Ködtől sikamlós avarban lépkedünk a temetőben, Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben. Milliónyi mécses világítja ódon temető utat, Megyünk előre, szemünk a szerettünk sírja után kutat. A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt, Pedig tán jó lenne többször is jönni egy kicsit. Őseinkkel úgy spirituálisan tartani kapcsolatot, Ülve kispadon, merengeni, érezni szívparancsolatot. Most elsején is kimegyünk, és bár tudom, oly sokan lesznek, De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek. Viszünk majd mécseseket, az lesz az örök szeretet lángja, És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára. A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend. A mécsesek máglyáján csend... a halottak napi rend. A szomorúság palástja ráfeszül a környékre, Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite. Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk, Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk. Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk, Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk. Itt szinte hűvös a csend, és mélységes a síri nyugalom, A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom. Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának, Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni, Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni. Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked... Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed. Feltörik a fájdalom lelkünkbe, és könnyeket elsírunk... Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk.
Posted on: Fri, 01 Nov 2013 13:38:22 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015