsek békében megéljenek egymás mellett, sőt együtt harcoljanak a közös hazájukért. Sokkal valószínűbb, hogy egymás ellen fordulnak a haza tulajdonjogáért, mint hogy összefogjanak a védelmében. Az aktuális eseményeik elgondolkodtatnak, hogy végül is nincs-e súlyos eltérés a közösség iszlám felfogása és aközött, ami a mi saját nemzeti szuverenitásról alkotott elképzelésünket táplálta. Talán a nemzetállam iszlámellenes elképzelés. Szaid Kutb legalábbis ezt akarta elhitetni velünk. Az ő híressé vált megfogalmazásában a „Korán árnyékában élve” az ember az Istennek adja meg magát, nem a halandóknak. És a kisebb joghatóságokat, ideértve a területen, szokáson és ember alkotta törvényeken alapulókat is, érvényteleníti a Mindenható legfelsőbb ítélete. (Fi zilâl al-qur’ân – arab. A Korán árnyékában. Szaid Kutb 30 kötetes Korán-magyarázata, 1951 és 1965 között írta.) Ruholláh Homeini ugyanezt állítja, mikor elutasítja a patriotizmust mint pogányságot. Ez a megfigyelés persze a Közel-Kelet mai állapotát nézve is helytálló, ahol a nagy iszlám birodalom maradványai nemzetállamokra bomlottak. Néhány kivétellel ez a megoszlás úgy keletkezett, hogy a nyugati hatalmak, elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország, meghúzta a határokat az 1917-es Sykes–Picot-egyezmény értelmében. Nem meglepő, hogy Irak mint nemzetállam története például ilyen hullámzó, mikor csak ritkán lehetett állam, nemzet pedig soha. Lehet, hogy a kurdok, szunniták és síiták Irakban idővel képesek lesznek mind irakinak tekinteni magukat. Ez az identitás azonban törékeny és bomlékony lesz, a három csoport minden konfliktusban egymással szemben állóként fogja meghatározni magát. Valójában úgy tűnik, csak a kurdok fejlesztettek ki nemzeti öntudatot, és ez az öntudat mindig azzal az állammal szemben létezik, amelyben élnek. Ami a síitákat illeti, az ő elsődleges lojalitásuk a vallásuk, az iráni hazájukra pedig példaképként tekintenek ezekben a zivataros időkben. Manapság épp szemtanúi lehetünk, ahogy összeomlik a polgári rend Szíriában, mely sosem volt nemzetállam, de ahol a hatalom fő központjai egy kisebbségi szekta, az Alawi kezébe kerültek, akik agresszív, Libanon és Izrael elleni területi igényekkel harcolnak a legitimitásért. A mostani polgárháború szekták harcává torzul, melynek fő áldozatai a keresztények. Az iszlám és modernitás megoldhatatlan kérdése túl messzire visz minket a témánktól; legyen elég annyi, hogy az iszlám gondolkodásban a törzs és a felekezet mindig is fontosabb volt a szuverenitásnál, a Közel-Keleten pedig részben ennek tudható be a nemzetek ki nem alakulása, ahogy a nemzetkezdemények felbukkanása is azokban az országokban, például Libanonban és Egyiptomban, melyek régóta kereskedelmi kapcsolatokat ápolnak Európával. Ami ennél is fontosabb, semmi kétségem afelől, hogy a kereszténység több évszázados dominanciája fektette le Európában a nemzeti lojalitás – mint a családnál és hitnél fontosabb erő – alapjait, és ezen nyugszik a világi igazságszolgáltatás és állampolgári rend. Talán paradoxnak tűnhet a vallást tekinteni a világi kormányzatok kifejlődése mögötti legfőbb erőnek. Ám nem szabad elfelejteni azokat a sajátos körülményeket, melyek között a kereszténység megszületett. A zsidók zárt közösséget alkottak a vallási rituálék szoros hálójában, miközben Rómából uralkodtak fölöttük olyan törvényekkel, melyek semmiféle Istenre nem tettek utalást, és