Narcisztikus szülők jellemzői, 2. rész 1. Minden kegyetlenség vagy igazságtalanság, amit csak tesz, kétségbevonható vagy megkérdőjelezhető. Soha nincs konkrét bizonyíték arra, hogy a szülő adott gesztusa rosszakaratból származik. Soha nincs bizonyíték arra, hogy csakugyan célzott szemétkedés motiválta, amikor adott—a (felnőtt) gyermek számára fájdalmas—dolgot mondott vagy tett, akkor sem, ha az áldozat—esetünkben: a gyermek—erősen azt érzi: “ezt már direkt csinálja!” A narcisztikus szülő a felszínen mindig “jót akar”. A kegyetlen megjegyzések és gesztusok szeretetnek álcázva érkeznek. Az ellenséges és agresszív gesztusok a gondoskodás álcáját öltik. Az önző manipulációk ajándék formájában nyilvánulnak meg. A kritika és a leszólás odaadó anyai aggályba van csomagolva. Ő csak jót akar; ő csak segíteni akar. Az ilyen szülő ritkán tesz direkt, nyíltan leszóló megjegyzéseket. Ehelyett, ha valamilyen sikerélmény ér, igyekszik—a lehető legnagyobb jóságoskodásnak álcázva—leszólni. Ha elmondod neki, hogy valamiben sikered volt, elismerés helyett rögtön kontrázik azzal, hogy a testvéred valami még jobbat csinált (és amelyhez képest elhanyagolható az, amire épp büszke vagy); vagy egyszerűen úgy tesz, mintha meg sem hallaná; vagy egy szó nélkül hallgatja, majd rövid időn belül valamilyen indirekt formában szemétkedni fog Veled, úgyhogy “megérted, hol a helyed.” Amennyiben valamilyen—vélt vagy jogos—sérelem éri, kiszámítottan és időzítve áll érte bosszút—rendszerint megdöbbentően kisszerű módon. (Egy narcisztikus szülő rendkívül súlyos személyes sérelemnek éli meg, ha gyermeke bármiben is ellentmond az ő elvárásainak. {Értsd: személyes sérelem az is, ha a “szerencsétlen, beteg, gyenge képességű gyermek” elvárásának mondasz ellent azáltal, ha normálisként próbálsz—és vagy képes—funkcionálni! Akár az is személyes sérelem lehet, ha véletlenül sikert érsz el valamiben, amiről ő eldöntötte, hogy “ehhez nincs tehetséged!”}) A külvilág felé olyan ügyesen elhatárolja időben a kiváltó okot (a gyermek sikerélményét, amely őt sérti és a saját kudarcaira emlékezteti) a következményektől (csak azért sem adja oda a kocsit a díjkiosztó ünnepségre), hogy senki—aki nem tapasztalta meg, hogy a narcisztikus szülő mire képes—nem hinné, hogy a kettő között összefüggés van. (A narcisztikus tehát beteljesítheti a piti kis bosszúját, anélkül, hogy ezért felelősségre vonná bárki is.) Egy kívülálló nem is hinné el, hogy egy adott eseményt a narcisztikus szülő “sérelem”-ként él meg és jogosnak látja, hogy visszavágjon érte (azzal arányban, hogy őt mennyire bántotta az adott történés. Egy narcisztikus rendszerint nem ismer megbocsájtást, ha “halálosan megbántották”.) Sok lekezelő, becsmérlő gesztusa egyszerűen csak összehasonlítgatás útján történik. Sokatmondó hangsúllyal áradozik arról, hogy X vagy Y milyen fantasztikus, vagy milyen csodálatos eredményei lettek adott dologban. Esetleg—ha a sikeredet nem lehet kétségbe vonni—nagyon sértett, keserű hangon gratulál, mintha fájna neki, hogy elértél valamit. Anélkül, hogy nyíltan kimondta volna: “bezzeg az X. vagy az Y”, eléri, hogy senkinek és semminek érezd magadat. Konfrontáció, vagy direkt rákérdezés esetén gyorsan visszatáncol: ó, ő egy szóval sem mondta, hogy a Te eredményed nem ér semmit. Dehogyis! Valamit biztosan félreértettél, ha ebből azt hallottad ki, hogy ő megpróbált Téged lekicsinyelni… (A ford.: narcisztikusok egyik kedvenc kifogása vagy magyarázata: