Ezt a posztot egy naplómban jelentettem meg jó négy éve. Hát eltartott egy darabig, míg megtaláltam, de megvan. Mert ma van az aktualitásának napja, hogy újra elővegyem. 1983. október 20-a, délelőtt 11 óra. Barnahajú, Angela Davis frizurás lány, kék szemek, fekete nadrág rajta, s ül szemben a két szőkével, én meg ővele srégen szemben, mert ma jöttem megbeszélni, hogy itt fogok dolgozni. Vagyok hetvennyolc kiló, bennem huszonhét év öntudata, katonaviselt lányokálma, s elhatározom, hogy először majd a két szőkét. De aztán valahogy mégse. November eleje van, igen hideg már. Hosszú kabátban és prémkucsmában sétál mellettem a Krisztina körúton, talán ha száz szót beszélgettünk addig a napig, én ugye az építkezéseken kavarok, ő meg a pénztárosa a cégnek, reggelente ha be kell menjek, vagy épp csak olyan kedvem van hogy bemegyek, mindig viszek egy üveg italt, martinit vagy pálinkát, ahogy éppen esik, mert itt ez a szokás, mindenki iszik és dohányzik, végülis építőipar, vagy mi. De ma nem iszunk már, ittunk a Zöldfában, és kísérem haza. És jön a nagy pillanat, hogy megcsókolom a kapu alatt, ahogy már százmillió fiú százmillió lányt, bennem az örök félés, hogy engedi-e, visszacsókol vagy elfordul, talán ki is nevet? De nem nevet ki, öleljük egymást, illetve én a bundát, ő meg a farmerdzsekimet, nyúlánk, magas lány, égkék szemei csukva. Minden héten bulizunk, Attiláéknál, akiknek már házuk van, ott nekem van már rég egy szobám, ahol menedékjogot szoktam kapni, ha egy csaj nagyon üldözött, vagy éppen lebuktam poligámiázáson. Attiláékhoz járunk, minden pénteken megyünk, buli van hétfő hajnalig, s a lány táncol, s táncolok vele én, meg mindenki, mert könnyen reppen, s nem fárad a lába. Éjjel meg nem látom a nefelejcs szemeit, mert sötét van, csodafinom sötét és csend, csak a kezek surranása hallik egymáson. Elhagyom, mert így alakult, mert a büszkeségébe gázoltam, s nem tudom nézni a szürke szemében a vonuló felhőket. Törött a lábam, mínusz 15 fok van, a gipszből kilógnak a meztelen lábujjaim, megyek ki hozzá Újpestre, nincsen ott, bejött a Vizivárosba, villamosozom, 12-es, metró, 18-as, Krisztina, itt sincsen, mondja Annuska néni, nemrég ment el Óbudára. Le a rakpartra, 86-os, Óbuda, megtalálom, nem akaródzik velem jönnie, de azért jön. Lefagy a lábujjam, végigsántikáltam a várost, bemegyünk egy múzeumba, zsibong a lábamban a vér végre újra, és a neonfényben felenged a szemében is a fagy. Megint buli van, vasárnap estefelé már, célba lövünk egy papírdarabra, jó 10 méterre van. Attila mondja neki, ők már engedélyezték, hogy a feleségem legyen, ha háromszor eltalálja a cetlit, hozzám jöhet. Nehezítem a dolgot, felcsíptetek három fehér ruhacsipeszt a teregető spárgára, hogy háromból hármat ha eltalál, istenuccse elveszem. Felkapja a puskát, és szétlövi a három csipeszt. Aznap hazamegyünk a Gellérthegyre, mert annyi ujjongás nem fér meg az erzsébeti kisszobában, kell a hely kitombolni magunkat, teleszeretjük a budai lakást, szeme kékje az Égei tenger nyári délután, másnap délig alszunk. Bográcsban fő a halászlé, Géza csinálja, nem ért hozzá, de nagyon ambiciózus, a lány nincs igazán jól, bent fekszik egy kanapén, bemegyek hozzá, s letérdelve mellé kérem hogy legyen a feleségem, de most már tényleg, igazán. Nem hiszi, otthon is már két éve mondja neki az anyja, hogy meglásd, sose vesz el. De én elveszem, pedig már megígérte, hogy szül nekem focicsapatot ha pártában marad is. Szombat reggel jön a fodrász, meg valami öltöztető, fene érti ezeket a bonyolult női dolgokat, rajtam fehér szmoking, begördül a Dacia