Krupp 1. rész A nagy Krupp-válság évében, 1966-ban a konszern vezéregyénisége, Berthold Beitz keserűen azt mondta egy nyugatnémet újságírónak: Most elapadt a folyó, és végre látjuk, mi van a meder fenekén: egy kis arany és ócska palackok. Az a kis arany persze nem is volt olyan kicsi. A válság pillanatában a dinasztia uralkodó tagja, Alfried Krupp von Bohlen und Halbach még mindig Európa leggazdagabb embere volt, és a Krupp birodalom a maga több száz üzemével a világ egyik legnagyobb, egy kézben levő ipari vállalkozása. Azóta szervezetileg sok minden megváltozott. Mindenekelőtt: lemondott igazi örökségéről az utolsó Krupp, aki Arndt névre hallgatott. Ebben a fiatalemberben már nem volt semmi acélos. Idejét legszívesebben hálószobájának sminkasztala mellett töltötte, amelynek felszerelését egy hollywoodi filmsztár is megirigyelhette volna. Órákig parókákat próbált a tükör előtt, és időnként szép, karcsú fiatalemberek előtt felvonultatta legújabb, Marokkóból hozatott kaftánjait. Apja akkor már halálos beteg volt. Ezért bízták Beitzre a kínos vagyoni operációt. A nyugatnémet nagybankok ugyanis csak akkor voltak hajlandók megnyitni páncélszekrényeiket a gazdasági nehézségekbe keveredett konszern megsegítésére, ha az korszerű részvénytársasággá válik. Ehhez volt szükség az ifjú Arndt aláírására. A lemondás persze nem jelentett éppen nyomorúságot. Az utolsó Krupp (az adók levonása után) évente körülbelül kétmillió nyugatnémet márka apanázst kapott. Ehhez járult még az apjától örökölt magánvagyon, amelynek értékét csaknem egymilliárd márkára becsülik. Mindazonáltal már az első, 1967-es esztendőben kétszer annyit költött, mint az apanázs, nevezetesen négymillió márkát. Az utolsó Krupp nem az első, aki enyhén szólva kissé különös szokásokkal lepi meg környezetét. A kezdet Érdekes, hogy az első Krupp, aki 1587-ben érkezett Essen városába, ugyancsak az Arndt névre hallgatott. A családtörténészek máig is vitatkoznak a família eredetén. Az egyik változat szerint a Kruppok holland eredetűek, és egy évszázaddal korábban családi nevük még Kroppen vagy Krop volt. Annyi bizonyos, hogy, a szóban forgó Arndt 1587-ben saját kezével írta be nevét a városi nyilvántartásba. Kézírása azonban olyan kezdetleges volt, hogy a német történészek még emberöltőkön keresztül vitatkoztak azon: Krupp, Krupe, Kríp vagy Kripe volt-e a család akkor használatos neve. Ha ez a bizonyos ős Arndt nem is tudott tisztességesen írni, mindenesetre ravasz üzletembernek bizonyult. Akkoriban Essen városát, mint Európa más városait is szinte szabályos időközökben öntötték el, a pusztító járványok. Tizenkét esztendővel az után, hogy Arndt Krupp beköltözött az esseni Sópiacon levő kereskedőházba, a városon pestisjárvány söpört végig. Essent elöntötte a pánik, a betegek nyöszörgésébe a tivornyázók üvöltése vegyült, akik házukat, földjüket odadobták az első vevőnek, hogy a biztosnak vélt pusztulásküszöbén még egyszer kimulassák magukat. Arndt Krupp viszont nem nyöszörgött, és nem mulatott, hanem vásárolt. Kerteket és legelőket vásárolt bagóért a szűk Essen városka falain kívül. Olyan földeket, amelyek utóbb kincset értek, s amelyek az esseni pestis után négy évszázaddal is a Krupp dinasztia birtokában voltak. Arndt Krupp késői éveiben belépett ugyan a kovácscéh tagjai közé, de műhelyt nem épített; elsősorban kereskedő volt, és mint a pestispélda is mutatta, leginkább a föld és a telek érdekelte. A fia Arndt fia, Anton Krupp 1612-ben, az egész német földet lángba és vérbe borító harmincéves háború