MAGYAR NÉPMESE A KÉT ARANYSZŐRŐ BÁRÁNY (FOLYTATÁS) – Hát nem restelled magadat? Még hogy a vízbe akarod hajítani azt a bővös főszálat? Hát nem gondolsz arra a két ártatlan gyerekre meg az édesanyjukra? Hogy pátyolgatott téged az anyád, amikor oly kicsi senki fia voltál, s hogy sírt-rítt, mikor apád egy nap bedugott a szőr ujjába, s kivitt a pusztába, hogy szokjad a bárányt. Azt hitte, hogy ott pusztulsz nyomorultul. Hát ilyen hitvány vagy? De erre a rosszabbik lelke se volt rest. Az meg így küzdött: – Csak meg ne ijedj, jobb neked lábolni a selyemfőrétet, mint hogy a kutyák szopogassák a csontodat. Eridj csak, tépd le a főszálat, dobd a patakba, s a többivel ne törődj. Erre megint a másik lelke szólalt meg: – Hát ha ezt megteszed, én úgy itt hagylak, még azt is elfelejtem, hogy valaha benned találtam szállást. Nem bánom, inkább egy toportyánféregbe bújok, mert az is százszorta könyörületesebb nálad. Erre aztán úgy megijedt a kisbojtár, hogy menten rimánkodni kezdett a jobbik lelkének: – Csak azt ne tedd, édes lelkem! Inkább nem hajítom a vízbe a bővös főszálat, hanem megveregetem a két szép bárány csillagos homlokát. Lesz, ami lesz! Egy életem, egy halálom! Erre így szólt a jobbik lelke: – Ez már beszéd! Én se hagylak el most már, még segítek is neked. Meglásd, ha mi ketten összeállunk, nem fog ki rajtunk senki e világon! Jófüvek Tudója odaért a laponyaghoz, a laposban meglelte a bővös főszálat, s azon nyomban leszakította.Trappolt be egyenesen a hodályba. Már akkor csivitelt az égen a pacsirta, hajnalodott, s győrődött ki a bárány a pusztára. Ahogy odaért, éppen a két kis aranyszőrő lépte át a küszöböt. Se szó, se beszéd, odaugrott eléjük, s megérintette homlokukat a bővös főszállal, még mormogott is hozzá valamit, ahogy az anyjától tanulta. Hát csodák csodája, abban a pillanatban két deli ifjú állt előtte. Olyan szépek voltak, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Enéh boldogan ölelte keblére elveszett gyermekeit. Nemere büszkén tekintett két deli fiára. Jófüvek Tudóját dúsan megjutalmazta, de a két fiú nem is engedte el többé maga mellıl. Úgy szerették, mintha édestestvérük lett volna. Külön sátorba költöztek, s Jófüvek Tudójának maguk mellett vetettek ágyat, onnan járt a bárányokhoz. De hamarosan hátat kellett fordítania a hodálynak. Egy szép napon Nemere gyönyörő ménesének három legszebb paripáját sátruk elé vezették, s a fejedelem így szólt a fiúkhoz: – Itt e három tüzes paripa, pattanjatok fel a hátukra! Menjetek lovagolni, vadat őzni, s amikor derekasan megülitek már a lovat, gyertek vissza hozzám. Akkor feltörjük majd ezt a szép ládikót. – Egy rézládikát tartott a fiai elé. – Még apámtól kaptam. A VILÁG VIRÁGOS BÖLCSŐJE Nemere népe kora tavasztól, amíg csak a hó le nem hullik, nyájait maga előtt terelgetve vándorol. Ha egy-egy bőviző folyó partján lelegeltetik a füvet, máris szedik sátorfájukat, s odébbállnak, újabb legelőt keresnek maguknak. De ennek is megvan a maga sorja. Meg van szabva a ménesjárás meg a birkalegelő is.Eszerint aztán tavasszal a déli anyaszélen fekvő pusztákon kezdik a legeltetést, s folyton-folyvást észak felé tartva, őszre elérik a dombosabb helyek dús legelőit. Elöl jár a ménes, és nyomukban a birkanyájak. Vándorló életmódhoz alakították hordozható lakásukat: a jurtát is. Hosszú idő tapasztalata alakította e sátrat! Alapépítménye egy embermagasságú, kör alakú, ollós kötéső farács, melyen csak az ajtónyílásnak hagynak helyet.A rácsfal széthúzható és összetolható aszerint, hogy magasabbra építik- e a sátrat, vagy szélesebb alapra, alacsonyabbra veszik. A rácsos falra kúp alakú fedőszerkezet borul. A tetőszerkezet hajlékony