Kik vannak az élethez közelebb? Misztériumok - Különös élmények és jelenségek Eszter médium útján - Részlet 1934. szeptember 10. Egy régi kastély majorsági udvarában egy tízéves forma fiucskát látok, amint terelgeti be a kacsákat és libákat, amelyek elűlni készülnek. Ez a gyermek valami kapcsolatban van az én lelkemmel és én ennek az én állatszeretetemet át szeretném adni. Mert ez az élet: élni az élők között, úgy hogy azok érezzék a mi jó érzéseinket és irántuk való szeretetünket, állatok és növények egyaránt. Ez nagyobb terjedelmű, igazabb, bensőségesebb és hasznosabb élet, mint az élet javainak élvezése, a szórakozás, a társasági élet, stb. A kastély kertjében pedig teniszpályát látok, ahol most is teniszeznek a tulajdonosék és vendégeik. A kastély úgy látom ismerős előttem, de a tulajdonos és a vendégek idegenek. Csak a kis libapásztor fiú nem idegen; ennek nagyon is köze van ehhez a kastélyhoz; valaha ennek a kastélynak ura volt. Most pedig egy béresasszony gyermeke. Az élet értéke nem azoké, akik ott teniszeznek és este nagy lakomát rendeznek, amelyet divatos szellemeskedéssel fűszereznek, bár ők azt hiszik, hogy ők élik az élet jobb oldalát, mert övék a fák árnyéka, a szép park, a kényelem, stb. De ők mindebből sokkal kevesebb lelki hasznot visznek magukkal, mint akár a kertész, aki a kertet gondozza, a rózsákat oltja és a növényeket öntözi reggeltől estig, vagy akár ez a kis fiú, akinek a lelkében olyan nagy vonzódást látok az állatok iránt. Rengeteg sok liba meg kacsa van itt, mert ebben a gazdaságban pénzért tenyésztik ezeket az állatokat. De én azt nem nézem, hogy micsoda hasznot hajt ez nekik, hogy az övék lesz a haszon, a pénz a szegény állatok húsáért, tolláért. Mert tulajdonképpen azok jelentik ennek a gazdaságnak igazi értékes részét - hogy úgy mondjam, a lelkét - akik ezekkel az állatokkal bánnak, legeltetik, etetik őket és rendes nyugvóhelyet készítenek nekik: a kocsisok, akik rendben adják az abrakot a lovaknak és tisztigatják őket, a béresek, akik becsületes lélekkel dolgoznak és elvégzik a munkát esőben, hóban és sárban, hogy meg ne akadjon ennek a gazdasági szervezetnek az élete. Ezek az egyszerű emberek az életnek sokkal nagyobb hasznát érzik és közelebb vannak az élethez mgához, mint akik ennek a munkának a látszólagos hasznát maguknak elteszik. Mert ezek látszólagos egyhangú életük dacára is jobban benne vannak az élet hullámzásában és az életet jobban előreviszik, javítják és tisztítják, mint az ő uraik; ők az életnek olyan fogaskerekeit képezik, akiken kersztülgördül és tisztul az élet. Ebből következik, hogy az életből több haszon is marad az ő kezükön, azaz az ő lelküknek, az ő természetüknek több haszna van az életből, mint a gazdáiknak, akik ott teniszeznek és mindennek csak az eredményét élvezik. Mindezek közt az emberek közt az a kis fiú előttem a legrokonszenvesebb, mert látom, az szereti az állatokat, bár ő a legutolsó személy, mert még kis gyermek és másra nem használható. Az egyszerű szántó-vető, aki kint dolgozik a mezőn, vagy az a részes arató, aki egyszerűen és becsületesen él, Istenben hisz, habár egyszerű szegénységben él is és nem tud olyan sokat, mint a tanult emberek, mégis jobban előreviszi az élet gördülő kerekét, mint aki hiábavaló tudománnyal foglalkozik; mert az ilyen ember magával az élettel dolgozik: a földből kikelő maggal, a tojásból kikelő csibével, és mindazzal, ami életmegnyilvénulás. És hogyha mindezzel szeretettel bánik és nem szenvedteti magát az életet, akkor az ő emberi megjelenésében is az életnek nagyobb mennyiségével bír, mint azok, akik erről az életről alig tudnak. A városi élet nem sokat ér. Akik városi életet élnek - jóllehet ők is a nagy életnek egy-egy parányi kerekét jelentik - nem látják az élet megnyilvánulását, növekedését és évről-évre való kibontakozását, hanem csupán az eredményét, mint az érett gyümölcsöt, vagy a baromfit és kenyeret, amelyet megvesznek és megesznek. Az ilyen nem is gondol rá, hogy az ő életét tulajdonképpen miből tartja fenn. Az ilyen ember rendszerint követelőzővé