HOGYAN LETT BELŐLEM BŰNÖZŐ? Mivel többen is érdeklődtek, hogy mire utaltam, mint saját élményre, amikor a több mint egy évet börtönben töltött 15 éves fiúról szóló cikket posztoltam, úgy döntöttem megírom az egész történetet nyilvánosan, mert azt hiszem sok szempontból elgondolkodtató, és tanulságos. Íme: Több, mint 10 éve történt, alig voltam még huszonéves. Lógtam a BKV-n. Ez helytelen volt, de nem bűncselekmény. Jöttek az ellenőrök, elkaptak, én megpróbáltam fizetés nélkül elszaladni. Ez is helytelen volt, de ez sem bűncselekmény. Az ellenőrök megragadták a ruhámat, visszatartottak, és közben rendőrt hívtak. Ez bűncselekmény: személyes szabadság korlátozásának hívják, és ehhez nem volt joguk, akkor sem, ha én is helytelenül cselekedtem. Amikor kiértek a rendőrök, azt hazudták nekik, hogy én az egyiküket ököllel gyomorszájon vágtam - ilyen nem történt, tehát ez egy újabb bűncselekmény, hamis vádnak hívják. Azért mondták ezt, mert ha bevallják, hogy én csak megpóbáltam elmenni, akkor ők szorulnak, amiért lefogtak. Én teljesen megdöbbentem ezen a hazugságon - hiszen azt én sem tagadtam, hogy lógtam, és hogy megpróbáltam elmenni, de ez itt egy súlyos, hamis vád volt ellenem, és mondtam a rendőröknek, hogy ez nem igaz. A rendőrök azt mondták, ők nem tehetnek mást, mint hogy felveszik a vallomásokat - és ehhez mindenkit bevisznek a kapitányságra. Ez már nem tetszett az ellenőröknek (azt hitték, csak engem fognak bevinni) - és ekkor megpróbáltak megzsarolni: azt mondták, ha kifizetem a helyszíni bírságot, akkor visszavonják a vádat. Én erre nem voltam hajlandó - a lógást elismertem, de az igazságérzetem nem engedte, hogy engedjek egy ilyen aljas zsarolásnak. Valószínűleg nem is volt nálam elég pénz - de erre nem emlékszem már. Így hát én és a 2 ellenőr, valamint a szakasznyi készenléti rendőr beszálltunk a rendőrségi mikorbuszba, és irány a kapitányság. A buszban a rendőrök kérdezgettek, mivel foglalkozom, hol lakom, stb. Valahogy úgy éreztem, hogy a tény, hogy az Elté-re járok, és hogy egy előkelő budai kerületben van a bejelentett lakcímem, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kifejezetten kedvesek voltak velem - nyilván úgy voltak vele, sose lehet tudni, lehet, hogy valami ügyvéd, vagy politikus csemete, esetleg valami befolyásos üzletember gyereke... És bár egyik sem voltam, a lényeg, hogy úgy utaztam a rendőrségi buszban, mint ha csak valami reptéri transzfer buszban ülnél. Fel sem merült, hogy megbilincselnek, vagy hasonló, pedig ugye egy erőszakos bűncselekmény elkövetőjét meg kéne... Amúgy először nagyon megijedtem, amikor megjött a szakasznyi állig felfegyverzett készenléti rendőr... Sok történetet hallottam arról, hogy szegény, iskolázatlan, cigány származású gyanúsítottakkal nem bánnak mindig kesztyűs kézzel... A kapitányságon a felém megnyilvánuló jóindulat is gyorsan elillant: Először is, nem engedtek elmenni vécére - azt majd csak a rabosítás után, mondták. Ekkor fogtam föl, hogy én most rab leszek. Elüször is az orrom elé toltak egy papírt, amin alá kellett volna írnom, hogy megkaptam a szükséges felvilágosításokat. Mondtam, hogy nekem senki nem mondott el semmit - erre gúnyosan közölték, hogy majd a fogdán megkapom. Mondtam, hogy akkor majd ott aláírom. Erre felvittek a fogdába, és mondták a smasszernek, hogy "Hoztunk egyet, aki nem hajlandó aláírni a papírt!" Az meg: "Mi az, hogy nem hajlandó?!? Mondtam, hogy nem nem hajlandó, hanem csak nem kaptam meg a felvilágosítást - erre eldarálták vágre a sablon szöveget. Utána megmotoztak, és a primitív, frusztált smasszer a mocskos kezével úgy hányta ki a tárcámból az akkori kedvesem fényképét, hogy összeszorult a torkom... Megalázó módon bántak velem. Aztán elmehettem vécére, majd bezártak egy zárkába. A zárkában több más őrizetes is volt. Néha behoztak valakit, néha kivittek valakit. Én körülbelül 5 órán keresztül voltam bent - semmi, ahhoz képest, amit a cikkben szereplő 15 éves fiú