Lépésben halad a reggeli kocsisor. Az autókban unott arcok haldokolnak, kik együtt utaznak, azok is több irányba néznek. Vannak, akik keresik az út szélén kavargó kipufogógázokban a hajnali ágyaikban hagyott szebb utazásokról szőtt álmaikat, vannak kik még mindig álmodnak, s persze vannak, kik egyszerűen csak utálják azt a tegnapot, amit leklónoz ez az újabb reggel. És vagyok én, aki csak figyelek. A járdán kopott padok, a padokon kopott emberek, van aki dohányzik is. Köztük az egyik én vagyok. Szmoggal telített levegővel tüdőzöm le a város modern nyomorát. Kiszorítja a füst a tüdőmből a létet és a rossz gondolatok elfoglalják az agyamat. Keserűn és kivédhetetlenül. Ez a város nem a házak, hanem az arcok összessége és én úgy tekintek a legtöbbre, mint a zsidókra egy SS tiszt. Könnyedén kiiktatható, értéktelen, selejt. Ám az idő a selejttömegnek dolgozik. És mit tehet egy ember az idő kényszerével szemben? Lassan megérem, hogy ötödször is kicserélődik a teljes testem, és mégis egyre régebbinek látszik... Nem vigasztal, hogy azoké is, akik nem számítanak. Az idő nem a legjobb mesterlövész, hanem egy orvlövész, mindenre lő ami mozog és ráadásul hazug tolvaj is, hajnali álmokat és érzelmeket lop és a felejtés hamis selyemleple mögé hazudik mindent, ami most még szép és nemes... Lassan elfogy a cigarettám és elfogy a haragom is, újra hiányozni kezdek magamnak. Az idő újra percekben mérhető, már nem látom fogatlan vigyorú örökké éhes száját, visszabújt az órám mutatója mögé, de tudom, hogy onnan les sunyin és csak az alkalomra vár, hogy elvegye, ami ma még az enyém. Szorítom hát magam mikor tovább indulok, hogy el ne vesszek, hogy el ne veszítselek. És bár felül tudom, hogy fölöslegesen harcolok, de alul érzem, hogy vannak csaták, amiket akkor is érdemes megvívni, ha nem lehet megnyerni. És egy orvlövész azért téveszthet is.
Posted on: Mon, 04 Nov 2013 14:45:18 +0000