a másik ember “félreértette” őt.) A narcisztikus szülő viselkedésének az egyik kulcsa: olyan módszerekkel operál, amelyekért önmagukban véve nem lehet őt felelősségre vonni. Nem lehet—elméletileg—senkin sem számonkérni, hogy milyen hangsúllyal, milyen tekintettel vagy milyen kontextusban tett egy, esetleg ártatlannak ható megjegyzést—, de narcisztikus szülők felnőtt gyermekei rendszeresen számolnak be ilyesmiről: “elég, ha anyám rám néz AZZAL a tekintettel, és máris megsemmisülök”, vagy “meggyőződésem szerint anyám PONTOSAN TUDTA, hogy ez a beszólás a legérzékenyebb pontomat találta el. És most, ki hinné el nekem, hogy meg vagyok arról győződve: direkt ebbe akart beletaposni?!” Az ilyen indirekt terror eredményeként az áldozat—specifikusan szólva: a gyermek, illetve a felnőtt gyermek—állandóan szorong, állandóan úgy érzi: valami rosszat tett, valamit rosszul tett, de ő maga sem tudja megmondani, hogy éppen mi ez a “rossz”. (Ez számos különféle egyéb személyiségtorzulást eredményezhet, az áldozattá vált gyermek lelki alkatától és hozzáállásától függően.) Mivel egy narcisztikus szülő szisztematikus és indirekt agressziója egy élethosszig tartó hatalmi játszma fő része—és, mert roppant ügyesen racionalizálni tudja a viselkedését -, a kívülállók nagyon nehezen szokták megérteni—vagy egyáltalán észrevenni -, hogy mi a probléma a szülő viselkedésével. A narcisztikus szülő nagyon jól tudja, hogy kivel szemben, és kinek a jelenlétében mit engedhet meg magának. Jellemzően egy teljesen másik arcát mutatja a gyermek felé, ha mások is jelen vannak, mint akkor, ha senki nem tanúja az adott helyzetnek. Általában véve titkolózóbb, mint amilyennek esetleg az ismerősök vélik; van egy imázsa a külvilág számára, és van egy másik, amelyet csak a gyermeke ismer. (”Ne teregesd ki a családi szennyest!”) A legdurvább bántalmazásokat sokszor úgy időzíti—és a helyszínt is úgy választja meg -, hogy senki ne legyen tanúja az ő kegyetlenségének. (Legalábbis senki, aki kész lenne—és akinek hatalmában állna—közbelépni, őt “helyreigazítani”. Egy narcisztikus pontosan tudni szokta, kivel szemben—és kinek a jelenlétében—mennyit engedhet meg magának.) Ennek az az eredménye, hogy a narcisztikus szülők gyermekei rendszeresen arról számolnak be: senki nem hisz nekik, amikor megpróbálják elmondani másoknak, hogy mit éltek át. A célzott, ám indirekt gonoszkodások esetében szokott ez megtörténni; a környezet tagjai, de sokszor még a terapeuták is a narcisztikust mentegetik, hogy “biztosan nem úgy értette!” 2. Látványosan semmibe veszi a határokat kettőtök között. Úgy érzed, hogy az ő kiterjesztése vagy. A holmijaidat a megkérdezésed nélkül ajándékozgatja el; a kaját, amelyet már kiszedtél magadnak, elszedi tőled és másnak adja (vagy ellenkezőleg, még megpakolja a tányérodat, holott már eleget szedtél; “gondoskodva” felvágja Neked az ételt, holott már nagy vagy és tudsz önállóan is étkezni stb.); a dolgaidat elveszi tőled indoklás nélkül. A jelenlétedben beszél rólad úgy, mintha ott sem lennél. A legkínosabb—vagy akár intim, személyes—dolgokat is képes cseverészve előadni társaságban. A problémáidat részletesen ecsetelgeti—általában azzal a céllal, hogy ezáltal a saját odaadását, szerető aggódását bizonyítsa. Gátlás nélkül benyit kopogás nélkül a szobádba—de akár a mosdóba vagy a fürdőszobába is. Sok narcisztikus szülő a—nagyobb—gyermek holmijai között is kutakodik, beleolvas a nagylány naplójába, leveleibe, verses