Majorosi György A RAJNA MENTI HADIFOGOLYTÁBOROK 1945 - 9. rész A német hadifoglyok többségét meglepte és csalódottá tette az a bánásmód, ahogy az amerikaiak a büderichi és a rheinbergi táborokban velük viselkedtek. Egy utólagos ítéletnek és minden értékelésnek egész sor nézőpontja van, amit az 1945 kora tavaszi helyzetnél figyelembe kell venni. Ezenkívül természetesen figyelembe kell venni azokat a különbségeket is, amelyeket a felső hivatalos hatóságok írtak elő, vagy amelyekért a helyi táborparancsnokok tehetők felelőssé. Különösen a kapituláció előtti és közvetlen azutáni időszakban egyes amerikaiak magatartását, de felsőbb szervekét is az a vélemény formálta, hogy minden német katona náci és kollektív bűnös. Az amerikaiak beállítottságának és magatartásának a német hadifoglyokkal szemben jelentős motívumai voltak azok az iszonyatos tömegmészárlások és kínzások, amelyeket a német koncentrációs táborokban ártatlan milliókon követtek el. Ezek a gyalázatos bűncselekmények 1945 tavaszán a győztes hatalmak közvéleményében tudatossá váltak, és a szövetséges katonákat sem hagyták érintetlenül. A németek – akik az amerikaiak szemében úgy voltak elkönyvelve, mint akik magukat a „felsőbbrendű fajhoz” tartozónak képzelik -- felelősek voltak ezekért a szörnyűségekért és az amerikaiak szerint nem érdemeltek jobb bánásmódot, mint amilyenben a Rajna-menti lágerekben részük volt. Jogállami értékektől vagy egy tiszta racionális politikától függetlenül sok felelős amerikai politikus hagyta magát vezérelni attól a meggyőződéstől, hogy az egész német nép kollektív bűnös. A Rajna-menti táborokban uralkodó „kemény” feltételeket jogos büntetésnek tekintették azon német hadsereg és szövetségesei számára, amelyek a háborús bűnös vezér parancsait feltétel nélkül az utolsó percig teljesítették. Az amerikai félnek semmi oka nem volt, hogy ezzel a hadsereggel szemben valamilyen rokonszenvet tápláljon. De a német propaganda is -- amely a háború utolsó hónapjaiban „Wehrwolf-támadásokat” jelentett be -- hatott még azon amerikaiak fejében, akiknél egy természetes biztonságigény jelentkezett. Ez a túlfűtött biztonságigény aztán oda vezetett, hogy válogatás nélkül fiatalokat, valamint tábori kórházakból betegeket és sebesülteket is a lágerekbe cipeltek és hadifogollyá nyilvánították őket. Meg voltak győződve, hogy minden német férfi veszélyes náci vagy „Wehrwolf” lehet, aki a megszállók számára állandó veszélyt jelenthet. Egyes másként gondolkodók megértése és együttérzése nem volt képes befolyásolni az USA hadsereg hivatalos eljárásmódját a milliókat számláló kiszolgáltatott tömeggel szemben. Ezzel szemben egyes, a hatalmukkal visszaélő felelős vezető emberi gyarlósága a tábori állapotokat erősen rontotta. Így összegződött sok-sok tényező, amely végül is az „amik” olyan magatartásához vezetett, amit a táborok foglyai alig tartottak elviselhetőnek. Mivel a Rajna-menti táborokban a viszonyok feltűnően hasonlóak voltak, abból nem lehet kiindulni, hogy a foglyok kemény életfeltételei egyéni önkény vagy egyes parancsnokok mulasztásainak a következményei lettek volna. Az állapotok nem csekély részben egy 1944 nyarán hozott döntés következményei is voltak. A szövetségesek, Németország előre kiszámítható vereségével számolva, nagyobb számú fogoly begyűjtésével kalkuláltak. A britek munkaerőként akarták a foglyokat felhasználni, de később belátták, hogy a „genfi konvenció” szabályai