válik és a lelke mintegy stagnál a fejlődés útján; eszik, iszik, élvezi az életet, szórakozik, de szellemileg a szárazra kidobott halhoz hasonlítható. Azért szükséges lenne, hogy a városban élő emberek számára olyan szellemi táplálékról gondoskodnának, amely az ő lelküket a természet szeretetére indítaná. Hiszen éppen ezért lesznek "idegesek", türelmetlenek és követelőzők az élettel szemben, mer hiányzik a lelküknek az élet közelsége. Az evés, ivás, a test táplálása és gondozása magában véve olyan egyoldalú élet, ami egyik-másik lélekre úgyszólván büntetésként nehezedik; én erre azt a kifejezést használnám, hogy ez a lélek rabszolgasága. De félre ne érts: nem amaga a falusi élet emeli fel az ember lelkét, nem az, hogy kint a mezőn élhet az ember! Csak ha szeretettel és hittel éli az ember ezt az életet, akkor felemelő, megnyugtató és pihentető ez, mert így az élet közepette több életet tud magához vonni belőle. Hiszen vannak a falun és tanyán lakók közt is olyan lelkek, akik nem is tudják, hogy ők milyen jó helyzetben vannak, dacára annak, hogy élvezhetik azt az életet; mert az ő lelkük még sokszor szolgaságnak, nyűgnek érzi azt a sok munkát és kötelességet, amit el kell végezniük. Éppen az imént láttam, hogy egy csunya természetű parasztasszony szidta és átkozta az állatokat és mélységesen haragudott rájuk, ütötte, verte őket. Ő ezzel az ellen az élet ellen vét, amelyben ő maga is benne él s nem áldására, hanem átkára van annak az életnek. Azért ez az élet, amelyet ő így megsért és amelynek szenvedést okoz, az ő testén áll bosszút, úgy hogy nyavalyás és meggyötört élethullámzást von magához és ha megbetegszik és megöregszik, súlyos és terhes nyavalyákkal fog küzdeni, s ha újból megszületik, vánnyadt, vézna, beteges gyermek lesz, mert ő az élet ellen vétkezett. És akkor nem lesz rá képes, sőt akarata sem lesz arra, hogy az életét kijavítsa, mert ezek a megsebzett életkomplementumok úgy hozzáragadnak, hogy elszakíthatatlanul kisérik őt. Úgy képzeld ezt el, hogy az élet mint egy tendger veszi körül az embert, amelynek anyagát maga körül az ember a maga színével festi meg. Például hogyha fekete festékbe van mártva az ember, akkor feketére festi a víznek azt a részét, amely őt közvetlenül körülveszi; ha aranyfestékkel van megfestve, akkor az aranypor olvad szét körülötte és bearanyozza azt az elemet, amelyben él. Így a mi lelki természetünk megnyilatkozása is, ahogyan az élettengerben mozgunk és ténykedünk, aranyszínűre, fehérre, esetleg feketére festi azt az élettömeget, amellyel érintkezünk. Így válhatik az ember az életnek áldásává, vagy átkává. Most nagyon világosan és szemléltetően látom az igazságot, amelyet Krisztus Urunk hírdetett: hogy tűrnünk kell, még ha nem igazságosan ért is bennünket a szenvedés és jót kell cselekednünk helyette. Mert amit eltűrünk annélkül, hogy rosszat cselekednénk helyette, az a rossz megszűnik és nem rezeg tovább a mindenségben; az nálunk végállomást talált, eltűnt, megszűnt és így a lelkünkön keresztül az életáram megtisztult. Tehát ha felfogtuk a gonoszt, úgy hogy az nem tudott belőlünk, a lekünkből gonoszat kiváltani, akkor a gonosznak mintegy olyan kilőtt nyilát fogtuk el, amely így nem haladhatott tovább a természetben. De ha mi nem fogtuk fel, hanem esetleg még jobban, még ádázabban lődözünk vissza, akkor csak zavarjuk magunk körül az élethullámzás tevékenységét, amely tulajdonképpen mindig folyik és áramlik körülöttünk, hogy közvetítse számunkra az engesztelést, a tisztulást, a javulást, a fejlődést. Ha tehát nem cselekszünk rosszat, sőt esetleg még rosszabbat viszonthatásképpen, akkor - még ha különben hibásak és bűnösök vagyunk is - az Isten kegyelme folytán tisztul körülöttünk ez az áramlat, úgy hogy mindig kevesebb ilyen hatással találkozunk és ez az áram visz, sodor bennünket feljebb, tisztább és ritkább atmoszférába. Mert folyton emelkedik és ami útjában van, azt viszi magával és élteti. Ha tehát a gonoszt nem engedjük tovább, akkor mint szűrők felemésztjük a kárhozatosat, a tiszta pedig minket emel felfelé és mindig több