limuzin, kivételesen működik, a cégem négyet kölcsönöz állandóra, nem mertek mára hibásat adni. Az anyakönyvvezető merev részeg, ez már ma a hetedik esküvője, ami legalább tíz pohár pezsgőt jelent, megcsókolom a menyasszonyt, pedig ezt elfelejti mondani, meg a gyűrűt is az ujjára húzom, ha már arról is elfeledkezett. Két lámpás a lány szeme, csillog és néz rám, de úgy néz, mintha én lennék a megtestesült csoda, pedig hát ő az, ahogy röppen fehérben. Buli hajnalig, szólunk a szomszédoknak, hogy hangosság lesz, kétszer 100 wattal bömböl hajnali háromkor a Carmina Burana, Pesterzsébet zeneértő lakossága örömére. Mi meg Attiláékkal, Béláékkal és Gézáékkal egy csomóban ökörködünk és fetrengünk a matracokon; kissé hiányos még a berendezés, na. Haragosan szikráznak rám a gyémántjai, hogy terhesen neki kellett megtolnia a kocsit, mert egy büdös férfi se volt aki kiszálljon neki segíteni. Ugyan mit tehetek én erről, mikor Pakson voltam éppen, de ez nem érv, és igaza is van, ott kellett volna lennem. Nagyon hideg van, embertelen tél, a város nagyjából leállt, az emberek köszönnek egymásnak, kérdik van-e kenyere otthon a szomszédnak, mert ha nincs adnak szívesen. Megyünk be dolgozni, már mióta nem annál a régi cégnél van, hanem a közös cégünkben viszi a pénzügyeket, megbotlik az utcán átmenőben, én meg röhögök, mert az irhabundájában tényleg olyan, mint egy fóka, előre-hátra billegve csúszik a havon a nagy hasán, benne a fiam, az első. Felsegítem, akar dühös lenni, de nem tud, kacsint, és beleharap az orromba, úgy kell nekem. Fent apáméknál húsvétolunk, kicsit fáradtka, de azért rendes adag hagymás babsalátát termel be, jó is az Húsvétkor. Elbattyogok a másik szobába, ismétlik a Mézga családot, nézem, jön be az apám, hogy ,,te itt tévézel, mikor a feleségednek tízperces fájásai vannak?, és nem merek visszakérdezni, hogy ha nem nézek mézgacsaládot, attól talán elmúlnak a fájásai, hanem kapom magam, viszem a Vas utcába szülni. Sose szültem még, és nagyon aggódtam, mert még ő se. Jön a nővér, hogy akkor ő most elviszi, majd jöjjek vissza ha végeznek, de nem megyek sehova, nekem ott kell lennem, az én fiam születik, hova a fenébe mennék már? Nem szabad, mondja, de leteremtem, hogy hogyne lenne szabad, és kötöm az ebet a karóhoz, míg a doktor enged, kénytelen-kelletlen. Fekszik a szülőágyon, fáj neki veszettül, szorítja a kezemet, itatom homlokáról a verítéket, nézek a véreres, kitágult szemébe, nagyon segítenék neki, és akkor előbukkan egy csatakos valami belőle, kiabálok hogy fiú, de az csak a köldökzsinór volt, viszont tényleg fiú. Mindketten megkönnyebbülünk, mert lánynevet nem is választottunk. Elernyed, lassan elengedi a kezemet, megcsókolom, bár inkább inna valamit, és amikor a hasára pakolják kis csomagot, törtazúr szemei szerelmet mesélnek nekem, s örök, hatalmas védelmet a gyermeknek. Elköltözünk. Úgy tervezte, hogy egy hét múlva cuccolunk az újba, egy kétéves, meg egy apróka körül forog az élete, én meg alig vagyok otthon. Éppenséggel meglenne a megélhetés ha nem dolgoznék tizennégy órákat, akkor is, de hát hülye a férfiember. És akkor hirtelen valahogy összegyűlik jó tíz darab hímállat nálunk, és ha ilyen szépen együtt vagyunk, akkor nekiállunk költözni. Elébb dühöng, hogy így nem lehet, de már kapjuk is fel a szekrényt ruhástul, és visszük át, nem költözünk, csak pár száz méterre. Este ott áll egy iszonyat rendetlenség közepén, azt se tudja, hova kapjon, a gyerek meg fogja a kezét, húzza, hogy menjünk már haza, de most már ez az otthon, magyarázza neki. Míg bepakolja őket a rácsosba, a Nádor kutya fog nyulat, a