Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 október 02 18 óra 47 perc Minek is írok időt.. Már teljesen lényegtelen. Három hónap.. ennyit mondott.. mindössze három hónapot.. próbált kíméletes lenni. persze ez már rutin.. legalábbis én úgy gondolom. Ma október másodika van. Ha szerencsém van élhetek akár az új évig is. Hátha végre tényleg bekövetkezik az a világméretű nagy katasztrófa, amiről annyit beszélnek.. hogy szinte már várják, mint valamiféle szenzációt. 57,58,59.. és bumm!!! Talán jobb hírtelen elmenni. Nem egy már „kitűzött” dátumtól remegni az ébrenlét minden percében. Persze még ott vannak az éjszakák is.. Ha alszol, akkor is haldokolsz.. -------------------------------------------------------------------------------------------- Ma ahogy a folyosón ültem eszembe jutott, hátha csak álom az egész. Ez az élet gyakorlatilag nem is létezik. Felébredek egy tágas szobában, aminek az erkélye a Gangeszre néz. Nem skandináv vagyok, csak egy Bergmann film kockái álltak össze nagy kuszaságban, amit két éve Bombay-ben láttam. Meg sem történt az egész. Harminckét éves vagyok. A nevem: Rashid Dzsamanna. A feleségem éppen Calcuttába ment, ma már hazaér, vagy talán holnap. Még nincs gyerekünk. Várunk amíg Indira elvégzi az egyetemet. Szegény asszony.. abban a nyomorban.. Milyen különös álom volt.. Egyedül éltem. Senkim sem volt. Hosszú éveket töltöttem a magányban, és az önsajnálatban. Szegény ember.. most haldoklik.. talán bele is törődött.. nem harcol, hisz fegyvertelen. Nem ismeri az életet. Halál ellen, életlen fegyver a pusztulás. A rizs már egész megdagadt. Talán két órát is aludhattam. A fazék már füstöl. Még jó hogy nincs itthon Dzsamíra! Mindig is felelőtlennek tartott. Persze tőle elfogadom, hisz a nővérem. Külön szobájuk van. A férjét mindenki ismeri a városban. Ő volt Mahattma testőre, szerencséjére azon a reggelen nem kísérte el.. Ezer rúpia.. hát ezen nem sok curryt veszek.. lassan elindulok.. mielőtt kifutnak a csónakok.. fulladok az égett hús szagától.. Hogy is hívták?? Sallin… Sallinger.. nahát.. borzasztó álom volt.. ---------------------------------------------------------------------------------------------- Akár így is lehetne.. igen.. erre gondoltam.. Talán jobb lenne véget vetni az egésznek. Bár, biztos nem lenne elég bátorságom hozzá. Nem akartam egyből visszajönni. Féltem. Ami biztos: Holnap elhagyom az intézetet. Minek lennék ott? Úgyis akadályoztatva vagyok a munkában. Senki és semmi nem egyértelmű ott. Valójában csak időpazarlás. És most csak az idő számít.. az idő, és semmi más. Vajon egy halálraítélt hogyan éli meg az utolsó perceket? ő legalább tudja a pontos időt.. „ Holnap hajnali öt órakor..”. fel tud készülni. El tud merülni a fontos gondolataiban. Igen! Ez a jó szó: fontos gondolatok. Talán el tudja dönteni kinek adja oda az utolsó képet, a nagy sötétség előtt. Az is lehet hogy tudatában van egy világ pusztulásával.. Mennyivel jobb neki.. legalábbis: tisztább , és kíméletesebb, függetlenül annak végrehajtásától.. Kavarog minden. Azt hiszem eladom a lakást, talán az autót is.. De hisz most cserélték le a bejárati ajtót.. Mennyi év után szántam rá magam.. El kell utaznom. Bárhová, a lényeg hogy elhitessem magammal.. mit is? Embereket akartam látni. Végighallgatni a beszélgetésüket. Féltem visszamenni. Itt minden olyan csendes. Melegágya a gondolatoknak.. Az étterem a város szélén állt. Közvetlenül a Halle tábla mögött. A falai pirosra voltak festve. Micsoda őrültség? Egy piros épület egy zöldelő rengeteg alatt.. Leültem egy asztalhoz, közvetlenül a pulttal szemben. Rajtam kívül csak egy kalapos férfi volt ott, az is mélyen az újságjába merülve. Nem ülök a közelébe, nem jó társaság. - Üdvözlöm! – köszönt a fekete hajú pincérnő. fekete haj.. milyen furcsa ez errefelé.. - Jó napot kívánok – és itt leblokkoltam. Köszöntem, és ennyi. A nő felhúzta a szemöldökét. - Mit tetszik kérni? - Időt! – felnevettem, persze kínomban - Addig is adok egy étlapot. – kijött a pult mögül és a