kezdete előtt nyolc esztendővel, feleségül vett egy Gertrud Krösen nevű leányzót, akinek apja az Essen városában működő 24 fegyverkovácsműhely egyikének tulajdonosa volt. Ez az Anton volt az első Krupp; aki fegyvereket gyártott. Évenként ezer ágyúcsövet adott el, és 1641-ben az esseni városi tanács jegyzőkönyve már mélységesen tisztelt hazafi, a nemes születésű Krupp Anton úr néven emlékezik meg róla. Ebből bízvást le lehet vonni azt a következtetést, hogy az ágyúüzlet nem mehetett rosszul. Ettől kezdve a Kruppok Essen leggazdagabb polgárai közé tartoztak. Az amerikai William Manchester, a Kruppok legmodernebb és talán legterjedelmesebb családtörténetének írója így emlékezik meg erről: Így hát volt egy Krupp, aki a Ruhr-vidéken csaknem három évszázaddal Verdun s több mint három évszázaddal Sztálingrád előtt már ágyúkat adott el. Ezután hosszú szünet következett. Anton Krupp ágyúüzlete azonban vészjósló jel volt: mint ágyúk torkolattüze a távoli látóhatár mögött. A gazdagodó Kruppok sok mindennel foglalkoztak: volt fűszerkereskedésük, mészárszékük, festéküzletük és ruhásboltjuk. Egy Krupp asszony, bizonyos Helene. A fegyverüzlet kezdete Amalie Krupp volt az, aki 1800-ban újra a szén, az acél, a kovácsműhelyek felé fordult. Essentől északra megvásárolt egy vasöntő műhelyt 12 ezer tallérért. A műhelyt Gutehoffnungshütté-nek hívták, és utóbb a Kruppok birodalmának egyik legbüszkébb bástyája lett. A műhely először lábasokat és fazekakat gyártott, ám egy ízben - poroszországi rendelésre - ágyúgolyókat is. Hét esztendővel a műhely megvásárlása után Helene Amalie asszony tizenkilenc esztendős unokáját, Friedrich Kruppot bízta meg a műhely vezetésével. A Kruppok eddig ismert tizenegy generációjában ő a hetedik generációhoz tartozott, és máig az ő neve (Fried Krupp, Essen) díszeleg a Krupp-gyárak homlokzatán, szerte a világon. A Kruppok családi legendája ezt a Friedrich Kruppot eredetileg olyan káprázatos tulajdonságokkal rendelkező férfiúnak tüntette fel, akiben a tehetség energiával párosult. Az igazság az, hogy Friedrich Krupp energiában nem szűkölködött, és szenvedélyesen kutatott a vas és acélöntés új módszerei után, de nem volt sikeres üzletember. Európa fölött akkoriban Napóleon árnyéka lebegett, és Friedrich Krupp nagyanyja halála óta azon tűnődött: együttműködjék-e üzletileg a franciákkal vagy sem? Végül is az együttműködés mellett döntött, éppen akkor, amikor a napóleoni nagy ármádia elindult keletre, hogy felmorzsolódjék a mérhetetlen orosz síkságokon. A jövendő távcsövén visszafelé nézve komikusnak tűnik: ám tény, hogy Friedrich Krupp a Rajna vidéket megszállva tartó Napóleon szolgálatában lövészárkokat ásott Essen falai alatt. Lövészárkokat a poroszok ellen, akik a megvert Napóleon szétrongyolódott seregeit üldözve, közelíti tettek a város határaihoz. Friedrich Krupp Napóleon veresége után is a városban maradhatott ugyan, az üzlet azonban továbbra sem ment: elsősorban azért, mert a császár nagy veresége után az angol acél újra megjelent a kontinensen. Friedrich Krupp műhelye, amelyet öntöttacélgyárnak (Gusstahlfabrik) hívtak, valójában nemigen volt, több falusi kovácsműhelynél. 