ITT 3. rész Tíz év múlva 1969-re, Geneen hatalomátvétele után tíz évvel a régi ITT-re már nem lehetett ráismerni. Forgalma tíz év alatt 766 millió dollárról öt és fél milliárdra emelkedett (majd újabb három év alatt 9 milliárd közelébe). Az amerikai nagyvállalatok sorában tíz év alatt az 52. helyről a kilencedikre, majd újabb három év alatt a kilencedikről az ötödikre ugrott előre. Ez a fejlődés élesen ellentmond az amerikai kapitalizmus ama védelmezőinek, akik igyekeznek elhitetni a világgal: a "menedzserkorszakban" valamiféle "biztonsági alapon" vezetik a nagy, nemzetek feletti trösztöket. Az ITT egyike a legfiatalabb és legmodernebb nemzetek feletti trösztöknek. Geneen nem "tulajdonos" abban az értelemben, mint a Rockefeller fivérek vagy Henry Ford. De azért a döntés egyértelműen az ő kezében van. (Egyébként az amerikai menedzserek közül ő kapta a legmagasabb fizetést: évi 812 ezer dollárt.) Az ITT "második császára" alatt végbement robbanásszerű növekedésnek éppen úgy megvannak a maga sötét epizódjai, mint a cégalapító Sosthenes Behn időszakának. A sötét ügyekhez természetesen befolyásos és rendszerint jól fizetett kapcsolatok kellenek, éppen úgy, mint az SS Schröder nagy Westrick idejében. Az ITT fizetési listáin tucatjával szerepelnek a külügyminisztérium és az igazságügy minisztérium szolgálatából kivált vehető tisztviselők. ITT alkalmazott Eugene Black, a Világbank volt elnöke, John McCone, az amerikai titkosszolgálat (CIA) volt igazgatója. Már elköltözött az élők sorából, de volt ITT alkalmazott Trygve Lie, az Egyesült Nemzetek Szervezetének hajdani főtitkára, és Spaak, az Atlanti Blokk volt főtitkára, többszörös belga külügyminiszter, s miniszterelnök is Ilyen kapcsolatok alapján aligha lehet csodálni, hogy az ITT "mindent el tud intézni", vagy majdnem mindent. A per Egyik leglátványosabb példája volt ennek az a trösztellenes per, amely hosszú esztendőkön át folyt az ITT ellen. Az amerikai trösztellenes perek története érthetőmódon nem sok sikert mutathat fel. Hiszen hogyan lehetne elvárni egy monopoltőkés államtól, hogy megfelelő eréllyel zúzza szét a túlságosan is hatalmassá vált monopóliumok terjeszkedési kísérleteit ? Így a legtöbb trösztellenes per egyszerű formasággá válik. Így volt ez hajdan a Standárd Oil elleni perrel. Vagy az ITT története során a Western Electric vállalattal, amelyet feldaraboltak ugyan, de ezzel éppen az ITT monopolhelyzetét erősítették Akárhogyan is, a rohamosan terjeszkedő ITT ellen az amerikai igazságügy minisztérium még 1968-ban trösztellenes eljárást indított. A minisztérium emberei szerint az ITT-nek él kellett volna adnia néhány jelentős vállalkozását, köztük a Levitt házépítő tröszt egy részét, az Avis autókölcsönző vállalatot és jó néhány Sheraton szállodát. Az ügy két esztendeig vándorölt a különböző minisztériumi és kongresszusi bizottságok labirintusában, míg végre 1970-ben váratlanul sutba dobták az egészet, megszüntették az ITT ellen indított trösztellenes pert. Valószínűleg ennyiben maradt volna a dolog, ha közben 1973 folyamán az Egyesült Államokban ki nem robban az oly fantasztikus viharokat kavaró Watergate botrány. A Watergate ügy egyik "sérültje" volt Kleindienst igazságügy miniszter is. (Vele a Hunt család manőverei során már találkoztunk.) 1972-ben még azt vallotta a gyanakvó szenátusi vizsgáló bizottság előtt, hogy "senkitől nem kapott utasítást az ITT elleni eljárás megszüntetésére". Másfél évvel később, 1973 őszén, amikor más ügyekben megszorongatták, már bevallotta, hogy először Nixon elnök egyik benső tanácsadója hívta fel telefonon, és utasította az ITT elleni per megszüntetésére. Néhány perccel később pedig maga az elnök telefonált, mondotta a hajdani igazságügy miniszter, és személyesen szólította fel, hogy temessék el az ITT elleni trösztellenes eljárás aktáit Ez az eset ékes bizonyítéka volt annak, hogy Geneen keze milyen messzire nyúlt. Chile A világ közvéleménye előtt még fantasztikusabb bizonyítékokat szolgáltatott az ITT sötét ügyeire a tröszt magatartása az úgynevezett "Chile-ügyben". Az ITT e világraszóló aljasságának kellő megértéséhez érdemes felvázolni a tröszt tevékenységének dél-amerikai hátterét. A húszas években, még Sosthenes