hülye szomszéd tenyészete ilyen szökdösős, mire végez a srácokkal, már két tapsit is levetkőztettünk, daraboljuk, és fő a bográcsban a nyúlperkelt, lerogy négy téglára a fűben; jaj, de hülyék vagytok, istenem, ilyen marhák csak a férfiak lehetnek, de a szemében vidáman cikázik a tábortűz fénye, mert otthona van, saját, ami csak az ő tulajdona, életében először. Cégek változnak, rendszer változik, utálja már a gyest, nem állapot az, hogy az ember naphosszat nem tud vele egy értelmi szinten lévőkkel beszélni, és a két gyerekkel egy kín a bevásárlás, főleg télen, csak az egy óra, amíg felöltözteti és levetkőzteti őket. Fogadunk egy észt lányt, aki csak angolul tud, ő hozza-viszi őket óvodába, meg délutánonként elvan velük, egy csomó dolgot csak angolul tudnak beszélni a kölkök. Végre dolgozhat, újra övé a kassza a cégnél, de csődbe megyünk mielőtt igazán hozzáláthatna. Járok munka után, keresem a volt elnökhelyetteseimet, megelőszobáztatnak, nincs munka, bocs, mondják és kávéval se kínálnak. Este megalázottan fekszem mellé, magához húz, együtt gyűlöli velem a világot, átölel, szeret, és másnap megint megyek munka után; már két hete nem veszünk nekem tejet, mert nem futja ilyen luxusokra. Bővül a ház, 41-ről 83, majd 110 négyzetméterre. Kell is nagyon, két hatalmas kisfiú rohangássza, éli tele, hétvégéken jobb esetben hat, de gyakoribb hogy másféltucat ember van nálunk. Sose tanuljuk meg már, hogy az alkalmazott az nem barátunk, mindig elhisszük, de meg a család is jobb szeret nálunk. Megtanult főzni, pedig kezdetben még én rántottam be mindent, mert neki sehogy se sikeredett, de most már úgy főz, mint három mestreszakács se, és péntektől vasárnap estig meg nem áll, mert tizensok ember éhen nem maradhat, s nincs olyan se, hogy ne főtt ételt kapjanak. És nem egyfélét, hanem hat-nyolcfajta készül, vasárnap estére a szeme olyan, mint a leejtett és összetört üveggolyó. Utazunk. Kell neki a kikapcsolódás, heti öt nap meló és a hétvégén sincsen nyugsága, megyünk Görögországba, a Saab rugói szenvednek, négy felnőtt, két gyerek a kocsiban, meg kétheti cucca mindnek. Végig jókedvűsködjük az utat, míg a fiam be nem lázasodik, ötre érünk a tengerhez, az apartman csak 10-től szabad, ölembe veszem az apró embert és befekszem vele a hajnalhideg vízbe, ő meg feltúrja a csomagtartót törülközőért, köpenyért, azt se tudja melyik sötétkék emberét szárítsa meg előbb. Halkan beszél: Zoltán, Zoltán, maradj ott, odamegyek érted. Nézek ki az erkélyre, a gyerek a szomszéd erkély szélén áll, néz lefelé, nincsen korlát. Félkész házba szállásoltak minket. Lassan, nyugodtan odamegy hozzá, megfogja a kezét, magához vonja, felveszi és szorítja a hároméves fiúcskát, nézzük egymást kiszáradt szájjal, szemében sötét halálként ágaskodik a rémület. Egy, majd kettő, aztán három céget visz. Mennek azok maguktól, de a pénzügyeket nem lehet szabadjára hagyni, azoknak takkra stimmelni kell, nem számít hogy mi vagyunk a tulajdonos, hogy soha senki nem ellenőriz, nem vizsgál. Ha egy leltár nincs határidőre, vagy nem stimmel valami, nem írja le kálóban, feltúrja a papírokat, raktárakat, előveszi a felelősöket és addig csavarja az agyukat, míg rendben meg nincs minden, ahogy kell. Főnökasszonynak szólítja mindenki, míg ki nem kel magából a megnevezés ellen, villámlik a szeme, van neki rendes neve, tessenek azt használni, kérem! És egyre fáradtabb, mondom neki egyszer, hogy nekem még soha nem volt 35 évesnél idősebb nőm, és ezen a gyakorlaton nem is kívánok változtatni. Megrémül, de mikor már harmadik éve mindig a harmincötödik születésnapját