áldással, az Isten kegyelmének mindig bővebb és bővebb áramával találkozunk, ellenben mindig kevesebb szenvedéssel és megpróbáltatással. Olyan folyamat ez, mintha folyton olyan szűrőhöz közelednénk, amely mindig nagyobb és nagyobb mennyiségben ömleszti felénk ezt a magasabb szellemi áramlatot, amely bennünket segít, tisztít, felemel. De ha megmaradunk abban a helyzetben, ahol a rossz ért bennünket és a rosszat rosszal viszonozzuk, akkor a rossznak az a hatókörzete tart fogva bennünket. Mert a rossz a rosszal kapcsolódva bonyodalmakat okoz és az életáramokat feltartóztatja, megsűríti és nem engedi a maga útján felfelé haladni, s ezzel mi útjában állunk az élet fejlődésének és haladásának. A természetet ugyan fel nem tartóztathatjuk, mert annak az áramlatnak eredményesen ellene nem állhatunk, hanem a jó, amit nem tudunk felfogni, magunkévá tenni, elsíklik tőlünk, megkeresi a legkisebb rést is az életünkben, hogy elillanjon és feljebb emelkedhessék, de oda minket nem bír magával emelni, mert nincsen olyan erős sodra, hogy a rossztól el tudjon szakítani bennünket. Mert ha rosszat cselekszünk, magunk is kötve vagyunk a rosszhoz. De ha a rosszra nem felelünk rosszal, hanem ha jóval nem is tudunk felelni, legalább nem viszonozzuk rosszal, akkor az életáram, mint a folyton hullámzó tó vize, máris tovább és tovább visz bennünket előre. Azért nehéz az embernek a rosszal szemben állnis, mert bennünk szintén tévesen és hibásan kialakult nézetek az ellentmondásra nagyon érzékenyek. És mivel a mi igazságunk csak a hasonlók körzetében látszik igazságnak, azért nem tudjuk a nagyobb igazságot meglátni, mert a mi igazságunkból nem tudunk kiemelkedni. De hogyha megpróbáljuk eltűrni a rosszat és amennyire tőlünk telik, jóval viszonozzuk, akkor a mi igazságunk megváltozik és egy fokkal tisztultabb, egy fokkal világosabb lesz a meglátásunk s ennek folytán képesek leszünk a nagyobb igazságot is felfogni. Amikor így kicsinyről-kicsinyre gyakoroljuk magunkat a jóban, akkor a lelkünk természete elveszíti a rosszra való hajlandóságot és mindinkább kedvelni kezdi a jót. Nem azért, mert kényszerül rá, hanem, mert megváltozik az ízlésünk, az élet dolgai felől való felfogásunk és igazságérzetünk. Hiszen hiábavaló volna minden hadakozásunk, ha azon módon mindig ugyanaz lenne az eredmény a rosszal szemben, ha a későbbi sérelem éppúgy fájna, mint az első sebesülés, ha az is ugyanazokat az érzéseket váltaná ki a lelkünkben, mint amikor még mi magunk is szívesen cselekedtük a rosszat. De ez nem így van, hanem ahol a rossz elhal bennünk, ott egy kicsiny űr képződik, amely aztán a jónak szeretetével, a jó felé való vonzódással töltődik be. Szomorú is lenne, ha ez mindég így maradna, hogy egy kicsit nem javulhatnánk, tisztulhatnánk. Nagyon jó, hogy az embernek meg kell halnia, mert ha nem kellene meghalnia, akkor egy élet alatt - kivált ha az nagyon hosszú volna - nagyon-nagyon ekfáradna és megöregedne a lélek, mert a külsőnek nagy hatása van a lélekre. Jó, hogy meg kell halni, jó, hogy mindig új meg új állapotba küldi az isteni végzet az ember lelkét, hogy mindig új testet, új reményt, új célokat ad minden egyes testetöltés elé az Isten, hogy mindig új erőket, új munkát, új célokat tűz elénk, s ezáltal a léleknek mindig más és más rétege kerül felszínre. Mer amikor a léleknek minden rétagét áttisztította az élet, s így mindenütt jó és értékes tapasztalatokat szerzett, akkor egészen más felfogással emelkedik ki a földi világból és amikor nagyjából mindenből kigyógyult, akkor már tud is az Isten segítségével munkálkodni a jóért. Míg ez az idő be nem következik, addig az élet alig áll másból, mint a rossztól eredő rosszhatások megtapasztalásából és elszenvedéséből. Ez a legborzasztóbb koszaka a léleknek, ameddig nem tudja, hogy mindez miért van. Szeretne a csapások, a szenvedések elől elmenekülni; minden követ megmozgat, hogy a rá mérteket elkerülhesse s látszólag minden eredmény nélkül. Mi volna más a jövő után való sok kutatás, a bizonytalanságban való sok keresgélés, mint a léleknek a sok rossz elől