kezembe adott egy kék mappát. - Köszönöm - A vegetáriánus ételeink leghátul vannak, de van szarvasunk is! – ezt úgyx mondta mint valamiféle szenzációt. Köszönöm. Nem. - Nagyon kedves, még eldöntöm. - Inni esetleg? - Egy kávét szeretnék. - Presszó vagy hosszú? – azt hiszem itt már idegesített a sok kérdés. Azon gondolkodtam hogy felállok és köszönés nélkül távozok. Na de akkoir mit is akarok? Én jöttem ide. Hogy emberek közt legyek. - Hosszú. Köszönöm. - Én is hosszút iszom.. a presszó túl erős nekem. Ha az ember egy kicsit elengedi magát mindjárt fuccs az egészségének. És ez a legfontosabb.. igazam van? - Az. – feleltem Hírtelen kivágódott az ajtó és hangos kacagás töltötte meg a termet. Az alacsony kissé kövérkés, de dekoratív nő a mellettem lévő asztalhoz ült le. Rám nézett, és mosolygott. - Üdvözlöm! - Üdvözlöm hölgyem. – Ennek meg mi baja? Mi a francért vigyorog rám? Életében nem látott.. - Ole? – kérdezte a pincérnő a mellettem ülőt. - Kiment a mosdóba, mindjárt jön - És? Jöhet a konyak? - Hát.. nem is tudom.. már nem igazán.. - Ne mond!! – csattant fel - De! Nyolc hetes! - Képzelje Annáéknak gyereke születik – ezt csak így, mintegy hozzám vágta. - Nahát – néztem a szőke nőre – gratulálok - Köszönöm – s közben szemérmesen lehunyta a szemét - Hát itt van a díszhím! A férfi tipikus értelmiségi volt. Barna garbót viselt, a szemüvegének lencséjét kimért mozdulatokkal tisztogatta. - Bemutatom a férjem, Ole Handennberg! - A nevem.. Edgar Sallinger – pillanatnyi csend következett - Istenem milyen buta vagyok! Anna Handenberg. – felálltam és mindkettővel kezet fogtam. - Szívből gratulálok.. - Kérem üljön ide, feltéve ha szereti a konyakot – nevetett a férfi - Köszönöm – és leültem - Még nem láttam a környéken, ugye nem idevalósi az úr? Ekkor valami mintha megszállt volna. Nem akartam hazudni, de panaszkodni sem. De vajon mi a következő kérdés? Mi lesz ha meg akarnak ismerni? Mit felelek? - Nem. Londonban élek. Csak a bátyámat látogattam meg Halléban, pénteken utazok haza. - London? – kérdezte a pincérnő – az jó messze van - Igen, valóban. – feleltem - És mivel foglalkozik? - Volt egy cirkuszom.. - Egy cirkusza? – csodálkozott a szőke nő - Igen. Nem hallottak róla? „ A repülő Sallinger cirkusz!”. „Elefántok, táncoló kutyák és Helmut, a táncoló fehér egér!!” - Nem. – felelte a szőke, majd a férfire nézett, de az is csak a fejét rázta. - És hol volt? - Mi? - A cirkusza? - Ó kérem az sehol, illetve mindenütt.. vándorcirkusz volt.. - Miért? Már nincs meg? - De. Csak a fiaim folytatják tovább.. engem már felőrölt a sok utazás.. - Hány van? - Tessék? - Hány gyereke van? - Ole, néha olyan helytelenül kérdezel.. „hány van?”. Nem illik. - Ó, engem nem zavar.. hét. - Hét gyerek? Az nem semmi. És mindenki cirkuszol? – kérdezte a pincérnő, mire a többiek nevetni kezdtek.. - Nem. Ude, ügyvédnek tanult - Fogadjunk hogy ő a legkisebb! – a férfi homlokáig szöktek a szemhéjai - Igen. Honnan tudta? - Mint a mesében. - Én kérem nem szoktam hazudni! – feleltem felháborodottan - Ne haragudjon, csak hát a legkisebb.. ugye.. - Azt hiszem lassan mennem kell – Gyorsan kiittam a kávémat, és felálltam.. - Irigylem magát, mennyi szép élménye lehet - Igen, annyi hogy az ember elvesz bennük.. az a sok szép ország.. Na de most már tényleg megyek! Még egyszer gratulálok! - Köszönjük szépen.. – mondta lágyan a nő Ahogy sarkon fordultam és az ajtó felé léptem a pincérnő utánam kiáltott. - Uram! A kávéját nem fizette ki! - Hagyd csak! A mi vendégünk volt.. - Nagyon köszönöm - Ugyan nincs mit, örülünk hogy megismerhettük, a cirkuszigazgató urat. 20 óra 18 perc Ma este, amikor a társalgóban ültem és néztem mereven magam elé Larse mellém ült és megfogta a kezem.. - Ne féljen. Nem lesz semmi baj. Holnap találkozzunk a szobájában… igen, és hozza magával.. a magnóját is.. - Mert? – kérdeztem halkan - Holnap újjászületik – felelte, és mosollyal az arcán távozott.. -
Posted on: Wed, 02 Oct 2013 19:22:40 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015