HOLT KÖLTŐK TÁRSASÁGA (DEAD POETS SOCIETY, 1989, R.: PETER WEIR) Peter Weir filmjeit nézvén az ember érzi a kamera túloldaláról sugárzó emberi jelenlétet. Történetei és karakterei úgy „bomlanak ki”, mintha valaki mesélne róluk; nem pedig pusztán kamerán keresztül kukucskálunk bele valami jelenethalmazba, ami le akar ugyan képezni valami igazán jelentős igazságot a valóságból, mégis – a személyesség híján – töredékes marad. (Közeli rokona a rendezőnek ebben a tekintetben Terrence Malick, aki Az élet fája c. művével költészetet vitt a vászonra, eddig egyedülállóan hitelesen.) Peter Weir „személyessége” nélkül filmjei esszenciájukat veszítenék el; témái líraiak: a bajtársiasság, a barátság, a tiszta szerelem és a vágy az élet megélésére vissza-visszatérő motívumai a Gallipolitól kezdve A kis szemtanún keresztül a Truman Show-ig, és még sorolhatnánk. Elementáris erővel a talán legismertebb műve, a Holt költők társasága csap le, amelyből – hogy stílszerűek legyünk – ars poeticája a legkönnyebben kiolvasható. A filmnek nincsen főszereplője – illetve itt mindenki az, és ezzel nagy bölcsességet pendít meg: minden felnövekvő kamasz egy teljesen külön világ, zárt vagy nyitott, csendes vagy viharos. Mindegyik világ él és eleven, egymás mellett próbálják meg túlélni azt a szigorúan zárt világot, melyben a négy jelszó (Hagyomány, Becsület, Fegyelem, Érdem) inkább falakat, mint tartópilléreket szimbolizál. (Milyen árulkodó, hogy a jelszavakat viselő zászlók díszítik a folyosó falait azoknál a képeknél, ahol Keating az első óráját megtartja.) Todd, Knox, Charlie ugyanannyira központi karakterei a filmnek, mint Neil; a legtitokzatosabb figura Keating, akinek múltjáról, jelenéről, kapcsolatairól gyakorlatilag semmit nem tudni. Keating a „mozdulatlan mozgató”, akinek ez esetben nem a motivációi vagy a mélységei fontosak, hanem a hatása. Kis túlzással mondhatni prométheuszi figurának is, aki nincsen tisztában azzal, hogy milyen veszélyes játékot játszik – melyre nagyon finoman a latintanár kollégája is figyelmezteti. Keating „bűne” pusztán annyi, hogy nem abban segít a „fiúknak”, hogy túléljenek egy életet, hanem hogy átéljék a sajátjukat. Keating nem megy szembe semmivel: hozzáadni próbál ahhoz, ami később kegyetlenül bánik el vele. A film erős hangulati felütéssel indít: amikor egy zárt térben sok ember van, de nem beszélnek, jellegzetes és összetéveszthetetlen morajlást eredményez; innen indulunk, mikor behozzák az iskola zászlóit, majd elkészítik azokat a képeket, melyek hatvan év múlva úgy fognak porosodni a vitrinben, mint a „nagy elődök”; és a pityergő kisfiúk anyukájuk szoknyájánál. Maga a tér minden pillanatban szerves szereplője a jeleneteknek, sőt önmagukban is kifejezőek: az üres tanterem, a két üres pad, az apa és Keating íróasztala vagy a színpad. A színpad, ahol Neil Perry megtalálja, de el is veszíti önmagát. Mindenki eléri a vágyait: Knox Chris szívét, Charlienak sikerül kirúgatnia magát, Neil pedig végre egyszer azt tehette, amihez kedve volt. Toddból pedig kitör a „barbár rivallás”. Olyanná válik, akire odafigyelnek; nem kitűnni akar, hanem felülemelkedni önmagán. "I went to the woods because I wished to live deliberately... I wanted to live deep and suck out all the marrow of life! To put to rout all that was not life... And not, when I came to die, discover that I had not lived...” Mélyen élni és kiszívni az élet velejét – ez nem hedonizmus. A legcsendesebb és legnemesebb boldogsághoz vezető út fájdalommal van kikövezve. És csupán aki ezt végigjárta, lehet hű önmagához; valahol ez Keating tanításának tanulsága, amire talán ő is csak a végén jön rá. Hiszen a kultikussá vált zárójelenet emelkedettsége csakis az addig vezető szenvedések tükrében válik értelmezhetővé. A film készítőinek bölcsességét mutatja az is, hogy egy eredetileg komédiásra osztották Keating drámai karakterét: kevés katartikusabb dolog van egy szomorú bohócnál. (Ugyanezzel a lehetőséggel él Weir a Truman Showban Jim Carrey szerepeltetésével, ahol az itt is emlegetett zárt világ egészen radikális méreteket ölt.) Éjszakába nyúló filmklub-beszélgetéseken össze lehet veszni Keating felelősségén. Egy azonban bizonyos: Neil Perry az ő hatására 17 évesen „mélyebben megélte” saját életét, mint azt tette volna valaki más életét túlélvén, megőszülve (sic!). Innentől fogva pedig nincs több kérdés. A Holt költők társasága kultikus mozi korunk egyik nagyszerű rendezőjétől. Klasszikus, eleven, üde és fájdalmas – mint minden, ami szép.
Posted on: Sun, 07 Jul 2013 17:01:24 +0000