füzetébe. Jószándéknak álcázva kutat azok után a dolgaid iránt, amelyeket felhasználhat ellened—természetesen segítő szándékú érdeklődésnek álcázva -, kéjeleg a negatív érzéseidben és élményeidben, amelyekről tudomást szerez. Rendszeres, hogy a kifejezett kéréseid ellenében cselekszik. Lehet, hogy nem hatalmas horderejű dolgokat kérsz tőle—lehet, hogy a kívánságod teljesítése egy fillérbe—vagy semmi különösebb extra erőfeszítésbe—nem telne neki, de burkoltan, kimondatlanul, “csakazértsem” teszi meg a kedvedért. (Aztán Te érezheted magadat kicsinyesnek és pitiánernek, amiért egy ilyen apró dologhoz ilyen makacsul ragaszkodsz… na igen, ez például a narcisztikusok “kifelé vetítő” művészetének egy apróbb megnyilvánulása. Ugyan maga a narcisztikus kicsinyes, és ő az, aki makacsul “csak azért sem” teszi meg a kért apróságot—de végül mégis ő tetszeleghet a “feddhetetlen” színben, ujjal mutogatva fölényesen “a másikra”, aki bezzeg milyen hülye, makacs, buta és így tovább.) A függetlenségre tett törekvéseid erős ellenállásba ütköznek. Ha a korodnak megfelelő mértékben önállósodni szeretnél—legyen szó akár “nagylányos” öltözködésről, higiéniáról -, kontrollt szeretnél a saját életed felett—akkor Te leszel “nehéz természetű”-nek minősítve, vagy gúnyolódás tárgyává válik a “függetlenséged.” Küzdened kell anyád ellen, ha a korodnak megfelelő szinten önállósodni akarsz, és ha nem tudja megtörni az akaratodat, kemény megtorlásra számíthatsz. “Ha elég nagy vagy már ahhoz, hogy fiúkkal randevúzz, akkor ahhoz is elég nagy vagy, hogy saját magad keresd meg a ruhákra való pénzt!” {A ford. megj.: ez nagyon ismerős, bár nem anyagiakban, hanem annak témájában került elő, hogy egy nagykorú miért nem döntheti el önállóan, hová és mikor mehet. Amikor narcisztikus anyám figyelmét megpróbáltam felhívni arra: adott dologba már nem kellene beleszólnia, hiszen egy ideje nagykorú vagyok—akkor szikrázó szemekkel, egy világ minden megvetésével vetette oda: “Akkor viselkedj is úgy!”} 3. Kedvenceket tart és bűnbakokat gyárt. Ez a jellegzetesség talán a legjobban tükrözi a narcisztikus személy hasítási problematikáját. A narcisztikus szülőnek rendszerint van egy—néha több —agyonkényeztetett “kedvenc” gyereke, és egy—néha több—mellőzött, fekete bárány bűnbakra is szüksége van. A narcisztikus szülő—a projektív identifikációban való jártasságát felhasználva—azonosul a “kedvenckével”, akiben a saját, legjobbnak vélt tulajdonságait véli tükröződni látni. A “kedvencke”—amíg folyamatosan önigazolást szolgáltat a narcisztikus szülőnek—különféle privilégiumokat kap. A kedvenc gyereknek a szülő mindenki mástól is éppen annyi figyelmet követel, mint amennyivel ő maga árasztja el. A mellőzött gyerek igényei rendszeresen vannak semmibe véve, esetenként neki is a kedvenckét kell gondoznia és ajnároznia. A kedvencke nem követhet el semmi rosszat—ha mégis, a narcisztikus szülő könnyűszerrel talál neki mentségeket. A mellőzött gyereknek bizonyítania kell, hogy van éppen olyan jó, mint mások. Az ő kudarcaira, hibáira nincs bocsánat. Ha ő követ el valami rosszat, akkor “eljátszotta a becsületét”. Ez a megkülönböztetés a testvérek közötti ellentéteket és az—egyébként teljesen természetes, egészséges esetekben is meglévő—rivalizálást mélyíti el egészségtelen mértékben. A “kedvencke” minden valószínűség szerint idealizálni fogja a narcisztikus szülőt és—esetleg egészségtelen mértékű—rajongással veszi körbe, a “bűnbak”-ban eközben egyre csak nő a harag és a lelkifurdalás. (Mindez remek önigazolást ad a szülőnek, és a tapasztalt “a kedvenckém imád, csodál, a mindene vagyok—míg az a másik, az a szerencsétlen, képtelen az én odaadó anyai imádatomat értékelni!” séma alapján, egyre erősebben bebetonozza mindkét gyereket a szerepükbe.) A “kedvencke” vitás esetekben szenvedélyesen fog a szülő védelmére kelni, és valószínűleg a “bűnbak” gyereket fogja ő is hibáztatni. Kisebb gyerekek esetében gyakori, hogy a “kedvencke” csúfolja, vagy fizikailag bántalmazza a “bűnbak” gyereket—úgyhogy a narcisztikus szülő nem kényszerül arra, hogy ezt személyesen tegye meg. A ford.: tudok olyan esetről, ahol a kórosan narcisztikus pedagógus a gyerekeivel kapcsolatban kialakult hasítási problémáit a tanított középiskolai osztályokba is átvitte. Az illető pedagógus kirívóan igazságtalanul bánt azokkal a diákokkal, akik őt valamilyen formában a “bűnbak” gyerekére emlékeztették—ám “kedvenceket” is tartott, akikkel látványosan elnézőbb volt. (T.i. a témazáró dolgozat előtti tanóra nem az anyag átismétlésével telt, hanem azzal, hogy a “kedvencek” feleltek egy-egy anyagrészből, megkapták a narcisztikus pedagógus szerint megérdemelt jeleseiket, és egyben felmentést is kaptak a dolgozatírás alól, hiszen “már megvan a jegyük.” A nem-kedvencekkel egy főiskolai zárthelyinek megfelelő követelményszintű dolgozatot íratott az egész tananyagból—holott a tananyag messze nem főiskolai színvonalon került leadásra. Így aztán a narcisztikus pedagógus remek önigazolást kapott a saját hasítására: “bezzeg a kedvenc kis elitkék milyen ügyesek, okosak, csupa ötöst kapnak—míg bezzeg a többi lúzer, azok a szerencsétlen hülyék, akik egy ilyen hallatlanul nehéz tantárgyat nem tudnak elsajátítani… nem csoda, hogy a fél osztálynak nem lett kettesnél jobb jegye! Az ilyen szellemi magaslatokhoz csak a drága kis elitkék érhetnek fel. Ilyen nehéz tárgyat aztán nem sajátíthat el akárki.” Egyben önmaga előtt is megdicsőülhetett, hogy milyen maximalista, igényes és milyen keményen követelő pedagógus is ő.) Érdekes kérdést vet fel: mi történik azokkal az egykékkel, akiket narcisztikus szülőkkel vert meg a sors? Egyes esetekben az egykének multifunkcionálisnak kell lennie: egyszerre kedvencke és bűnbak. (Bár itt is felvetődik egy kutakodásra alkalmas kérdés: vannak narcisztikus szülők, akik, ha több gyerekük is van, mindegyiket egyszerre használják fel “bezzeg-gyerek”-nek, akivel példálózhatnak szükség esetén—de ugyanakkor mindegyik gyereket ugyanúgy bűnbakként kezelik szemtől szembe. Vagyis megosztással, a gyerekek egymás ellen kijátszásával tartják fenn a saját pozíciójukat… tehát végső soron nemcsak egyedüli gyerek kényszerülhet kettős szerepbe!) Ám átéltem olyan esetet, hogy az aktuális fiúm lett megtéve kedvencnek, akihez képest rögtön másodrendű családtaggá váltam, vele szemben az én igényeimet vette semmibe anyám, vitás esetekben az ő pártját fogta, mindig talált neki mentséget, én voltam a rossz, a kegyetlen, aki gonoszul bánik azzal a drága jó gyerekkel… akit egyébként “édes kisfiam”-nak emlegetett és szólongatott. Túl jólidomított voltam, és ezért nem kérdeztem tőle meg a “kisfiamozás” kapcsán: tudtommal nem vérfertőző viszonyban vagyok, tehát ha a fiúm az ő kisfia, akkor én kije vagyok anyámnak? A fia barátnője, akit már-már családtagnak tekint, vagy pedig?… (Ha viszont olyan fiúval jártam, aki anyámnak ellenszenves volt, akkor a fiúm lett megtéve bűnbaknak, megtestesült gonosznak.) 