1824-ben Friedrich Krupp még azt a városi házat is kénytelen volt eladni, amelyben a família már több mint kétszáz esztendeje lakott. A műhely közelében épített magának jóval egyszerűbb és kisebb házat. Ez a ház ott állt az óriássá nőtt üzemi épületek tövében egészen 1944-ig, amíg a második világháború gyújtóbombái lángba nem borították. (Az újra feltámadó Krupp-birodalom ugyanazon a helyen ismét felépíttette a házikó mását, hogy a legendát is újraélessze) A valóság mégiscsak az, hogy amikor szalmával tömött ágyán Friedrich Krupp harminckilenc esztendős korában meghalt, egy kudarcot vallott, becsvágyó vidéki kovácsmester költözött a sírba. A fellendülés kezdete 1826. október 8-án apja temetéséről érkezve, az új családfő, a legidősebb fiú, Alfred Krupp mérleget csinált. A mérleg elég siralmas volt. A tizennégy esztendős új családfő öröksége egy mindössze hét munkást foglalkoztató műhelyből és az alig 700 tallért érő családi házból, egy tehénből és néhány disznóból állott. Alfred Krupp az acélöntés megszállottjának bizo nyúlt, de az első években úgy látszott, hogy éppen úgy kudarcot vall, mint az apja. Húszesztendős korára a műhely már csak öt munkással dolgozott, és csak a legnagyobb nehézségek árán tudott annyi megrendelést szerezni, hogy valahogyan felszínen tarthassa magát. A fordulatot tagadhatatlanul az hozta meg, hogy Alfred Krupp a parányi üzemben az addigiaknál könnyebben hegeszthető, ugyanakkor keményebb és rugalmasabb acélötvözetet állított elő. 1834-ben Alfred Krupp ezzel az acélmintával beutazta a nagy német városokat, és megrendelések tucatjaival érkezett haza. Egy év múlva már harminc, két esztendő múlva hatvan munkása volt a Krupp-üzemnek. A teljes igazság persze az, hogy a döntő üzleti áttörés távolról sem egyszerűen Alfred zsenialitásának volt köszönhető, mint ezt a dinasztia udvari történetírói emberöltőkön keresztül hirdették. A kis műhelyben gyártott Krupp-acél kiváló minőségű volt ugyan, de a kor legjobb angol acéljának minőségét nem múlta felül. Ami a megrendelések áradatát hozta, az a német vámunió politikája is volt, amelyet Poroszország minden energiájával támogatott, s amely a későbbi egységes német birodalom gazdasági előfutára volt. A német vámunió teremtette meg azokat az üzleti feltételeket, amelyek közepette az új Krupp acél az angol behozatal versenytársa lehetett. Ezzel a politikával a háta mögött Alfred Krupp egész Európát bejárta: üzleteket kötött Varsótól Prágáig, Párizstól Brüsszelig, s a francia fővárosban még James Rothschildot is felkereste: azt szerette volna elérni Rothschild támogatásával, hogy a francia pénzverde Krupp-féle acélszerszámokat használjon. Az első ágyúcső Máig sem világos, hogy Alfréd Krupp miért fordult újra a fegyvergyártás felé. Annyi tény, hogy a Krupp-műhelyben 1836-ban kezdett először kísérletezni ágyúcsövek készítésével, s 1843-ig tartott, amíg \az első acél ágyúcső elkészült. A családi történészek nem sokat beszéltek róla, de tény, hogy Alfred először az angoloknak próbálta eladni az acél ágyúcsövet. A brit kormánynak küldött levelében arra hivatkozott, hogy a korabeli bronz és öntöttvas ágyúcsövekhez képest az ő készítményei összehasonlíthatatlanul jobbak. Az angolok azonban csak udvarias visszautasító levelet küldtek, és a porosz hadügyminisztérium sem tanúsított több megértést. Miután Alfred Krupp évekig bombázta leveleivel a berlini hadügyminisztérium embereit, 1844-ben megkapta az első megrendelést, az ágyúcsövet azonban csak három évvel később, 1847-ben tudta szállítani. Amikor ez az ágyúcső megérkezett a spandaui fegyverraktárba, még senki sem gondolta volna, hogy történelmet fog írni. Ez volt az első Krupp ágyú Poroszországnak. Az arzenálban két teljes évig porosodott Alfred Krupp ágyúja, és csak 1849-ben próbálták ki. Utána levelet írtak Essenbe. Afféle hümmögő levelet az ágyú nem rossz - írták -, de annyival drágább az eddig gyártott