szerint ez nem lenne lehetséges. A „genfi konvenció” betartása azt is jelentette volna, hogy a foglyoknak szállást és ellátást kell biztosítani, amely egyenértékű azzal, amit a saját katonáiknak biztosítanak. Ezen előírások megkerülésére találták ki a britek, hogy ne hadifogolyként, hanem lefegyverzett ellenséges erőkként (GEF) kezeljék a hadifoglyokat, amit az amerikaiak is elfogadtak. A közel hatmillió fogoly mintegy kétharmadát, akiket így soroltak be, nem kezelték többé a viszonylag szigorú előírások alapján, hanem sorsukat a szervezési lehetőségek és egyesek jóindulata határozta meg. Ezt különösen azok érezték, akik 1945 április közepétől estek az amerikaiak fogságába és a Rajna-menti lágerekbe kerültek. Ehhez a nemzetközi joggal ellentétes állásponthoz még egy un. büntetés-mentalitás is járult, amelyet sok felelős vallott az USA hadseregének a soraiban. Az ő szemükben szükséges volt a legyőzött német katonák kemény megbüntetése. Ezt az álláspontot világosan tükrözi egy amerikai tiszt válasza, amelyet a büderichi lágerben egy fogoly tisztnek adott, aki megkérdezte, hogy miért bánnak olyan rosszul a foglyokkal. A válasz: „Azért, hogy önöknek örökre elmenjen a kedvük a katonásditól.” Mindazok után, amit a német hadsereg okozott, nem akarták a katonákat hazaküldeni -- mintha mi sem történt volna, -- hanem ilyen fájdalmas módon kívánták őket az okozott szörnyűségekért büntetni. Az amerikai eljárás végső megítélésénél felmerül a másik győztes hatalommal, a britekkel való összehasonlítás lehetősége. A britek egészen más módón oldották meg 1945 tavaszán a hadifogoly-problémát. Az észak-német frontszakaszon többszázezres Wehrmacht katona részére, -- akik már május 5-én megadták magukat, -- négy nagy internálótábort jelöltek ki az északi tengerparton, a Kieli és a Lübecki öböl között. Ez a terület nem szenvedett nagyobb kárt a háborúban, így a britek a mintegy másfélmillió katonát zárt katonai egységekben ide irányították. Ezeket sem ismerték el a britek hadifoglyoknak, hanem „magukat megadott ellenséges erőkként (surrended enemi personnel, SEP) vették őket nyilvántartásba. Ezek a Wehrmacht egységek továbbra is saját német parancsnokaik alárendeltségében maradtak, s a britek csak az élelmiszer-ellátásukról gondoskodtak. Később, hogy az éhhalál veszélyét a menekültekkel túlzsúfolt területen elkerüljék, július 4-től az internáló-táborokból tömeges elbocsátásokat végeztek. Egyébként a hivatalos amerikai politika ebben az időben más véleményt tükrözött, mint ami a Rajna-menti táborokban a gyakorlatban érződött. Csakhamar felismerték, hogy a kollektív bűnösségről vallott nézeteik mind jogilag, mind emberileg tarthatatlanok. A német és a velük szövetséges foglyokat osztályozni kellett, és ennek megfelelően megkülönböztetett módon kezelni őket. A nem gyanús katonákat és a „Todt” szervezet tagjait már egy 1945.május 13-án kiadott parancs alapján elbocsátották. Az átmenetikként kezelt táborokban azok a törekvések, amelyek a viszonyok javítását célozták már csak azért is korlátozottak voltak, mert ezeket rövid idő múlva fel akarták számolni. A szövetséges hatalmak a háború vége felé, de különösen a fegyverletétel után a foglyok hatalmas számával találták szemben magukat. Ezért érthető, hogy szervezési és ellátási problémák merültek fel. Néhány hét alatt hadifoglyok millióit kellett elhelyezni olyan módon, hogy az a saját katonáik biztonságát ne