4. Aláássa, lebecsüli az eredményeidet. Csak addig a határig ismeri el az elért sikereidet, ameddig a saját dicsőségének is—vagy elsősorban a saját dicsőségének—érezheti azokat. Azok a sikerek, eredmények, amelyekből neki nem származna külön diadala és nimbusza, rendszerint lekicsinylésre vagy megkérdőjelezésre kerülnek, vagy egyszerűen említésre sem méltatja őket. Overt narcisztikus szülő esetén azok az alkalmak is csúnyán szabotálásra kerülnek, amelyek során az elért eredményed folytán Te kerülnél a figyelem középpontjába. Ha éppen Te vagy az ünnepelt és neki nem lenne esélye a figyelem középpontjába kerülni, akkor vagy nem is jelenik meg az eseményen, vagy korán és angolosan távozik, vagy úgy tesz, mintha nem lenne igazán nagy dolog; vagy megpróbál a rivaldafénybe furakodni; vagy végső esetben apró, szurkapiszka megjegyzéseket tesz arról, hogy valaki más mennyivel jobban csinálta; vagy arról, hogy az, amit elértél, nem ér annyit, mint képzeled, a képességeidhez mérten ez egyáltalán nem számít nagy eredménynek! (A ford.: erőszakos, overt narcisztikus anyai nagyanyám éppen ezt művelte középiskolás koromban. Gimnáziumba alig akartak felvenni, mert volt egy csomó hármasom—majd egy év alatt hármas-négyes tanulóból jeles rendűvé küzdöttem fel magamat—ezen mindenki ámult, mert gimnáziumban a legtöbben rontani szoktak. Nagyanyám azzal rontotta el az örömömet, hogy “A képességeidhez képest ez semmi!”, és piszkált, hogy miért nem vagyok színjeles, meg amiatt kritizált, hogy nem vagyok elég maximalista. {Azzal együtt, hogy ő maga annak idején egyáltalán nem jeleskedett a tanulásban: rengeteg történetet mesélt arról, hogy milyen rossz tanuló volt, és az érettségin is felfüggesztették.} Addig alázott ezzel, míg végül elsírtam magamat {a tanuláson kívül nem volt életem, éjjel-nappal tanultam, tehát állandóan kimerült és nyúzott voltam; és még az sem elég jó, hogy most már jó tanulónak vagyok mondható, még ez is semmi…}, ekkor gúnyosan megkérdezte: “Ki bántott?” Szerettem volna üvölteni, hogy “TE!”) Elbizonytalanít, vitákat provokál, vagy különösen szemét módon viselkedik Veled éppen azelőtt, hogy valamilyen nagy megmérettetés előtt állsz. Nyíltan, vagy kevésbé nyíltan vonja meg az—anyagi vagy morális—támogatását (és számonkéri Rajtad, ha támogatás nélkül nem teljesítesz megfelelően.) Kegyetlenül viselkedik olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek a sikereiddel akár áttételesen is összefüggésben vannak. Egy igazi díszpéldány úgy képes elvenni az örömödet a sikeredben, hogy nyíltan egy rossz szót sem szólt. 5. Leszól, burkoltan kritizál, befeketít. Minden lehetséges módon azt érezteti: kevesebbre tart Téged, mint a tesóidat, vagy másokat. Ha alkalomadtán arról panaszkodsz neki, hogy valaki más méltatlanul bánt Veled, automatikusan az—általa esetleg nem is ismert—személynek ad igazat. Nem mintha az illető érdekelné, vagy a panaszaid jogos mivoltát akarná mérlegelni. Egyszerűen csak az a lényeg, hogy az orrod alá dörgölhesse: Neked soha nem lehet igazad. Általánosító sértéseket vagdos a fejedhez, amelyeket nem lehet legitimizálni vagy kétségbe vonni. A megfelelő szerető, gondoskodó hanghordozással: “Mindig nehéz volt Veled”, vagy “Téged soha nem volt könnyű szeretni”, vagy “Soha nem voltál képes bármit is befejezni”, vagy “Nagyon nehéz volt Veled együtt élni”, “Mindig csak a baj van veled”, vagy “Senki nem bírja