melyek a polgárság eszményét ajánlották a birodalom bármely szabad alattvalójának. Krisztus konfliktusba került zsidótársai külsőségekben kimerülő vallásosságával, ugyanakkor erős rokonszenv támadt benne a világi kormány iránt – ezt mutatják a sarcról szóló példabeszéd híres szavai: Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak; és a mi az Istené, az Istennek (Károli Gáspár, Mát 22:21.). A keresztény hitet Szent Pál alakította a birodalmon belül a közösségek használatára, ő csak olyan helyet akart, ahol gyakorolhatják a vallásukat, de nem állt szándékában a világi hatalmak ellen fordulni. Innen a mondás: „a mely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek” (Károli: Rómaiakhoz 13.). Ez a kettős lojalitás Konstantin után is folytatódott, I. Geláz pápa hitelesítette az 5. században, az ő doktrínája szerint két kard adatott az emberiség vezetésére, az egyik az államtestet védi, másik az egyén lelkét. A világi jogrendnek ez a korai kereszténységben gyökerező, mély jóváhagyása felelős az Európában ezt követő eseményekért: a reformáción és a felvilágosodáson keresztül a tisztán területi törvényekig, melyek Nyugaton a mai napig érvényben vannak. A kontinensünk történelméből teljesen egyértelmű, hogy a szolidaritás olyan új formái születtek meg, melyek sokat köszönhetnek a keresztény örökségnek, és amelyek azon az előfeltevésen alapulnak, hogy a legitimitást ember alkotta, nem Isten ajándéka. A politika előtti rend formáiként nemzetek emelkedtek, és ezek magukban hordozzák azt az elvet, mely legitimálhatja a szuverén kormányt. A felvilágosodás politikai teoretikusai, mint Locke és Rousseau, megpróbálták ezt a legitimizációs folyamatot társadalmi szerződésbe foglalni, mely szerint a társadalom tagjai megállapodnak, hogy bizonyos módon mások irányítják majd őket cserébe azért, hogy lemondanak a természetes állapotról. Ám teljesen nyilvánvaló, hogy ha az emberek összegyűlnek megvitatni egy őket egyesítő szerződést, az csakis azért lehet, mert máris összetartoznak, máris felismerték, hogy mindegyikük jóléte a másik tetteitől függ. Egy szerződés, akármilyen erősek is a feltételei, sosem teremthet többet feltételes kötelezettségnél, míg a politikai rend végeredményben feltétel nélküli összetevőtől függ, mint a házasság és a család. E feltétel nélküli összetevő nélkül egyetlen közösség sem élheti túl az igazi válságokat. A társadalmi szerződés ennélfogva a kormányzás olyan formáját teremti meg, mely megvédi és állandósítja a szerződést megelőző és annak létrejöttét lehetővé tevő szövetséget. Ezt a szövetséget a történelem és a terület formálja, valamint a társulás ezekből eredő minden formája, különösen a nyelv, a szokásjog és a vallási szertartások. Ebből a szempontból nézve a dolgokat a vallási gyakorlatok több tényező egyikévé degradálódnak, a törvény tárgyává alakulnak ahelyett, hogy a forrásai lennének. Az én véleményem szerint ez az európai civilizáció óriási vívmánya: hogy a közösség központjába emberek által teremtett törvényeket helyeztek, a világi igazságszolgáltatás követelményeinek alárendeltek minden társítást, ideértve a vallásból eredőket is, és olyan intézményeket hoztak létre, melyeken keresztül a törvény alkalmazkodhat a társadalmi élethez ahelyett, hogy rég volt és nyom nélkül eltűnt körülmények között felsejlett „örök igazságot” ismételgetne. Mindazonáltal az így felfogott törvény területi, éppen ezért