Mit fúj a szél Magyarkanizsa felől Sosem voltam focidrukker. Tegnap megpróbáltam. Negyvenen túl minek akar az ember más lenni? Tetszettem volna utcai tollaslabdát nézni. A labdarúgást a manapság játszott tömegsportok közül az egyik legkurvábbnak tartom, jóllehet a Forma1-hez viszonyítva bármi annak tűnhet. Még ezt is lenyelem. Kötelességből a Ferencvárosnak szurkolok vagy harminc éve. Így kényelmes. Elolvastam róluk pár könyvet, onnét tudom hogy a hatvanas években – amikor még nem is léteztem – kik voltak a sztárok. Rosszul mondom. Kik voltak azok, akik focizni tudtak. Nagy mellénnyel elmentem bárhová, Újvidékre egyetemistának, előtte katonának, utána vakvilágba: volt egy biztos alap, amibe senki bele nem köthetett. Magyar vagyok, kisebbségi kanizsai, a szép seggű nőket, a sört, a süllőt kirántva meg a Fradit szeretem. Egy magamfajta csöndösödő férfiembernek ennyi elég köll, hogy legyen szakmai életrajz gyanánt. Curriculum vitae. Mindazonáltal gyakorta hibázok. Ilyen az életem, ez vagyok. A minap például elmentem egy kocsmába meccset nézni. Jó volt a társaság, ígéretes a péntek este. Kedves építész cimborám a jobbomon, amarról meg vagy kéttucat lelkes kanizsai szurkoló. Csupa faszagyerek, egytől egyig említésre érdemes jó ember. Szóval: rendes srácok, víg kedéllyel, mázsás szívük optimizmustól duzzadón vert. Az első üveg sör nyakánál volt még a tartalom, épp a fölét ittam le, amikor jött a románok gólja. Megakadt a gigámon a korty. Basszameg. A hátam mögött ülő, tőlem műértőbb kolléga fölállt, szó nélkül fizetett és hazament. Néztük a kihűlt helyét bután, az optimistábbja meg még hangosabban kezdett szurkolni. Hátha. De akkor nekem szűkült a gyomrom, ezért sétálni kezdtem a biliárdasztal körül. Kirendeltem még egy üveggel. (Utólag tudom, nagyon okosan jártam el. Idősödő, sokat megélt szesszagú emberektől tudom, hogy addig köll inni, amíg jólesik. Nagyapámnak a sírig ez maradt a hitvallása.) Körbe-körbe laspogtam tehát, fél füllel meg hallgattam a jó Knézyt. (Ne utálják, szépen kérem mindegyiküket. Nem ő tehet róla.) Így esett meg, hogy második gól hallatán én már a harmadik sörömnél tartottam. Zoli, az építész, a tévére ragasztott szurkoló cimbora se tűnt kifejezetten boldognak, kushadt szegény a padon. A buzduló kórus viszont még bírta tüdővel, szidták a román anyjukat, a bírót meg úgy általában mindent, ami ilyenkor pipafingnyi racionalitás választ lophat a füstbe menő vágyaink kérdőjelei után. Ám a hősöket, az aranylábú csirkéket kíméltük! A mi gladiátoraink… Na. Össze is kaparták szépen, ahogy illik volt a harmadikat. Hogy teljes legyen a kinyalt kutyatál. Egy alvadtabb vérű szesztestvér ekkor jegyezte meg, hogy látott a közvetítés alatt néhány vagányabb figurát a magyar lelátókon és szerinte belőlük rögtönözve helyre kis csapatot lehetne a bukaresti éjszaka gyöpére küldeni. Nevettük. Keserű volt a kacajunk. Írnom kéne valami frappánsat a végére, de higgyék el: nem tudok. A híreket nem néztem, jóllehet tíz óra van, szombat délelőtt. Csak remélni tudom, hogy Egervári meg ez a válogatottnak nevezett siserehad nyüszítve lemond. Mert már régen nem a foci, meg az eredmény számít. Hanem az, ahogy ezek a pojácák tövig aláznak bennünket, jó szándékú, magyarnak vallott embereket. Tessenek szívesek lenni hétfőn Erdélyben kiállni egy kicsit nagyobb város főterére és állni a székelyek nézését! Tessenek szívesek lenni elnézést kérni azoktól, akik még kettő nullánál is a szívüket markolászva éltették a reményt! Tessenek szívesek lenni elmenni a fenébe! P.s. Ha EZEK után netán pénzbeli juttatás járna a csodacsapatnak, úgy javaslom, hogy Böjte árvái javára mondjanak le minden fillérről. Majd így is jól járnak, mert ha netán valamikor a kanizsai Taverna közelébe találnának jönni, még meg is lesznek pofozva. F. Tibor
Posted on: Sat, 07 Sep 2013 11:28:41 +0000