sokáig melletted, amilyen dolgaid vannak!” A vádaskodásokat rendszerint burkoltan fejezi ki—például arról panaszkodik, hogy “senki” nem szereti őt, vagy “senki nem tesz meg az ő kedvéért” adott dolgot, vagy “mindenki” olyan rettenetesen önző—holott Te vagy az egyetlen, aki a közelségében tartózkodik. Mint rendszerint, ez a viselkedés is a burkolt kritikát kombinálja a tagadhatósággal. Esetenként kicsi, de sokatmondó kommentárokat szúr közbe arról: milyen jó volt X vagy Y társaságában lenni és ezt vagy azt csinálni—olyasmi, amit Veled is megtett, de távolról sem élvezte úgy, mint mások társaságában. Azt érezteti, hogy van valaki—akit mindketten ismertek {akár családtag, barátnő, ismerős gyerek… akárki} -, akivel neki csodálatos a kapcsolata, olyan csodálatos, amilyen a Veled való kapcsolata soha nem volt. A kimondatlanul éreztetett üzenet az: nem számítasz neki igazán. Leértékeli vagy ignorálja a véleményedet, az élményeidet, az érdeklődésedet. A meglátásaid rendszerint nem lehetnek legitimek (”Azt hiszem, túl sokat olvasol!”), és talán olyan téren sem lehet igazad, amely téren egyébként elismert szakértő vagy. Bármit is mondasz, azt a narcisztikus szülő finoman éreztetett utálkozással, lekezeléssel vagy türelmetlenséggel fogadja. Esetleg a látszat kedvéért közbevet egy-egy “Aha” vagy “Tényleg?” felkiáltást, de egyébként egyértelművé teszi, hogy egyetlen szóra sem figyelt, amit mondtál. (A ford.: néha azt gondolom, hogy az ilyen személyiségkárosodott szülőknek van valahol egy nagykönyvük, amelyet valamely, csak általuk ismert FTP-szerverről ingyen letölthetnek és szabadon tovább bővítve terjeszthetik— és amelyben részletezve van minden egyes módszer, amely abban segít, hogy valakinek az önbecsülését szisztematikusan megtörjék. Nálunk az volt rendszeres, hogy ha elkezdtem beszélni valamiről, ami tényleg érdekelt, anyám egy darabig “udvariasságból” hallgatta, “egyik fülemen be, másikon ki” kifejezéssel az arcán—olyan savanyú képet vágva, hogy azt sok mindennek lehetne mondani, csak éppen udvariasnak nem -… aztán, amikor úgy érezte, hogy eleget hallgatott udvariasságból, akkor közbevágott, és egy végszó erejű “Más. Próza.” bejelentéssel elkezdett valami egészen másról beszélni, vagy—anélkül, hogy egy szóval is reagált volna arra, amit mondtam—gyerekhangon gagyogva közölte: “Megyek aludni.”) 6. Előszeretettel alkalmazza a “megőrjítés” taktikáját. Ha konfrontálni próbálod egy megtörtént, fájdalmas élménnyel, a narcisztikus szülő rendszerint “nem akar emlékezni”, vagy “másként emlékszik” a történtekre. Egyszerű, nem? Semmire nem emlékszik, ami őt nem hibátlan fényben állítja be; ha csak egy kicsit is félrecsusszanna a dicsfény a feje körül a történtektől, akkor átkeretezi, vagy kiszínezi az eseményeket. (Teszi ezt abból a gyermeteg, mágikus megfontolásból, hogy ha megfelelően makacsul erőlteti másokra az ő—idealizált—verzióját a valóságról, akkor biztos mások is el fogják fogadni ezt valóságnak.) Egy igazán ügyes narcisztikus könnyűszerrel eléri, hogy a külvilág Téged tekintsen abnormálisnak. Kedvenc kifejezései: “nagyon élénk a fantáziád!”, “fogalmam sincs, miről beszélsz”—vagy azzal vádol meg, hogy Neked nincs fogalmad arról, mit beszélsz. Állítása szerint nem emlékszik, vagy másként emlékszik… Ez valójában egy rendkívül agresszív taktika, amelyet a szakértők “megőrjítésnek” neveznek—mindenfajta lelki bántalmazó előszeretettel alkalmazza. Az a célja, hogy aláássa a