való menekülési kisérlete, a jónak a keresése, hogy a kivánt dolgokat elérhesse?! Az ember mindig szeretné elkerülni a rosszat, csak éppen az a mód nem tetszik neki, amely egyedül jár sikerrel, amelyet Krisztus adott az embereknek. Mert az emberi természet nem szívesen küzdi végig a maga munkáját, a maga elszenvednivalóját, mert nincs betekintése a saját természetes énjének a világába. Mert ha be is tekinthet és látja is, hogy az ő gondolat- és érzésvilágában összevissza vannak a dolgok dobálva, ő azt megbocsájtja magának és hogy csak dolgoznia ne kelljen önmagán, ikább jónak ismeri el azt az állapotot, mert felületesen ítél és mindig méltánytalannak tartja azt, hogy vele valami rossz, valami igazságtalan dolog történjék. A Krisztusban való hit, a Krisztus igazságához való támaszkodás, az abban való reménység, hogy az Istennel minden megtisztul és megvilágosodik előtte; egydül csak ez képes az emberi lelket eredményesen végigvezetni a földi élet zűrzavaros útjain. Mennyien vannak, akik rengeteg sokat vétkeztek és amikor átkerülnek a sötét oldalra, ahol ezeknek a vétkeknek, tévedéseknek és bűnöknek eredményei - amelyeket mindenesetre fel kell szedniük - megérnek számukra, akkor öngyílkosokká lesznek, vagy ütnek-vágnak maguk körül és mindenkit megsebeznek, mert nem hajlandók elfogyasztani azokat a gyümölcsöket, amelyeknek magvát ők maguk vetették el. Ezeknek az emberlelkeknek nagyon nagy szükségük van arra, hogy megismerjék Krisztust, hogy képesek legyenek békasséges lélekkel végigzarándokolni a szenvedések országútján és meg tudjanak nyugodni az Isten akaratában. Hányszor kérdezik az emberek, miért kell mindennek így lennie? Valyon az Isten akarja ezt a sok szenvedést, ezt a sok igazságtalanságot? Ez tévszti meg az igazságra törekvő lelkeket, hogy miután az Isten nem akarja a rosszat, csak a jót, akkor hát mért kell ennek így lennie? Az Isten bizonyára nem akarja, de akarja a bűn, a tévelygés szelleme, amely az emberek lelkéből ezeket a gonosz eredményeket kicsiholja. Ezeknek az eredményeknek a terhét, súlyát azután hordoznia kell nemcsak annak, aki létrehozta, hanem mindenkinek. Itt vannak a nyomorúságok, a betegségek; itt vannak azok a szenvedések, amelyek szemmel láthatólag az emberek gonosz természetéből kifolyólag jöttek létre; a szeretetlenségből, a gyűlöletből, a felületességből és az élvezetek utáni vágyakozásból, igazságtalanságból, a hazudozásból. Mindezt hol lehessen megsemmisíteni? Mindezeknek a szenvedéseknek az a hatásuk és céljuk, hogy az emberek eszméljenek és a rosszban vergődve keressék a jót és vágyódjanak utána. Sokan azt gondolják, hogy csak azzal lehet a nyomort enyhíteni, hogy az ember alamizsnáskodik és mindenét szétszórja és önmagától mident megtagad. Pedig mindezzel még semmit sem cselekedett. Mert hogy a jót megérthesse az ember, ahhoz egy bizonyos fejlettségi fokozat szükséges és ameddig erre a fokozatra elér, addig bizony sokat kell szenvednie. Sokat kell szenvednie az emberi léleknek, míg elér odáig, hogy akkor is becsületesen és igaz lélekkel éljen és akkor is híven teljesítse kötelességét és feladatát, ha nem járna a mulasztásért büntetés és míg magáévá teszi azt az igazságot, hogy ha rosszat cselekszik, rossz az, ha az emberek nem is tudják meg és ha nem is kell szégyenkeznie miatta. Mennyit kell addig az embernek szenvednie, ameddig híven be tudja tölteni a feladatát, úgy, hogy önmagának is megelégedésére szolgáljon.! Hányszor kell megalázkodnia az emberi léleknek, ameddig alázatossá válik, ameddig minden külsőséget és tettetést le tud magáról hántani és az igazságot önmagában is a maga valójában napfényre hozni. Az ebernek valóságos hősnek kell lennie itt a látszatvilágban, hogy a maga egyszerű lelkével és kicsiny, egyszerű igazságával megállhasson. UI: Mindenki túléli a fizikai test halálát - Egy szkeptikus idegsebész megdöbbentő túlvilági beszámolója ujvilagtudat.blogspot.hu/2013/02/mindenki-tuleli-fizikai-test-halalat.html#.UZIR3c1VLIo
Posted on: Thu, 06 Jun 2013 02:18:53 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015