megélt, de aki még nem volt fogdában, az el sem tudja képzelni, hogy milyen érzés, hogy elvették a szabadságodat, és nem tudhatod, hogy mikor kapod vissza! Aztán végre elvittek kihallgatni. Egyedül hagytak egy folyosón, csak vártam, és vártam. Azt hittem elfelejtkeztek rólam, ezért bekopogtam az egyik ajtón. Erre kijött egy rendőr, aki tajtékozva ordítozott, hogy üljek le, és várjak. Vártam, de megint vécére kellett mennem, és a folyosón találtam is egyet. Épp visszafelé jöttem, amikor kinyílt az ajtó, és az előbbi férfi, még agresszívabban rám ordított: "Nem értette, hogy azt mondtam, hogy üljön le?? Odabilincseljem a radiátorhoz??" Ekkor felfogtam, hogy amíg bent vagyok, bármit megtehetnek velem. Újlenyomatot vettek, fényképeket csináltak rólam, majd felvették a vallomásomat. Én ellenvetést tettem az előállításom ellen (ez egy jogi kifejezés, azt jelenti, hogy úgy érzed, nemkellett volna előállítsanak) - erre a szomszéd asztalnál ülő csinovnyik ingerülten rám ordított: "Ellenvetése van?? El lesz utasítva úgyis!!". Aztán, végre visszakaptam a dolgaimat, és kiengedtek. A bírósági tárgyalásra kb. egy évvel később került sor. Nem volt jelen sem ügyvéd, sem ügyész, csak a bíró és a beidézettek. A bíró újra meghallgatott mindenkit, majd rögtön ítéletet is hirdetett - a mai napig szó szerint emlékszem: "Álljanak fel! A Magyar Köztársaság nevében, Lénárt Marcell bűnös egy rend beli közfeladatot ellátó személy elleni erőszak bűntettében." Ezért akár 3 év börtönt is ki lehetett volna szabni, és az ügyészség indítványában felfüggesztett börtön kiszabását javasolta, de a bíró engem pénzbüntetésre ítélt, és indoklásában elmondta, hogy az ellentmondásos tanúvallomások alapján úgy ítéli meg, én valóban megütöttem az ellenőrt, és ez bűncselekmény, de az enyhítő körülmények stb miatt elegendő a pénzbüntetés kiszabása. Ekkor felfogtam, hogy attól, hogy nem követtél el valamit, még elítélhetnek miatta. Az ítéletet nem fogadtam el rögtön - hiszen végig, következetesen vallottam ártatlanságomat -, de 3 nap gondolkodási idő után beláttam, hogy ha első fokon elítéltek, akkor elképzelhető, hogy másodfokon is el fognak, és akár börtönbe is kerülhetek - amit semmiképpen nem akartam kockáztatni. Pedig a pénzbüntetés kifizetéséhez fel kellett vennem a diákhitelt is, de az egy évvel korábbi rabosítás, illetve maga a bírósági eljárás, annyira megviselt lelkileg, hogy úgy gondoltam, leghelyesebb véget vetni az egésznek. Így ártatlanul elítélve inkább kifizettem a büntetést. A tárgyalás után amúgy odajött hozzám az ellenőr, megpróbált provokálni, és kárörvendően azt mondta: "Na ugye, nem jobban megérte volna ott a helyszínen fizetni?" Én erre nem válaszoltam semmit, csak annyit mondtam, hogy "Nekem nincs semmi mondanivalóm magának." - de akkor úgy éreztem, megérte volna... Most viszont, már valóban felnőtt fejjel, egy évtized távlatából örülök neki, hogy átmentem ezen. Valami olyan tapasztalatra tettem szert, amire kevés középosztálybeli értelmiségi, és valószínűleg mégkevesebb pedagógus tesz szert. Én tudom, milyen kiszolgáltatottnak lenni, és tudom, milyen az, ha az embert hazugságok alapján valami olyan valamiért ítélik el, amit nem követett el. És ez a tapasztalat úgy belém égett, hogy sosem felejtettem el: akkor sem, amikor tanárként azt kellett megítélnem, hogy egy diákom igazat mond-e, vagy sem (mindig úgy voltam vele, hogy inkább higgyek el száz hazugságot, mint hogy egyszer igazságtalanul meghazudtoljak valakit), és nem felejtem el most sem, amikor egy olyan hírt olvasok, ahol nem egy középosztálybeli fehér értelmiségi, keserű tapasztalásáról, hanem egy szegény cigány fiú, egy tizenéves gyerek tragédiájáról van szó. Mert még ha el is követte volna az a fiú, amivel ebben a felettébb gyanús történetben vádolják, akkor sem érdemelt volna hosszú börtönbüntetést. És jó esély van rá, hogy valójában teljesen ártatlan...
Posted on: Thu, 26 Sep 2013 16:52:38 +0000
Trending Topics
© 2015