Hosszú bejegyzés lesz! Nagyképűen irodalmi kísérletnek nevezném, de pszichológusoknak csemegét jelenthet. Egyedül vagyok. Abban a lakásban, aminek minden négyzetcentiméterét ismerem, kitaláltam, részt vettem a tervezésében, nyüzsögtem a kivitelezésénél. Tudom a hibáit is, mint a sajátokat is. Szerettem, a magaménak éreztem. Azt hittem, életem végéig itt fogok lakni. Nem egyedül, hanem a társammal, a párommal, a nem első, de - hittem én – az utolsó feleségemmel. Most eladó, és így nem jó itt lenni. Egyedül. Egyáltalán, én sosem szerettem egyedül lenni. Most már magamat sem szeretem. Jó volt itt párban. Jó volt, amíg úgy éreztem, fontos vagyok a másiknak, fontosak vagyunk egymásnak. Ő fontosabb volt nekem, mint saját magam. Azt hiszem, ezt így sosem mondtam meg neki. Talán még szégyelltem is. Ő észre sem vette, hogy egy idő után mennyire alárendeltem a saját életemet az övének. Annyira nem volt ez számára fontos (nyilvánvaló?), hogy egyszer csak fontosabb lett a Facebook oldala, mint én. De ez a múlt. Valamit tennem kellene, hogy ne legyek ilyen egyedül. Nézzük csak. Barátok. Gyermekkori legjobb barátom Kanadában él, túl nagy a távolság, kiesett. A legtöbb barátom nincs egyedül, feleség, más státusú társ, gyerekek, család. Rossz úgy elmenni valakihez, hogy csak én vagyok egyedül. Ezt régen nem tudtam. Igazából kiestek. Ráadásul hibás vagyok abban, hogy a régebbi házasságaim idején megvolt kapcsolatokat elhanyagoltam. Jöttek újak, volt társaság körülöttem, együtt voltam a szerelmemmel, jó volt. Szakítás után a helyzet nagyot változott. Sokaknál természetes volt, hogy a szétvált pár melyik felével tart. De sok meglepetés, csalódás is ért. Aztán már én nem akartam senkit, aki arra az életre emlékeztet. Mint a székely viccben, amikor a parasztnak veri a jég a földjét, kirohan az esőbe cséphadaróval a kezében, és ütni kezdi ő is a termést. Felkiabál: gyere, uramisten, hát csináljuk együtt. Én is így kiabálgattam fel. Sikeres volt. Még rosszabb. Nők, hölgyek, asszonyok, nevezzük bárhogy. Először csak néztem, mint a moziban. Azt hittem, elfelejtettem kapcsolatot teremteni. Próbálkoztam. Sikerült. Elmenekültem. Átvertek. Felháborodtam. Megsimogattak. Tüskéim lettek, szúrtam. Magam sem tudok, mit akarok, pedig rettenetesen vágyom egy normális kapcsolatra. Egyesek szerint el kellene engednem az előzőt. Én elengedtem. Azt hiszem. Talán. Igyekszem. Ma este is elmentem sétálni. Jól tudom, mennyire magányos tud lenni az ember a városi tömegben. Nagykörút, aluljáró, metróból áradó emberek, én köztük egyedül. Ismerős arcot vélek megpillantani, megállnék, a lendület visz, már el is tűnt. Jó lett volna megkérdezni, tényleg ismerem-e. Valaha sok embert ismertem, sokan sokat változtak külsőleg, gondolom, én is. na mindegy. Szivarka, itt az utcán legalább még nem tilos. A nemdohányzók elszemtelenedtek. Befordulok hazafelé. Haza? a fenét. A lakásba. Egyszer csak egy szemből jövő fiatal nővel egymásra nézünk. Egyszerre, mélyen. Ő nagyon szép. Zavartan tovább megyek, de a szivar eloltása ürügyén egy szemetesládánál megállok, visszanézek. Ő egy kirakatnál megállt, és engem néz. Jobb állapotomban utána mentem volna. Most megrettentem a visszautasítás lehetőségétől. Pedig csak a kirakatot kellett volna megdicsérnem. Elgyávultam. Valósággal elszaladtam. Egyedül vagyok. Megint. Mindig. Mi lesz ebből? Nem szeretem magamat.
Posted on: Mon, 22 Jul 2013 21:03:18 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015