bronz- és vaságyúknál, hogy azokkal nem versenyezhet. Alfred Krupp később azt írta egy barátjának küldött levelében, hogy a berlini arzenál parancsnoka nyíltan megmondta neki: Tudni sem akarok az acélágyúkról, hiszen Wellington is bronzágyúval verte meg Napóleont Waterloonál... Alfred Krupp erre ismét az angolokhoz fordult, és a londoni Kristálypalotában tartott kiállításon 1851-ben bemutatott egy acélágyút. Az ágyú nagy feltűnést keltett - de eladni nem tudta. Kínálta többször is az angol kormánynak, kínálta a franciáknak, kínálta a cári udvarnak - az ágyú senkinek sem kellett. Egyetlen ember volt, akit az ágyú érdekelt: Wilhelm, a Hohenzollern-ház hercege, a későbbi I. Vilmos. Ő meg is látogatta az esseni műhelyt, és kitűzte Alfred mellére a Vörös Sas-rend negyedik fokozatát. Vilmos azonban még nem jelentett hatalmat Európában, az igazi hatalmasságok pedig továbbra is visszalökték Krupp ajánlatait. II. Sándor cár szakértői a nekik küldött acélágyút kipróbálták, és csodálkozva állapították meg, hogy négyezerszer is el lehet sütni anélkül, hogy szétrepedne Elismerésük jeleként az ágyút elhelyezték a Péter - Pál erőd tüzérségi múzeumában, és tovább használták a régi ágyúkat. A történelem tréfája, hogy III. Napóleon - akinek hatalmát később a Krupp fegyverek bombázták szét már majdnem megvásárolt 300 Krupp ágyút. Az üzlettől a francia fegyverkovácsok, a Schneider család követelésére állt el. Úgy vélte, hazafias kötelessége, hogy a Le Creusot városkában épült új Schneider-gyár termékeit támogassa. A Krupp-üzem lassan növekedett; 1857-ben már ezer emberrel dolgozott, és a Krupp-acélt elismerték egész Európában. A nagy üzlet azonban, az igazi áttörés a vagyon és hatalom felé még váratott magára. Ebben az időszakban a leghasznothajtóbb árucikk, a gyár növekedésének motorja még nem a fegyver volt, hanem a vonatkerék. A vasút a XIX. század ipari forradalmának egyik jelképe, és Alfred Krupp az elsők között volt, aki hegesztés nélküli acélkerekeket tudott gyártani. Akkor választotta a Krupp művek jelvényének az egymásba fonódó három kereket. Ma is ez a három kör a gyári védjegy. Az üzlet beindul A kerekekre az ágyúk csak akkor kezdtek igazán felkerülni, amikor ama bizonyos Hohenzollern Vilmos, az acélágyúk rajongója 1859 őszén Poroszország uralkodója lett. Krupp egy csapásra, 312 acélágyúra kapott megrendelést, és a porosz hadügyminisztérium nyomban átutalta a vásárlási összeg felét, százezer tallért. Ettől kezdve a Kruppok a porosz zászlóval takaróztak, s az új uralkodó Alfred Kruppnak írt levelében a dinasztia hazafiasságát dicsérte, mondván, hogy következetesen visszautasították a külföldi ágyúmegrendeléseket. (És mindezt az után, hogy Alfred Krupp évtizedek óta házalt hiába az acélágyúkkal a cártól III. Napóleonig.) A hazafias póz annál is különösebb volt, mert a porosz megrendelések következtében kibontakozó Krupp-konjunktúra egyben azt jelentette, hogy a gyár hatalmas külföldi megrendelésekhez is jutott. Ebben az időben még a cári birodalom volt Kruppék legnagyobb vevője; 1863-ban II. Sándor generálisai egymillió talléros ágyúmegrendelést küldtek Essenbe - ötször nagyobbat, mint Vilmosék ! A dinasztia az ágyúkirályok elnevezést is a cári megrendeléseknek köszönheti. Akkoriban egy berlini újság részleteket közölt Krupp egymillió talléros oroszországi üzletéről, s ebben a cikkben neveztek először egy Kruppot ágyúkirály-nak. Az első mániás A siker nem változtathatott azon, hogy Alfred, az ágyúkirály, időnként meglehetősen különösen viselkedett. Már