köszöntöm, megenyhül. És tényleg semmit nem változott, pont olyan, mint 23 évesen volt annó abban a kis irodában, bár nem olyan nyulánk, mert már nem jár magas sarkú cipőben, bizony. Megyünk Kenyába, szó se lehet róla, hogy én szafárira menjek, közlöm. Azt mondja, rendben. Az idegenvezető az első nap elősorolja a programokat, én meg azonnal befizetek egy háromnapos, repülős szafárira. A szeme sarkában összegyűrődik az a finom bőr, dehogyis nevet rajtam, csak ilyen a szeme állása, na. Egy hónap Olaszország. Úgy vezet be Rómába, mint egy profi GPS, éppen a Termininél, a szállodánknál parkoltat le. Mindenhova eltalál. Mindig elsőre. Térkép van az agyába építve. Három hét múlva megszán, hazajövünk, látja hogy nem bírom, nem élvezem a dolgot. Nem szeretek nem itthon lenni, tudja jól, de neki is kell, meg a srácoknak is a kikapcsolódás. Veronában, Firenzében, Rómában tudtam mit csinálni, telemeséltem a srácok fejét reneszánsszal, Berninivel, Michelangelóval és a többiekkel, de Nápoly alatt a tengerparton mi a fenét lehet csinálni, ültem a bungalló teraszán, sört ittam és nem értettem, mert ezt otthon is remekül tudom csinálni. A negyedik napon úgy döntött, hogy már unja, induljunk haza. Egy év múlva újra utazunk, Velence, Firenze, Genova, Avignon, Barcelona. Ahol a szálloda medencéjében dobálom a gyerekeket messzire a nyakamból, és este nem bírok felülni. Keres a zsákjában kígyóepét, mirrhát, medvehájat, kenyeget, ápol, végtére is szakmája szerint gyógyszerész. Két nap alatt talpra állít. Nem azért ám, mert aggódik értem, dehogyis, hanem mert nem akarja egész Európán át ő vezetni a böhöm Pontiacot, mondja, de látom a szemében a megkönnyebbülést, hogy tesz rá, mennyit kellene vezetnie, attól örül, hogy megint egészséges vagyok. Cognac zárva van. Vasárnap. Minden bekötőúton bemegyünk a városba, mert mellettük sátrakban árulják a parasztok a konyakot, rendesen végigkóstolja mindet, s mindenütt többet is, mert valamennyien számos fajtát tartanak. Énekelünk a Loire felé autóztunkban. Énekelünk, bár nincs neki hallása, csak széles jókedve. Négyen bömbölünk mindenféle dalokat, és már Tourst kerüljük, amikor rémülten felébred, hogy megvan-e az összes konyak amit vettünk, mert sürgősen kóstolnia kellene. Büszkén áll a ballagáson, a tizenhat és a tizennyolc éves fia egyszerre érettségizik, Törpének szólítja a kisebbet, de csak amikor nem hallja senki idegen, és emeli a fejét, néz az ő két hatalmas kisfiára. Tényleg elfér a kinyújtott karjuk alatt, a kettő együtt négy méter, homályos a szeme, küszködik a meghatottságával, nem mert egy életet feccölt beléjük, aggodalmat, munkát, hátfájást, éjszakai ébrenléteket, kórházba szaladást, többletmunkát, szégyeneket és bánatokat, majd másféltucat év minden napjának huszonnégy óráját, hanem pusztán azért, mert tökéletesek, szépségesek, és az ő fiacskái. A fiúk átölelik, egymásra néznek, lepillantanak rá, és én csak nézem ezt a hármat, de nem mondok semmit, mert randán kapar a torkom. Egy fiú áll félig háttal, terpeszben, két kézzel fogja a lányt, aki épp egy rocky mozdulattal páros lábbal készül átcsúszni libbenő barna, bő szoknyában a lábai között, nevetnek egymásra közben. Nézi a fiam a fényképet és kérdi, anya, itt kivel táncolsz? Azt feleli, hogy hát az apáddal, nem ismered meg? És látom rajta, hogy nem érti a kérdést, nem lettem se jó harminc kilóval nehezebb, se majd harminc évvel öregebb, ugyanazt a fiút látja, akinek a csókjáért 1983. november 11-én, este fél kilenckor abban a kapualjban lehunyta azt a kékséges szép szemét.
Posted on: Sun, 20 Oct 2013 21:46:18 +0000