nemzeti. A törvény az, ami meghatározza a határokat, melyeken túl nem érvényesek az előírásai. Egy adott joghatósághoz a határain túlról érkező igényeket határozottan elutasítják, mint megtudtuk Anglia történelméből, valamint a királyság és pápaság közötti konfliktusból, mely Európa sok nemzetállama alakulásában döntő szerepet játszott. Mikor felmerül a javaslat, hogy a corpus jurisnak engedélyeznie kellene az európai bíróságok számára a brit polgárok bűncselekménnyel vádolását és kiszolgáltatását a per szempontjából legmegfelelőbb helyre, nem különösebben meglepő, hogy a britek ezek felháborodnak. A jogról alkotott elképzelésük valójában a szokásjoggal azonos, melynek értelmében az embereket nem tarthatják fogva tárgyalás nélkül határozatlan ideig, és melynek a hatásköre a helyi törvényeken múlik, amint azt az angol korona szuverén területén eldöntött ügyekben kifejezték. A jog és terület ilyen összekapcsolása nem önkényes korlátozás, hiszen nem létezik semmiféle egyetemes törvénykezés, melyből a helyi joghatóságok erednek korlátozás révén. Ez a törvény lényege, ahogy az európai tapasztalat meghatározza. Mi pedig a törvény fogalmának örökösei vagyunk, mely a konfliktuskezelésre, intézmények alapítására, jogok és kötelezettségek megítélésére jött létre olyan emberek között, akiket egymással a szomszédságuk köt össze. A jogot, az általunk ismert formájában az a hely hozza létre, melynek szüksége van rá, és ugyanennek a helynek a történelme alakítja. (A saríával való ellentét nyilvánvaló, ahogy a sztoikusok „természetes törvényével” és az Egyetemes Egyházzal is.) Éppen ezért minden arra tett kísérlet, hogy a törvények olyan Európai Birodalmát építsék meg, melynek hatalma semmiféle nemzeti hűségre nem támaszkodik, eleve bukásra van ítélve. Sőt, valószínű, hogy az európai népek elméjében a világi jogok tekintélyét is aláásnák ezzel. A 18. századi társadalmiszerződés-elméletekben már fellelhető az az ábránd, az a hiedelem az emberi természettel kapcsolatban, hogy az emberek újraformálhatják a kötelezettségeiket a vonzalmaikra tett utalás nélkül, így a jogok és kötelezettségek absztrakt számítását helyezhetik az esetleges, történelmi kötelékeik helyére. A francia forradalmárok így kezdték magukhoz ragadni a hatalmat, olyan emberi és polgári jogi nyilatkozat előterjesztésével, mely elsöpörné a történelem esetleges rendelkezéseit, és az Észt ültetné a trónon annak az egyszerű emberi lénynek a helyére, aki véletlenszerű örökléssel nyerte el. Ám a kinyilatkoztatás után mindössze pár héttel az országot már a Nemzet, a Patrie nevében kormányozták, és a régi véletlenszerű társítást egy másik és (véleményem szerint) sokkal veszélyesebb formájában idézték meg, hogy kitöltsék az emberek lelkében támadt űr, mely a szomszédság szokásos összetartása, vallási szokásai és vitathatatlan életvitele eltörlése nyomán keletkezett. Ezt Burke tisztán látta, hiszen arra figyelmeztette az olvasóit, hogy az emberi lényeket a véletlenek sodorják egymáshoz, nem pedig a saját választásaik, a vonzódásaikat pedig nem a döntéseikből, hanem a körülményeikből vezeti le. A közelség, nem az ész a hétköznapi könyörület alapja. Ha komolyan vesszük ezt a gondolatot, hamar látni fogjuk, hogy a társulás területi formái nyújtják a legjobb gyógymódot az eltérő világnézeti megosztottság csábítása ellen. Pontosan a nemzeti érzelem az, ami megóvja a hétköznapi tudatot a „szélsőségek”-től. Ezért kell megóvnunk a nemzeti lojalitást, mely a modern világban a választott kormányok sine qua non feltétele, a nacionalizmustól, mely viszont olyan háborús ideológia, ami a kormány eredetét a szomszédság és megegyezés gyakorlatainál magasabb szinteken keresi. A nacionalizmus ideológiája a szokásjogon és szomszédságon alapuló lojalitás helyettesítését kísérelte meg valami vallási hűséghez hasonlóval – mely doktrínákon és kötelezettségvállaláson alapul. A hétköznapi nemzeti lojalitás ezzel ellentétben a letelepedés mellékterméke. Azért jön létre, mert az emberek megtalálják a módját, hogy elrendezzék a vitás ügyeiket, összeüljenek, együttműködjenek, megünnepeljék és megpecsételjék a köztük lévő kapcsolatot anélkül, hogy ezt a kapcsolatot doktrínákban kellene kifejezniük. Az átlagember egyértelműen így él, ez a gyökere mindannak, ami az emberi társadalmakban a legjobb: hogy ragaszkodunk a körülöttünk zajló dolgokhoz, megszokjuk őket, a békés érintkezés módját sajátunkként tanuljuk meg – ami nagyon is helyes, mivel csakugyan a sajátunk, és mivel ez köt minket össze azokkal, akik előttünk érkeztek, és akik utánunk jönnek majd. Ebben a megvilágításban a nemzeti érzelmek nemcsak természetesek, de mindenekelőtt legitimáló erejűek. A társadalmi kötődések forrásához folyamodnak, mely kötődéseket olyan szokásokra ruházzák rá, melyek az idők során bebizonyították az értéküket, mivel lehetővé tették, hogy a közösség elrendezze a vitáit, és kialakítsa a maga egyensúlyát az élet változó körülményei között. A nemzeti érzelmek lehetővé teszik, hogy az emberek sikeresen megvédjék magukat a háborús időkben, de békében is nélkülözhetetlenek. Ezt látjuk most Európában, ahogy a szuverén adósságválság kezd hatással lenni az átlagember életére. A kormányok arra szólítják fel a polgáraikat, hogy hozzanak áldozatot a közös jóért. Nem „Európa” érdekében kérik ezt az áldozatot, még kevésbé az Európai Unió érdekében. Ha így beszélnének, kénytelenek lennének felismerni, hogy Európa nem az a bürokratikus gépezet, mely rájuk testálta azt a kevéske legitimitást, melyet magukénak mondhatnak, hanem szellemi örökség, melyet a gépezet megpróbál kiirtani. Így a könyörgésükkel a nemzeti érzelmeket szólítják meg. Arról beszélnek, hogy össze kell tartani a mi közösségünk érdekében, a fogalmazásmódjuk minden részében az emberi érzelmek esetlegességéhez folyamodik, melyek lehetővé teszik, hogy az emberek feladjanak valamit másokért – ezt az észjárást a szociáldemokrácia általában nem bátorítja. Nem a nacionalizmus nyelvét beszélik, hanem az összetartozásét, ami teljesen más. Európa válságára ők azt a választ adják, hogy a nemzetállam nem a probléma, hanem a megoldás: ez zárja magába az egyedüli motivációt, melyhez a politikusok folyamodhatnak, amikor az európai projekt hatása végre az egész kontinensen érezhetővé válik. Végezetül el kell még mondanom valamit a mai magyarországi helyzetről, ahogy én látom, és a nemzetfogalom magyar sajátosságairól. Magyarország nyilvánvalóan sajátos eset. A magyar nyelv izolált maradványa egy olyan nyelvi csoportnak, melyet nagyrészt kiirtott az indoeurópai migráció, a környező nyelvekkel pedig kevés vagy semmilyen kapcsolatban nem áll. Az átlagos műveletlen magyarokat ezért elzárja a szomszédaiktól a nyelv. Őket is elválasztotta egymástól az első világháború végén az erőszakos területfelosztás. A nekik megmaradt területen jelentős