apjára, Friedrichre is jellemzőek voltak a depressziós rohamok; olyankor napokig feküdt ágyán, arccal a fal felé fordulva, és nem szólt senkihez egy szót sem. Alfred - miközben fegyverkezési birodalmat épített- álmatlanságban és üldözési mániában szenvedett. Élete folyamán - többnyire apró cédulákra - több mint ötvenezer feljegyzést írt. Ezeknek jó része a család krónikásai szerint személyes biztonságának ügyével foglalkozott. (Egy példa: Azt hiszem, szerződtetni kell még égy őrt, aki a mostani testőrt ellenőrzi, meg egy harmadikat is, hogy felügyeljen a másodikra.) A Krupp család ma is álló essem kastélya, a Villa Hügel (Villa a dombtetőn) is viseli ennek a különös terheltségnek a jegyeit. A Villa Hügelt, amely oly sötét szerepet játszott Németország történetében, több mint öt évig tervezték, és egy évtizedig építették. Miután Alfred Krupp nemcsak üldözőitől félt, hanem a tűztől is, a villa építői igen nehéz feladatokat kaptak. Az építményt (amelyet műértők már akkor egy főpályaudvar és egy járásbíróság keverékének neveztek) úgy kellett létrehozniuk, hogy szerkezeti elemként fát nem használhattak, ami az akkori időben nem kis feladat volt. Természetesen arról sem lehetett szó, hogy gázvezetéket helyezzenek el a falakban: a gáz robbanékony. Az akkor még szokásos gázlámpákra Alfred Kruppnak úgysem volt különösebb szüksége, mért éjszakai feljegyzéseit sötétben írta. A trágyaszag Éppen olyan jól tudott sötétben írni, mint nappali fénynél. A tűzbiztonság fokozását szolgálta az is, hogy Alfred Krupp dolgoz szobáját hármas vasajtó zárta el a külvilágtól. Az ágyúkirály nemcsak a tűztől reszketett, hanem a huzattól is, ezért utasítást adott, hogy a Villa Hügel egyetlen ablaka se lehessen nyitható. A szellőzést különleges szellőzőcsatornákkal oldották meg, ami egyben segítségére volt Alfred Kruppnak abban, hogy biztosítsa a maga számára annyira fontos trágyaszagot. Ez némi magyarázatra szorul. Az ágyúkirály egyik jellemző sajátossága volt, hogy ifjúkora óta varázsos jelentőséget tulajdonított a különböző szagoknak. Azokat jótékony és ártalmas szagokra osztotta, s a jótékonyak közül legtöbbre a friss lótrágyaszagát becsülte. Egyik feljegyzésében azt írta, hogy ha ezt a szagot érzi, megnyugszik, és alkotó gondolatai támadnak A Villa Hügelben a trágyakérdést úgy oldották meg, hogy Alfred Krupp dolgozószobáját két emelettel a lóistálló felett helyezték el, s így a hármas ajtóval lezárt hálószobába külön, viszonylag- rövid szellőzőcsatorna szállította az illatot. Látnivaló, hogy az ágyúkirály fejével nem volt minden rendben. Az ágyúk azonban rendben voltak, és 1870-ben valósággal szétlőtték III. Napóleon tüzérségét a német-francia háborúban. Krupp acélágyúi kétszer olyan messzire vittek, mint a francia brozágyúk, és ráadásul sokkal gyorsabban és pontosabban tüzeltek. A kor katonai szakértői kénytelenek voltak megállapítani, hogy a Krupp ágyúk a porosz-francia háború legnagyobb katonai meglepetése. A katonai győzelem természetesen óriási üzleti fellendülést hozón Krupp számára. Egész Európa Krupp-ágyúkat vásárolt. Törökország Alfred ágyúival őriztette a Boszporuszt, és a távoli Kínában az akkori időszak legbefolyásosabb feudális hadura, Li Hung-csang is 270 Krúpp tábori ágyút rendelt hadserege számára. Még a parányi Andorra is vásárolt Krupp ágyúkat, noha nem tudta használni őket, mert a hercegség annyira kicsi volt, hogy ha elsütöttek volna egy ágyút, a lövedék vagy spanyol, vagy francia területre hullott volna. 