Larse bibliája - TopicsExpress



          

Larse bibliája ( első fejezet) Edgar Sallinger naplója harmadik nap 2013 szeptember 15. 05 óra 28 perc Szinte bezuhantam az ágyba. Semmit nem fogtam fel a szoba sivárságából. Még sötét van. Biztos vagyok hogy az itteni sötétség egészen mélyebb és magányosabb mint otthon. A fal fehérre van festve. A falak egyhangúságát egy feszület csorbasága töri meg. Krisztus fájdalmas arca mely figyelmeztetésképp és jóslatként kellene hogy hasson, itt barátságos.. Melegséggel teli. Aztán van még egy szék és egy viszonylag nagy, sárga asztal. Egy szekrény, olyan nagy hogy két ember élete is elférne benne. Még nem pakoltam ki. Felkapcsoltam a már ernyő nélküli éjszakai lámpát és figyelek. Tele vagyok várakozással. Későn értünk ide. Noel az útitársam nem volt éppen bőbeszédű. annyit mondott hogy Dr Tallen sajnálja de nem tudott megvárni. Nem értem. Hát csak ennyire vagyok fontos Paulnak? Legalább felhívott volna. Azt hiszem ennyit megérdemelnék. Más ez a világ. Rohan. Mindenki csak rohan. A nagy, komor háromemeletes épület közvetlenül a fenyőerdőtől jobbra áll. Több helyen hullik róla a vakolat, ahol éppen van még, ott nagyon fakó sárga színe van. Az a nagyon régi, poros, koszos, kopott sárga szín. Az ereszcsatornák is hiányoznak néhol, penész borítja a falakat, a zöld különböző árnyalataiban pompázva. Az ablakokon a festék megrepedezett, több helyen le is pergett már. Olyan benyomást kelt némelyik, mintha az üveg épp kiesni próbálna. A „nyugalom és a csend országa” gondolhatják sokan, de ez csak egy teremtett nyugalom. A kapu feletti tábla is ezt igazolja: „18-as számú pszichiátriai intézet Blandurry”. A fémtábla is olyan öreg, mint az épület maga. Felirata megkopott, néhány betű kivételével alig olvasható. 09 óra 32 perc Két órán keresztül figyeltem a csendet az ablak mögül. Nézve a fenyőóriásokat és a hegy alatt elterülő völgyet, mire kopogtak. - Jó reggelt Dr Salinger, ha megbocsájtana az igazgató keresi telefonon. Az ajtóhoz léptem. a férfi nem lehetett több hatvannál, mély ráncai mégis aggastyánnak festették meg. Doggnak hívták. Ő volt a gondnok már Hubert igazgatása alatt is. Egy tetőtől talpig megkeseredett ember. Legalábbis nekem mindenképp annak tűnt. Paul hosszan szabadkozott a tegnap este miatt. Állítólag Indrid, a felesége nem érezte jól magát. Micsoda kifogás. Hát én sem, az már biztos. Paul ma sem jön. Azt mondta kérjem meg Doggot hogy vigyen le a városba. Nem megyek. Örülök ha végre körülnézhetek itt. Noel most indult a kocsimért. Amennyire az ablakból látom egy erősen sántító ember is beszállt az autójába. Nekem nem is szólt. Csak annyit mondott nyolc óra körül. 16 óra 21 perc Az intézetben már nem nagyon voltak betegek. Akik voltak, vegetáltak mindennapjaikban. Volt, aki csupán a napi rutinját végezte, óramű pontossággal ismételte napról napra ugyan azokat a cselekvéseket. Mások fel-alá járkált a folyosón, ha kikísérte őt Dogg az udvarra, akkor ott folytatta ugyan ezt. A súlyosabb esetek egész nap csak feküdtek az ágyukban és a plafont bámulták, amelyről itt-ott már hullott a vakolat. Néhány idősebb nő a kertben üldögélt a fenyőfák alatt. Itt minden olyan mélabús. De hát milyen is lehet egy ilyen hely? Az ebédet Norhemtből hozatják. Ugyanazt kapja mindenki. A személyzet egy kanállal többet. Ennyi a különbség: egy kanállal több. Ebéd után kiültem a padra. Egy szürkearcú lesoványodott nő leült mellém. Rámosolygott s én viszonoztam. Egyetlen pontra meredt. Aaz épület melletti virágoskertre. Szerintem még a szeme sem rebbent meg. Már vagy két perc is eltelt ebben „normális” világban kínos csendnek nevezett valamiben.. persze itt a csend, az csend.. - Üdvözlöm! A nevem Dr Salinger – mutatkoztam be, a jobb tenyeremet a nő felé tartva. - Ingrid. Zavartan fogadta bemutatkozásomat. Nem is akartam erőltetni a dolgot. Ma még nem. Majd holnap. Ma amúgy sem terveztem elkezdeni semmiféle terápiát. Tekintete még mindig a kertre meredt. - Ingrid. Elárulná nekem mit néz annyira? Ingrid elmosolyodott. - Várom a napot. – azt hiszem arcomra kiült az értetlenség, így a nő folytatta. – Hogy előbújjon. - A napsütés az jó, igaz Ingrid? – utólag szégyelltem magam ezért a mondatért. Nem nézik őt elég hülyének? - Igen. A napsütés az.. – és ekkor hírtelen felállt és olyan széles mosolyra fakadt, mintha összes rossz, sárguló fogát a fényben akarná füröszteni. - Mi a baj ? Mit lát a kertben? – akármennyire is figyeltem semmit nem vettem észre csak egy fehér lepedőszerű valamit ami a fűben hevert. A nő lassan felemelte jobb karját, tenyeréből utat engedve a mutató ujjának és a kert felé bökött. - Larse. – mondta mindezt olyan szeretettel mintha anyjáról, vagy tulajdon gyermekéről beszélne. Felálltam. Láttam amint az eddig elhajított lepedőnek hitt valami térdre ereszkedik. Ezt meg kellett nézzem. Nem futottam, de mégis siettem. Mi lehet az ami ennyire megdöbbent egy embert, mégha bolondnak is mondják egyesek. Egy hófehér bőrű fiú volt az. A fűben feküdt. Egész testét a kockás plédnek nyomta, mely így megóvta fehér ruháját a kosztól. Hanyatt fekve élvezte a napsütést, tenyerét a nap felé emelve ujjait széttárva és összezárva csodálta a fény és árnyék játékát. Aztán az oldalára fordult és a mellette nyíló virágokban gyönyörködött. Egy csoda volt. Egy jelenség. Vajon honnan ismerem? A szeme kék.. az arca mint ha kísérteté lenne, az ajka tűzpiros mint a nyár tündöklő rózsája. Ki ez?? Ahogy ezen gondolkodtam egy pillanat alatt kitört a felhőszakadás. Olyan nagy erővel mintha a világ összes mocskát a földbe akarná temetni. Rohantam az épület felé, majd az eresz alatt a kert felé fordultam. A fiú az ég felé tárt karokkal guggolt a már derékig érő sárban. - Szomjasak voltak a drágái. Megint sikerült neki. – mondta a mellettem elsiető Ingrid. - Mi sikerült neki? – kérdeztem csodálkozva. - Esőt fakasztani..
Posted on: Sun, 15 Sep 2013 19:37:57 +0000

Trending Topics



Recently Viewed Topics




© 2015