veszélyeztesse. Ezzel párhuzamosan milliók részére kellett az utánpótlást biztosítani. Európai vagy pláne német tartalékokkal nem lehetett számolni, mivel a német lakosság is éhezett, s mindenki az amerikaiak segítségére számított. Fokozta a nehézségeket, hogy 1945 tavaszán az USA-ban is élelmiszerhiány lépett fel, ami szükségessé tette a tartalékok ésszerű felhasználásának, illetve elosztásának az elrendelését. A szállítási kapacitások Amerika és Európa között teljesen ki voltak használva, , ugyanakkor a Japán ellen a Távol-keleten még 1945 augusztusáig folytak a hadműveletek. Az USA mezőgazdaságában munkaerőhiány jelentkezett, sokan a hadiiparban találtak jó kereseti lehetőségeket. A jó kereseti lehetőségek nagyobb vásárlóerőt is jelentett, ami fokozta az élelmiszerhiányt. Mindez hozzájárult az európai ellátási problémákhoz is. A hatalmas problémák miatt Európában, s így Németországban is általános volt a káosz, s a hadifoglyok ellátásával csak utolsó problémaként foglalkoztak. Ezt feltétlenül kritika tárgyává lehet, sőt kell is tenni, de a tényekről sem szabad megfeledkezni. A Német birodalom nem létezett többé, nem volt olyan állami védőhatalom, amely a hadifoglyok jogaiért kiállhatott volna. Azt azonban meg kell állapítani, hogy a győztes USA magatartása egyáltalán nem mondható dicséretre méltónak. A megtörténtekről Amerika hivatalosan soha nem foglalt állást, s az amerikai történész Arthur L. Smith joggal ír keményen erről: A táborokban átélt szenvedéseket mint egy szégyenletes szakaszt kell a hadifoglyok történetében elismerni, mégpedig egy olyat, amelyet az USA kormányi soha nem vizsgáltak felül. Az amerikai hadsereg aktái között valójában semmi utalás vagy példa nem található, amely az amerikai katonai személyzetnek a német hadifoglyokkal szembeni rossz bánásmódjára utalna. A Rajna-menti táborok tisztjei részéről megnyilvánuló felelősségérzetre utaló adatokat is hiába keresünk. Utószó 1945 április 27-én amerikai hadifogságba kerültem az 1. Honvéd Repülő Alapkiképző Zászlóalj tagjaként. A Rajna-menti fogolytáborban Büderichben és Rheinbergben töltöttem három hónapot, ahonnan súlyos betegségem szökésre késztetett. Minek következtében lettem súlyos beteg? Miért szenvedett velem együtt többszázezer ember a győztesek Rajna-menti táboraiban, amikor a háború már befejeződött? Miért halt meg oktalanul annyi ember ezekben a fogolytáborokban? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ. A kérdések megválaszolására különböző forrásmunkákat találtam, egymásnak részben ellentmondó véleményekkel. Olvastam személyes élményekből vett szemelvényeket, átélt epizódokat. Ezeket akartam kivonatosan ismertetni. Igyekeztem néhány megállapítást hangsúlyosabbá tenni, hogy a felmerült kérdések világosabbak és megválaszolhatók legyenek. Közreadom ezeket a sorokat mindazon bajtársaimnak, akik a fogságot velem együtt személyesen is átélték, de azoknak is, aki ezekről az eseményekről csak jól-rosszul megfogalmazott elbeszéléseket hallottak. Segítség lehet továbbá azok számára is, akik a kérdéssel foglalkozva tisztább képet igyekeznek kialakítani a történelem ezen szeletéről. Az összeállítás a kérdések megválaszolásához mozaikszerűen kívánja érzékeltetni a táborokba zárt foglyok nyomorúságos életét, vegetálását, teljességre vagy tudományos igény kielégítésére nem törekszik.
Posted on: Sun, 25 Aug 2013 05:53:04 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015