1870-től kezdve másfél évtizedig a Krupp-munkások száma minden három esztendőben megkétszereződött! Szinte természetes, hogy az ágyúkirály a német munkások legveszettebb ellenségei közé tartozott. A Krupp-művekben vezették be a német nagyipar első feketelistáját, s ha egy munkásról megtudták, hogy tagja a szociáldemokrata pártnak, nyomban kidobták az üzemből. 1877-ben Alfred Krupp beszédet tartott munkásai élőn. Örüljetek annak, amitek van - mondotta. - Ha vége a munkának, maradjatok a családi körben feleségetekkel, gyermekeitekkel és öreg szüleitekkel. A háztartás dolgaival foglalkozzatok. Az legyen a ti politikátok. Akkor boldogok lesztek. Ám kíméljétek magatokat a nemzeti politika nagy kérdéseinek megtárgyalásával járó izgalmaktól. Azok több időt és tudást igényelnek, mint amennyivel egy munkás valaha is rendelkezhet... A német munkások persze ügyet sem vetettek erre a Krupp-féle katekizmusra, és 1877-ben - első ízben - tizenkét szociáldemokrata képviselőt küldtek a német nemzetgyűlésbe. Bismarck kancellár válaszként meghozta híres szocialistaellenes törvényét, amely törvényen kívül helyezte a szociáldemokrata pártot. Mint a Krupp-levéltár feljegyzései tanúsítják, Alfred ujjongva ünnepelte a kancellár döntését. Üzemi szinten Krupp úgy hozta meg a maga szocialistaellenes törvényét, hogy vasfegyelmet kényszeríttet munkásaira. Az üzemnek szánt feljegyzéseit rendszerint Kedves Üzem! megszólítással kezdte, mintha egyetlen személyhez írná a levelet. Az egyik ilyen feljegyzésben előírta, hogy a Krupp-üzemek minden munkása rangjelzést viseljen a ruháján, aszerint hogy mennyi ideje dolgozik a gyárban. Egy másik feljegyzésében azt fejtegette, hogy különösen az alsóbb néposztályokban egyre fokozódik a fényűzés, ezért elrendelte, hogy miután minden rendes szülő facipőben járatja a gyerekét, a Krupp iskolák tantermeiben nincs szükség padlóra. Büntetések tucatjait eszelte ki, és a gyárban jóformán több üzemi rendőr volt, mint munkás. Mindenki., aki akár csak egypár percre is elhagyta a munkapadot, írásbeli engedélyt kellett kérjen a művezetőtől, még akkor is, ha szükségét akarta elvégezni. Noha a gyárból rég, kiűzték a szociáldemokrata párt tagjait, Alfred Krupp hírhedt feljegyzéseinek egyikében elrendelte: az üzemi rendőrség minden este vizsgálja át az összes szemetesládát, sőt a munkáslakások elé kitett házi szemetet is Hátha tiltott irodalom nyomaira bukkan. Külön felügyelő ügyelt arra, hogy a gyári illemhelyek falára szögezett papírcafatok se készülhessenek tiltott irodalomból. Ez volt hát az ágyúkirály, aki már Németország leggazdagabb embere volt, amikor 1887 júliusában trágyaszagú hálószobájában meghalt a hármas vasajtó mögött. Újabb furcsa fiú Fia, akit Friedrich Alfred Kruppnak hívtak, már apja életében az üzem külügyminiszterének számított, Pekingtől Santiagóig bejárta a világ fővárosait, és már ifjúkorában egyike volt az ágyú gyáros szakma legtapasztaltabb emberéinek. Friedrich Alfred méltó társra talált az új német császárban. Amikor I. Vilmos meghalt, III. Frigyes névén trónra kerülő utóda puha, liberális férfiú hírében állott. Éppen 99 napig uralkodott, elvitte a rák. Villás bajszú fia, a háborús kedvű II. Vilmos követte a trónon, aki a Krupp dinasztia fegyvergyárainak - Hitlertől eltekintve - legnagyobb vevője s egyben a család patrónusa lett. Ebben az időben a Villa Hügel folyosóin már sorban álltak a kor legtehetségesebb feltalálói, a róla elnevezett motort megszerkesztő Rudolf Dieseltől a füst nélküli puskaporral jelentkező Nobelig. E puskapor és a többtucatnyi más új találmány nyomán gyorsan