Behn rezsimje alatt az ITT kezébe került előbb a kubai, majd jóformán a teljes dél-amerikai telefonhálózat. A telefon, majd később a távíró összeköttetések azonban oly érzékeny és veszélyes politikai ellenőrzési lehetőségeket jelentettek az ITT és a mögötte álló amerikai titkosszolgálati erők számára, hogy a legkülönbözőbb árnyalatú nacionalista kormányok sorra államosították az ITT kezében levő telefonhálózatot. Olyan esetekben, amikor megfelelő kártérítést kaptak, az ITT vezetői általában tudomásul vették az államosítást. Így történt Behn idején Argentína esetében, Geneen uralkodása alatt pedig Brazíliában és Peruban. (Ez utóbbi helyen például a katonai kormányzat által fizetett kártérítésből az ITT egy Sheraton luxusszállodát építtetett az ország fővárosában.) Ami Kabát illeti, ott persze kártalanítás nélkül vette kézbe a forradalom a hajdani ITT telefonhálózatot, ebben az ügyben azonban Geneem tehetetlennek bizonyult. (Vigasztalásul Geneen csak annyit tehetett, hogy a száműzetésbe vonuló, véres kezű kubai diktátort, Batistát ugyanolyan arany telefonkészülékkel ajándékozta meg, amilyet valaha Behn küldött a pápának.) A perui, viszonylag sima államosítás után az ITT már csak három helyen tartotta kezében a telefonhálózatot, a konszern "szülőhazájában", Puerto Rico szigetén, Behn szülőföldjén, a Virgin szigeteken és Chilében ! Már ebből a felsorolásból látható, hogy Chile volt az egyetlen hely, ahol az ITT és mögötte az amerikai titkosszolgálat a szó szoros értelmében "rajta tartotta a fülét" a telefonhálózaton. Ez a hálózat politikailag is életbevágóan fontossá vált az amerikaiak számára, mihelyt Chilében érlelődni kezdett egy olyan rendszerváltozás, amely szocialista célok békés, parlamenti úton történő megvalósításának a lehetőségeit ígérte. Persze nemcsak politikától volt szó, hanem, pénzről is. A chilei telefonhálózatot még 1930-ban vásárolta meg Sosthenes Behn az angoloktól, és az óriási hasznot hozott a trösztnek. Nem utolsósorban azért, mert az ITT olyan megállapodást, kötött a chilei állam akkori vezetőivel, hogy az ország minden, ITT-vel szemben fennálló tartozását, aranyban kell fizetni. 1970-ben, a chilei politikai fordulat éveiben az ITT hálózata Chilében több mint hatezer embert foglalkoztatott, és a beruházások értékét körülbelül 200 millió dollárra becsülték. 1970 elején, még az Allende szocialista elnököt hivatalba segítő választások előtt az ITT igazgatósági ülésein elsőrendű napirendi pont volta "Chile-ügy". Mint utóbb kiderült, Geneen kezdettől fogva úgy vélte, hogy gazdasági módszereket nem lehet eredményesen alkalmazni, az amerikai titkosszolgálat segítségével kell megakadályozni a népi erők előretörését, és ezzel elhárítani a veszélyt az ITT utolsó dél-amerikai telefonhálózata felől. Geneen természetesen McCone segítségét vette igénybe, aki a CIA igazgatói székét cserélte fel az ITT igazgató bizottsági tagságával. McCone megbeszélte a dolgokat titkosszolgálati utódjával, Richard Helmsszel. Röviddel utóbb Geneen bizalmas megbízottja, Bill Merriam a washingtoni Sheraton Carlton szálloda előcsarnokában találkozott a CIA egyik veterán ügynökével. (William Broe volt a neve.) Az ITT küldötte elmondta a titkosszolgálat összekötőjének, hogy Geneen hajlandó nagy összegekkel segíteni Allende ellenfelének választási küzdelmét, és a CIA juttathatná el ezeket az összegeket a megfelelő helyekre. Ezúttal azonban az ITT és Geneen lassúnak bizonyult. A szállodahallban a két ügynök 1970. július végén találkozott, és szeptember 4-én Allende már megnyerte az elnökválasztásokat. Túlságosan kevés idő állt tehát rendelkezésre ahhoz, hogy a pénzt a chilei jobboldal, hatásosan felhasználhassa. Ettől kezdve az ITT számos tervet terjesztett a titkosszolgálat elé, és ezek a tervek a Fehér Házba is eljutottak. Az egyik elgondolás szerint egymillió dollárt adományoztak volna kulcshelyzetben levő jobboldali politikusok megvesztegetésére, hogy rávegyék őket egy koalíciós kormány megalakítására a népi erőkkel szemben. Egy másik változat szerint több százezer dollárt fordítottak volna a chilei jobboldali sajtó és televízió támogatására. Ezekben a tárgyalásokban, a tervek megbeszélésében Rogers akkori külügyminiszter