roma kisebbséggel kell osztozniuk, akiknek rendezetlen életmódja gyakran zavarja a szomszédokat, és akiknek ügyét a nagyvilág szükségszerűen támogatja. A náci megszállást túlélő zsidó kisebbséget a kommunisták tovább üldözték, de ettől függetlenül aktívan éreztetik a jelenlétüket. Budapest értelmiségében sok a zsidó, ők a Soros-birodalmon keresztül kiterjedt hálózatot alkotnak. Ezekben a hálózatokban sokan joggal gyanakodnak a nacionalista érzelmekre, tekintve, hogy a nacionalizmus okozta a 20. századi Közép-Európa legfőbb tragédiáját, és nem különböztetik meg a nacionalizmust attól a fajta nemzeti érzelemtől, melyet ebben a cikkben megvédtem. Ráadásul, amint azt az egész világ tudja, a belföldi antiszemitizmus még mindig szerepet játszik a magyar társadalmi és politikai életben, és akadályt emel a magyar származásúak és zsidók közös nemzeti lojalitásának kialakulása elé. Ez csak néhány azon tényezők közül, melyek a világ ezen részében a kollektív politika előtti kapcsolatok útjában állnak. Az Európai Unió a polgárság gondolatát ajánlja fel, mely valójában a semmi állampolgársága. Arra bátorítja az embereket, hogy hagyják el az otthonukat, és telepedjenek le máshol az unióban, a kivándorlók pedig szükségszerűen a művelt rétegből kerülnek ki, akiknek a távozása tanároktól, orvosoktól, ügyvédektől és sebészektől fosztja meg az országot anélkül, hogy helyettesítést ajánlana. Az EU arra is bátorít, hogy más nemzetiségűeknek földet adjanak el – ezzel máshol élő földbirtokos osztályt teremtve, melynek semmi személyes érdeke nem fűződik a vidéki élet szépségének és erkölcsi rendjének fenntartásához, és mely a földet pusztán hasznosítandó befektetésnek tekinti. Ez olyan feszültségekhez vezet, és fog is vezetni mindig, amit csak erős politikai akarattal lehet feloldani. Az állampolgárságra ugyanis nincs alternatíva. Ha a budapesti kormány legitimációra vágyik, ennek a legitimációnak alulról, az emberek közül kell érkeznie, akik egysége és identitása a kormány munkájában kifejezésre kerül. Ezt a legitimitást minden kormánynak örökölnie kell, akár jobboldali, akár bal, akár többségi, akár kisebbségi. Nem szabad, hogy összetartó érdekszövetkezetekből alakuljon meg, a budapesti értelmiség parasztság elleni ítéletéből, vagy a falvakban lakó igaz magyarok városi árulók elleni kiáltványából. A választókat területi alapon kell meghatározni, mivel a fennhatóság területi, nem pedig etnikai vagy vallási. Ennek alternatívája a töredékesség, mivel az egymással versenyző etnikai csoportok vagy csoportérdekek olyan pártokat szülnek, akiknek nem az a célja, hogy mindenki érdekében kormányozzanak, hanem hogy a csoportjukért fosztogassanak. Itt most nem szeretnék a fennálló magyarországi politikai pártokra megjegyzéseket tenni, sem felvetni annak kérdését, hogy van-e olyan közöttük, aki a kormányzást inkább fosztogatási lehetőségnek tekinti, semmint a közös jó biztosítása érdekében végzett munkának. Azt azonban tudom, hogy amíg a magyarok nem érzik úgy, hogy a kormányzati intézmények az egész országot képviselik, nem csak egy töredékét, addig a kormány nem élvezheti a legitimitást. Ezzel elvesztik a legfőbb előnyüket az EU-val szemben a magyar emberek érzelmeiért vívott csatában. (A Magyar Tudományos Akadémián elhangzott előadás. Közlés a szerző hozzájárulásával.)
Posted on: Tue, 08 Oct 2013 18:50:50 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015