korszerűsítették a Krupp-üzemeket. Friedrich Alfred kohói ekkor már évenként 320 ezer tonna acélt gyártottak, és ágyúbirodalmának 43 ezer alattvalója volt. Essenben jóformán az egész város Krupp kezében volt. Kilencvenkét fűszerüzlete, tucatnyi sütödéje, malma, gyertyaöntője, cipő- és ruhagyárai voltak a városban. Még a templomokban használt papi ornátusokon, bibliákon és feszületeken is ez a felirat díszelgett: Bewegliche Habe Fried. Krupp. (Friedrich Krupp személyes ingósága) Az apja halála óta eltelt hét esztendőben Friedrich Alfred Krupp személyes jövedelme megháromszorozódott. A német birodalomban ő fizette a legnagyobb jövedelmi adót: A német militarizmus fejlődésével most már Berlin volt Krupp legnagyobb vevője. 1887-ben a gyár üzleti forgalmának 33 százalékát bonyolította le a császári kormánnyal, hét esztendővel később már 67 százalékát. Ugyanakkor Krupp nemcsak a kalandra készülő német császári udvar legfőbb fegyverszállítója volt, hanem egyben tagja egy nemzetközi fegyverkezési kartellnek is. A világ legnagyobb fegyvergyártói (Krupp oldalán olyanok, mint az angol Vickers-Armstroilg, a francia Schneider, az amerikai Carnegie) szerződést kötöttek szabadalmi eljárások cseréjére. Miközben Friedrich Alfred a német munkások, hazafiatlanságáról szavalt, és felfegyverezte a császár hadseregét, tonnánként 45 dollár jutalékot kapott azokért a páncéllemezekért, amelyeket Krupp szabadalom alapján az eljövendő háborús ellenfél fegyverszállítói - Vickers-Armstrong, Schneider és Carnegie - gyártottak. Még világosabban: Krupp azokon a császári ágyúkon is keresett, amelyek utóbb francia, angol és amerikai katonákat öltek meg, s azokon a francia, angol és amerikai ágyúkon is, amelyek II. Vilmos katonáit lőtték halomra! Az üzlettel megint minden rendben volt. És a soron következő Kruppal megint semmi sem volt rendben. Friedriéh Alfred engedelmesen megnősült, és két leánya is született: Barbara és Berta. Igazi lelkesedéssel azonban csak szép fiatalemberekre tudott tekinteni. Az első berlini lakos, aki tudta, hogy a császár ágyúkirályé a fiúkat szereti, Conrad Uhl volt a berlini Bristol Szálloda tulajdonosa. Uhl úgy jött rá a dologra, hogy feltűnt neki: amikor Friedrich Alfred Essenből Berlinbe látogat, feleségét mindig egy másik szállodába küldi. Krupp utóbb arról is tájékoztatta Uhlt, hogy ne lepődjék meg, ha időnként az ő ajánlólevelével olasz kisfiúk jelentkeznek majd a Bristol Szállodában. Ezeket Uhlnak hivatalosan alkalmaznia kellett, de csak akkor dolgoztak, ha Friedrich Alfred a szállodában lakott, és persze havi bérüket is Krupp fizette. Krupp hatalma óriási volt, ám Uhl mégis reszketett, mert a vilmosi birodalomban a homoszexuális férfiakat a 175. törvénycikk értelmében súlyos börtönbüntetés fenyegette. Így hát Uhl félelmében a berlini rendőrparancsnokhoz fordult, s ezzel kezdődött a hírhedt Krupp-ügy, amely magának II. Vilmosnak a trónját is megingatta. Persze Krupp ízlésével nem állt egyedül. Köztudott volt, hogy a hadsereg vezérkarában rendkívül elterjedt a homoszexualitás. II. Vilmos minden hadsegéde pederaszta volt. A császár legközelebbi személyes barátja, Eulenburg-Hertefeld herceg Berlin katonai parancsnokának, Moltke tábornoknak volt a szeretője, És feljegyezték: amikor Fürstenberg herceg egyik birtokán mulatságot tartottak, a császár katonai kabinetfőnöke, rózsaszínű balettszoknyában, fején rózsakoszorúval jelent meg II. Vilmos színe előtt.
Posted on: Sun, 27 Oct 2013 10:00:00 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015