Mi jár a fejembe?Így halottak napján elhunyt szeretteink és azok az emberek akik valamilyen önkényuralom, vagy háború áldozata lett. Olvasom, hogy a Nemzeti történelemtankönyv vezér motívuma, hogy A bátor ember legnagyobb tette a vértanúság Egy készülő kisregényem monológját teszem ide ezzel szemben. Epilógus Túl voltunk már régen a Rákosi korszakon, a Kádár kor is épp a végét járta. Egyszer beszélgettünk Édesapámmal. Akkor már rosszul hallott, és a beszélgetés elég egyoldalú volt. Ő beszélt, arról, ami éppen eszébe jutott, én hallgattam. - Tudod, az ember azért tudott kiemelkedni az állatvilágból, mert az alkalmazkodó, a túlélő képessége talán a legjobb az összes élőlényhez képest. Ez a legfontosabb dolog. Nézd! Édesanyám korán meghalt, kilenc éves koromban. Édesapám pedig, ez után elkezdett inni. A gyerekek, rokonok, a vők, a sógorasszonyok gyámság alá helyezték, és szétosztották a vagyont. Én, mint legkisebb gyermek apámmal maradtam. Még a dunyha huzatot is lehúzták az ágyneműről, úgy aludtunk a szalma derékaljon és a cihás dunyhával takaróztunk. Novemberben még mezítláb jártam. Nem volt cipőm. Én sohasem haragudtam mégsem a testvéreimre, a sógorokra, vagy sógornőkre. Miután Apám meghalt tizenöt éves koromban, testvérem Anti és családja magukhoz vettek, és kitanultam az asztalos szakmát. Nagyon jó dolgom volt, kimentem a tanyára és annyit ehettem, ami belém fért. Szó szerint tejszínnel ettem a tejfelt. Szívesen dolgoztam is, szerettek ott. Ha földem van, én is paraszt leszek és lehet, hogy kulák. Nézd a megszerzett vagyon iszonyú sok fájdalmat okozott. Soha egyetlen percig sem irigyeltem senkitől a vagyont, és kárörvendő sem voltam, amikor a vagyon bajt hozott. Nem is beszéltem soha erről, még veled sem. A fronton azért maradtam életben, mert én nem haragudtam soha a szemben lévő lövészárokban lövöldöző emberekre. Ha valaki kimászott az árokból, és elment könnyíteni magán, nem kezdtünk el azonnal lőni rá, de ők sem lőttek ránk. Éjszaka nem egy szakaszt egyszerűen elloptak az oroszok mindenestől. Mi mindenre lőttünk, a madárfüttyre és az éjjeli lepke szárnya suhogására is. Rajparancsnok voltam, az én rajomat nem akarta, vagy nem tudta senki likvidálni. Támadásban nem volt más választás, mint ölni, vagy megöletni, de lesből kipécézni az ellenfelet, azt az én rajom nem tette soha, nem volt a mi szokásunk. Mielőtt fogságba estem a lövészárkunkba beugrott egy orosz katona, rám fogta a pisztolyát, tőlem három lépésre. Láttam az úját mozdulni a ravaszon, hallottam a lövést, behunytam a szemem és azt hittem itt a vég. A katona kezében elsült a pisztoly, még füstölt a cső és a katona, mint a lassított filmen hátradőlt, a homloka közepén lyuk tátongott. Akkor hálát adtam a Jóistennek. A fogolytáborból azért tudtam hazajönni, mert értettem a szakmámhoz, és jelentkeztem, amikor nem tudtak megoldani valamilyen egyszerű feladatot. A vizes rossz minőségű anyag megmunkálását, vagy citling élezést. Ilyesmire gondolok. Nagyon kicsi könnyítés volt a jutalmam, de lehet, hogy éppen ez a pici kellett a túléléshez. Rám nem haragudott a tábor szakmai irányítója, az orosz ”majsztró” mert tudta, hogy én sem gyűlölöm, nem haragszom rá. Ha tehette, adott