és Kissingen az utóbb külügyminiszterré előlépett elnöki főtanácsadó is részt vett. Voltaképpen senki sem tudja pontosan, hogy a felajánlott összegekből mennyi jutott el Chilébe, és kinek a kezéhez. Új helyzet állt elő, amikor az Allende kormány 1971 szeptemberében kormánybiztos kezébe adta az ITT érdekeltségeinek irányítását. Geneen ekkor meghívta ebédre Petersont, Nixon elnök nemzetközi gazdasági ügyekkel foglalkozó akkori főtanácsadóját, és 18 pontból álló tervet nyújtott be Allende megbuktatására. A javaslat a következőképpen fogalmazott: "Mindent nagy csendben, de igen hatásosan kell végrehajtani, és biztosítani kell, hogy Allende rendszere ne élje túl a következő hat hónapot. Az Allende kormány jóhiszeműségét mutatja, hogy 1972 februárjában, tehát két hónappal az ITT főnökei által megszabott féléves határidő lejárta előtt még tárgyalásokat folytának az ITT embereivel a kártalanítás megfelelő formáiról. Allende csak körülbelül három héttel később állt fél a tárgyalóasztaltól, és mutatott ajtót az ITT-nek. Az Egyesült Államokban ugyanis ekkor került napvilágra az ITT, a CIA és a Fehér Ház háromszögében Chile ellen szövődő gyalázatos összeesküvés terve. Mindmáig nem kerültek nyilvánosságra olyan okmányszerű bizonyítékok, amelyek pontosan megmutatnák, hogy a szakítás után ebben a "háromszögben" milyen további aknamunka folyt. Kétségtelen azonban, hogy a népi kormány elleni katonai puccs annak a "forgatókönyvnek" a felhasználásával érlelődött és zajlott le, amelyet 18 pontba foglalva Geneen küldött el Petersonnak. Érdemes erről meghallgatni a Chilei Kommunista Párt egyik vezető politikusának és legtekintélyesebb külföldre menekült vezetőjének, Volodia Teitelboiin szenátornak a véleményét: "A 18 pont, a támadás gondosan kidolgozott terve, az összeesküvés terve volt, amely kiterjedt minden szintre és területre: a pénzügyi és gazdasági blokádtól újságok és újságírók megvesztegetéséig. Külön említést érdemel a hetedik pont. Ebben arról van szó, hogy fenn kell tartani az érintkezést a chilei fegyveres erők bizalmat érdemlő köreivel. A más eszközökkel előidézett tömeges nyugtalanság kialakítja majd az érőszak légkörét - írták a terv szerzői -, ami azután beavatkozásra készteti a katonákat." A kommunista politikusnak a véres fasiszta puccs utáni nyilatkozatával érdekesen cseng össze, az egyébként kommunistaellenes Sampson, az ITT legújabb történetírójának véleménye. Ez akkor íródott, amikor a világ az 1972 márciusában nyilvánosságra hozott okmányokból már ismerte az ITT chilei terveit, de maga a puccs még, nem következett be. Sampson nemcsak arról beszél, hogy az ITT magatartása "a trösztre oly jellemző arroganciát, kétszínűséget, a korrupció ösztönzését és a kormányszervekre való könyörtelen nyomást" mutatja. A szerző szélesebb értelemben is felveti a nemzetek feletti monopólium és a tőkés kormány, valamint a titkosszolgálatok viszonyát. Idézi a CIA egyik igazgatóhelyettesét, Richard Bisselt, aki a hatvanas években kijelentette, hogy "a kémeket sokkal hatásosabban lehet elrejteni a nagy nemzetközi cégek irodáiban, mint követségeinken". Mindebből az angol antikommunista szerző az alábbi következtetést vonja le: "John McCone egyidejűleg volt az ITT igazgatója és az amerikai titkosszolgálat tanácsadója. Vajon mit gondolt: voltaképpen kinek dolgozik, amikor utódjával, Richard Helmsszel tárgyal ? Hiszen az utasításokat az ITT-től kapta, kapcsolatai azonban a titkosszolgálathoz vezették. Így hát, mint előtte az ITT annyi vezetője, könnyen azonosnak gondolta az állam érdekét a trösztérdekekkel. " Végigtekintve az ITT történetét, hosszú és mély kapcsolatát külföldi kormányokkal, a második világháború alatti manővereit és a távközlés politikai jelentőségét, nehéz elkerülni azt a következtetést, hogy az ITT mindig szoros kapcsolatot tartott fenn a kémszolgálattal. Ezt a kapcsolatot Geneen már Sosthenes Behntől örökölte. Ehhez aligha lehet bármit is hozzátenni. Legfeljebb arra lehet emlékeztetni, hogy az amerikai gazdaságtörténészek az ITT eme korszakát, a legjellegzetesebb és a leghajlékonyabban, legkorszerűbben megszervezett nemzetek feletti monopóliumok modelljének tartják.
Posted on: Mon, 30 Sep 2013 16:00:00 +0000