farudakból áll, felső végük az úgynevezett koszorúfa lyukaiba nyílik, alsó végüket a rácsfalhoz szíjazzák. A négyöt méter magasra épített sátrat külső oldalán nemeztakarókkal borítják be, s a felső koszorúfára zsinórral mozgatható nemezlapot borítanak. Ezen keresztül kap levegőt és fényt a sátor, de ez a füstlyuk is egyben. A sátrat percek alatt szét tudják szedni, s felpakolni a málhás állatokra. Ha ismét sátrat ütnek, szép sima földet keresnek, olyat, ahol nincs gödör meg ürgelyuk, kikémlelik, merről fúj a szél, honnan ver az eső. Télire annyit változik életük, hogy a jurtát szélvédett erdők alján, folyók partján ütik fel.A ménes s a nyáj még akkor is künn, a szabad ég alatt tanyázik. De keresik is Nemere csikóit szerte a világban. Edzettek, szívósak, harcban kitartók, és futásban fáradhatatlanok. A három fiú egész tavaszon, nyáron, míg csak a fák levele le nem hullott, lovagolt, vadászott. Sorra látogatták a nyájakat terelő pásztorokat. Megülték a lovat, de meg ám! Mint a sudár fa, mely erős gyökeret ereszt, oly délcegen ültek a nyeregben. Hamarosan maguk mögött hagyták a legjobb lovast is a pusztán. Iszonyú messzeségeket kalandoztak be. Kürtjük szava felverte az altáji hegyek csendjét. Pihentek partjain a kék viző Bajkálnak. Őzték a vadat arra, hol smaragdköveken csörgedez a játékos Togora, s aranylik fövenye Szir-Darja lankás partjainak. Hunor és Magyar ámulva gyönyörködött a sok szép erdőben, folyóban. Nem sző olyan gyönyörő szőnyeget Perzsia takácsa, nem hímez szebb virágot köntös ujjára, elejére asszonyok keze, mint amilyen Amu-Darja virágos oázisa! Kék a levegőég, napfényes a virágos puszta, a világ virágos bölcsője, ahogy Nemere a szép KEREK TURÁNT emlegette. Hunor járt mindenütt legelöl. Felébredt benne az ős vadászszenvedély, s ha a pusztában menekülő vadat vett észre, gyötörhette fáradság, epeszthette szomjúság, semmivel sem törıdött! Őzte, kergette a vadat, míg el nem ejtette. Zúgó, sziszegő nyila elől párduc, szarvas meg nem menekült. Jó Rigó lova szellőnél is gyorsabban járt. Selyem füvön háltak, csendes esti puszta volt az őrizőjük, csillagos égbolt a takarójuk.Ízletes juhsajttal, finom bárányhússal kínálták őket. Minden sátorba bekukkantottak, megcsodálták a pásztorok szépen faragott karikásait, rajzokkal díszített ivókürtjeit, díszes sótartóit. Még a nemezkészítőket is felkeresték, és sokáig évődtek a nemezgyúró lányokkal. Mert a nemezverés a puszta lányainak a dolga. S nem is könnyő munka! A lenyírt és mosott juhgyapjút hatalmas nádszőnyegre terítik, vízzel megpermetezik, aztán pedig sima rudakra hengergetik fel. Egy-egy ilyen nagy gyapjúszőnyeget tíz-tizenöt lány is hengerget. Tömködik, nyomogatják, s hogy még tömöttebb legyen a nemez, tenyerükkel alaposan megveregetik a gyapjút. Aztán vízre helyezik, és úgy dúsítják, s pálcákkal még ott is veregetik. Ezután, ha megszárad, olyan tömött és erős lesz a nemezposztó, hogy akár kést üthetnek bele, az se hatol rajta keresztül. A nemezszőnyegből sátorborítót szabnak, nyereg alá helyezhető takarókat. A három fiú is kapott a lányoktól három szép takarót, s azzal búcsút intettek a falunak. A vadakkal teli rengeteg erdő felé vették útjukat. Egy szép napon aztán leesett a hó, s vége szakadt szép kószáló szabad életüknek. Hunor se tehetett egyebet, nyakába vetette íját, övére akasztotta kürtjét, és Magyarral meg Jófüvek Tudójával szépen hazalovagolt. Nemere előhozta a ládikát, s feltörte a tetejét. Egy pálcika hullott elébük a kerek asztalra, rovás díszítette mind a két oldalát. Nemere fennhangon kezdte olvasni: /FOLYT. KÖV./
Posted on: Sun, 08 Sep 2013 14:51:26 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015