egy-egy szál cigarettát, vagy egy- egy szem krumplit. Ezek neki is értékek voltak. Nem alamizsnának adta, hanem talán azért, mert neki is szüksége volt emberi gesztusokra. Kivel tudott emberi, szakmai kontaktust teremteni, az őrökkel? Akik rá is ugyanúgy vigyáztak, mint ránk, akik ugyanolyan idegenek voltak neki, mint nekünk. Tanúja voltam egy esetnek, amikor a majsztró az elszívott cigarettáját eldobta. Egy német fogoly, aki még nemrég felsőbbrendűnek tartva magát, világuralmi eszméken nőtt fel, megpróbálta felvenni a csikket, a mester pedig, az orra előtt széttaposta. Ők haragudtak egymásra. Megettem a csalánlevest, nyersen a véletlenül talált krumplit, és mindent, ami élelemként egyáltalán szóba jött, mert életben akartam maradni. A három hónapos korodból készült fényképed ott lógott az ágyam felett, és minden este azt mondogattam, hogy haza akarok menni. Nem haragudtam az orosz muzsikra, vagy a fegyőrre, ők ugyanolyan rabok voltak, mint mi. A muzsik nem szedte ki az összes krumplit a földből bennhagyott itt- ott egy tőre valót. Amikor mutattam neki, hogy ott még van, azt mondta szája elé emelt mutatóujjal csendre intve, hogy kell az majd télen, amikor éhes leszek. Az alkalmazkodás nem megalázkodás, nem megalkuvás, hanem a túlélés emberi tulajdonsága. Ne haragudj arra, akit az élet kifürkészhetetlen akarata, veled szembe állít. Lehet, hogy ő sem tehet róla, ugyanúgy rabja a körülményeknek, mint te. És ne örülj még az ellenséged bajának sem, mert a Jóisten hosszútávon igazságot tesz. Ha ember tudsz maradni az embertelenségben, akkor nem tettél mást, mint eleget tettél természet örök törvényének, az életben maradásnak. Százból jó ha tizenöten hazajöttünk. Ha másokra, gyűlöletkeltő politikusokra hallgatsz, úgy járhatsz, hogy egyik nap hősként tüntetnek ki, másnap háborús bűnösnek bélyegeznek, és ítélnek halálra, ugyanazért a cselekedetért. Vannak pillanatok, amikor hősök születnek, amikor nincs más választás, mint a teljes szembenállás, amikor oda kell csapni, bármi történik, mert nincs más lehetőséged, csak a becsületed. Ha viszont választhatsz, követned kell a természet örök törvényét. Hogy kik a hősök? Bolondok, vagy szegény szerencsétlen emberek, akiknek nem nyújtott az élet más lehetőséget, mint a halált. Én szerencsésnek érzem magam. Nem éhezek, mindenem meg van, egész sajtot, vagy szalámit tudok venni. Nem fázok éjszaka, mert most is vettem 60 mázsa szenet, jól befűtök a kazánba. Nyolcvan évesen még mindig tudok dolgozni, állandó munkahelyem van ebben a korban. Tudod, itt vagyok még mindig gázkazán fűtő a kultúrházban. Nem ért ehhez a faluban senki. Én meg letettem a vizsgát hatvanöt évesen. Megbecsülnek. Meg tudok mindent csinálni. Mást is segítek az asszonyoknak. Én vagyok itt az egyetlen férfiember, csak nem nézem el, hogy olyasmiket dolgozzanak, ami férfimunka. Az egészségem is elég jól rendben van, csak a lábaim ne fájnának olyan sokszor. Tudod a négy év katonaság és a négy év hadifogság… Már olyan nehezen tudok elmenni valahova. Leginkább biciklivel járok, csak a felülés, a leszállás már nem könnyű. 1990 szeptember Rácz Zoltán
Posted on: Sat, 02 Nov 2013 07:03:50 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015