Esterházy Péter A FESTÉSZET ÖRÖME ÉS/LVII. évfolyam, 38. szám, 2013. szeptember 20. Ünnepeljünk, 100 éve született Rozsda Endre. Szálazhatnám, Rozsda a nagy európai, magyar, francia festő. És a jelzőknek van szerepük, mégis talán az önazonosság a legfontosabb, 100 éve született Rozsda, a nagy rozsda festő. Csak látszólag mond ez kevesebbet, mint a föntiek, illetve fordítva: azt csak úgy hisszük, hogy az önmagától, gondolkodás és kutakodás nélkül olyan sokat mond, hogy például magyar. A munka sehol sem megkerülhető. Legföljebb egy kiállításmegnyitásnál. Régi mondatokat fogok mondani a mindig új Rozsdáról. Régi emlékeket idézek föl, szavakat, találkozásokat, pillantásokat és közös pillanatokat – amelyek megismételhetetlenek, amelyek elmúltak, amelyek soha többé nem térnek vissza. Nehéz szívvel írom ezeket a sorokat, írtam a halálakor. Pedig volnának olyan objektívnek tetsző környülállások, melyek alapján éppen hogy könnyű szívvel írhatnék arról a férfiról, akit 1998. május 4-én megismertem. Jobban mondva alig váltottunk néhány szót a kiállítása megnyitóján, ült egy székben, mintha egy király, s fogadta az alattvalókat. Mikor bemutatkoztam, akkor viszont úgy szólt hozzám, olyan nyugodt bensőségességgel, mintha jól ismerne, vagy én őt, vagy legalábbis én volnék a király. Ám ezt a heves, váratlan néhány pillanatot azután lényegében elfelejtettem, elsodorta a másnap, akkor halt meg apám. Egy évre rá egy budai étteremben találkoztunk. Csak úgy röpült az este a kis társaságban. Úgy beszélgettünk, voltunk, amilyennek én őt a képeiből kikövetkeztettem. Úgy éreztem, azok a képek ugyan – természetesen – nem az én hangomon szólnak, közvetlenül nem is ugyanazt mondják, de ugyanarról beszélnek egy számomra ismerős hangon. Ifjú koromban ilyennek képzeltem (álmodoztam) az estéimet: étteremben ülök a barátaimmal, hol fecsegünk, hol beszélgetünk, lazán és szorosan összetartozunk, nem vagyunk egyedül. Ott, 1999. április 26-án este 8 és 11 között a Fő utcában megvalósult egy álmom. De jó város, motyogtam azután hazafelé menet. Úgy terveztem, hogy sok időnk van még együtt. A nehéz szív innét. Hogy felelőtlenül hagytam múlni az időt, ahelyett, hogy önzőn, azonnal nekifogtunk volna a barátságunknak. A szerelmes ember, írtam volt róla. A szerelmes ember a nehéz és a könnyű szívvel. Szerettem, mert közel állt hozzám, ahogy a művészetről beszélt, és hogy ezt most önöknek pontosan fölidézzem, egy régi szöveg mondatait kell múlt időbe tennem. Azt mindig tudtam, hogy egy ragozáson milyen sok múlik, és hogy minden jel, rag vagy más nyelvtani egység mögött személyes történetek vannak. Nem lehet büntetlenül ragozni, csak úgy, következmények nélkül. Szóval szerettem, ahogy a művészetről beszélt („a kép egy kép, és nem csak valami képen kívülinek az utánzása”), azt, ahogy az alkotás folyamatát szemlélte, vagy azt, ahogy nem hitt abban a gondolatban, hogy fájdalom nélkül nincs nagy mű, hogy ő az örömben és az erőben hisz. Hitt, majdnem kihagytam egy igét. Úgy beszélt a színekről, formákról, ahogy magamfajta a mondatokról: „A kép még nem döntött a színeiről.” Vagy: „Ez a kék ott a képen semmi. És mégis az határozta meg a képet.” „Az üresség pillanataiból lesz a festmény, ahogy a csöndből lesz a zene.” „Nem vonok le következtetést, konstatálok, ez minden.” „Keresek, kutatok.” – Jól értem ezt, a jónál is jobban. Ha nem volna félreérthető, ezt így mondanám: Szívesen bebugyolálnám ezekbe a vásznakba a könyveim, jól éreznék ott magukat. Rozsda, mondjam így, számomra ismerős fogalmakat ismerős módon használt. Az idő például, az idők rendszere, az egyszerre jelen lévő idők, múlt, jelen, jövendő, sőt, múltak, jelenek, jövendők. Mellékesen megjegyzem: hozz reá víg esztendőt. De nem akarnék pártpolitizálni. Megtört szimmetria, olvashatjuk most egy kép alatt. Ilyesmik foglalkoztatnak engem állandóan, hogy van szimmetria, és van törés. Babylon, nézegethetünk tovább, és a nyelv kapcsán természetesen Bábel tornya magasodik (ha nem is nagyon magasra) elénk. És már mondom is: Nem kéne vajon örömmel fogadnunk ezt a posztbábeli nyelvi káoszt, a párbeszédre vonatkozó, újra meg újra megmutatkozó tehetetlenségünket – hisz végül is nem maga az Úr volt-e az, aki összezavarta a nyelvünket? Az egynyelvű ember talán túlontúl is megértené egymást, mindenesetre úgy tűnik, szükségszerűen égig érő tornyot akar építeni, és ezt valamiért opponálja az Úr. De nem úgy van-e, hogy újra meg újra megpróbáljuk az égig érő torony építését? Nem így tett-e a természettudomány, amikor azt hitte, mindent meg fog tudni? És nem a matematika nyelve az az egységes nyelv, amely ezt szolgálja? A matematika univerzalitása valóban nagy dolog: nincs az az elvakult fundamentalista iszlám matematikus, aki össze tudna különbözni a bigott katolikus kollegával azon, hogy kétszer kettő az négy. Legföljebb gyanakodva visszakérdeznének, hogy hanyas számrendszerben vagyunk, ámen. Ámen és állj. Foglalkozása: Rozsdakiállításmegnyitó. Nem volna ellenemre. Pályám csúcsára érnék. A festészet öröme, ez a visszatérő mondat Rozsda kapcsán. Megjegyezni. (Elhangzott szeptember 11-én a Várfok Galéria.)
Posted on: Sat, 26 Oct 2013 06:14:41 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015