valóságészlelésedet, úgyhogy a végén már teljesen összezavarodsz, nem bízol sem a saját memóriádban, sem a megérzéseidben, sem a józan eszedben. Ez előnyös a bántalmazó számára, hiszen így jobban rá leszel utalva és jobban ki leszel neki szolgáltatva—más szóval: hatalmat nyer feletted. Indirekten érezteti, vagy esetleg nyíltan ki is mondja: véleménye szerint nem vagy normális/beszámítható. Túl érzékeny vagy. Beképzelsz magadnak dolgokat. Hisztérikus vagy. Kiszámíthatatlan vagy. Túlreagálod a helyzetet, ahogyan mindig is szoktad. Ha majd megnyugodtál és képes vagy tisztán gondolkodni, akkor hajlandó lesz tárgyalni Veled…. ezen szövegek különféle variációit nagyon jól ismeri minden narcisztikus szülő gyermeke. Akár idegbetegnek vagy őrültnek is minősíthet… majd azután, hogy ilyen szépen beállított “nem normálisnak” és felépítette az állítólagos “pszichopatológiád” remekül előadható képét (amely nagyrészt abnormális helyzetekre adott, normálisnak tekinthető reakciók összessége—más szavakkal, ilyen szintű idegháborútól már minden normális embernek őrjönghetnékje támadna… de a külvilág az idegháborúból semmit sem lát, így joggal adhatnak igazat a “gyermeke ép elméjéért aggódó” narcisztikusnak, akit ők “fantasztikus embernek” ismernek), lehet, hogy másoknak panaszkodik erről, őszinte aggályát fejezve ki a hozzátartozóknak, ismerősöknek—rendszerint a “tehetetlen áldozat” szerepében. Ő nem tett semmi rosszat. Ő belátta, hogy rosszat tett, nem érti, miért tekinted az ellenségednek, amikor ő olyan mély átéléssel játssza a bűnbánót. Szerinte szakszerű segítségre van szükséged. Neki fogalma sincs, miért vagy ilyen érthetetlenül dühös és ellenséges az irányában. Szörnyen megbántottad. Szerinte terápiára van szükséged. Ő nagyon szeret, és bármit megtenne azért, hogy meggyógyulj, de fogalma sincs, mit tegyen, amikor elutasító vagy, miközben ő csak segíteni akar. (Amennyiben van olyan változata a narcisztikus, manipulatív típusszövegeknek, amelyet itt elmulasztottam volna megemlíteni, nyugodtan szólhattok!—A ford.) Ezzel egyidejűleg minden felelősséget elhárít, amely a felé irányuló ellenszenvedet és indulataidat illeti—valahogyan mindig sikerül elérnie, hogy úgy nézzen ki: “alapvetően” valami nem stimmel Nálad, amiért olyan ellenségesen viszonyulsz hozzá—ezzel a hitelességedet ássa alá a saját hallgatósága előtt. Olyan tökéletesen játssza az Odaadó Anya szerepét, hogy senki nem vonná kétségbe az alakítását—más szavakkal: jó esélye van annak, hogy senki nem fog Neked hinni. 7. Irigykedik. Ha szert teszel valamire, aminek igazán örülsz, ez rendkívül feldühíti a narcisztikus szülőt, és irigyelni fogja: megpróbálja majd elvenni, vagy elrontja, vagy ő is akar magának egyet (vagy valamit, ami még ennél is jobb/drágább)… (Nem minden esetben kerül nyílt formában kifejezésre az irigykedés. A narcizmusnak létezik nyílt, direkt—”overt”—formája és burkolt, rejtett, indirekt—”covert” formája is. Egy covert típusú narcisztikus nem nyíltan és nem fröcsögő sértettséggel irigykedik. Inkább ájtatos ábrázattal játssza az önfeladó lemondásban felmagasztosult szentéletűt.) A narcisztikus anyák irigysége sok esetben a lányaik vagy menyeik irányában mutatott rivalizálásban is megnyilvánul. A narcisztikus anyák közül sokan szeretik meggátolni a lányaikat—akár direkt, akár indirekt úton—abban, hogy nőiesek, vonzóak, igényesek legyenek. Lehet, hogy “csak” a sminkelést, parfümöt tiltják meg, de az is lehet, hogy mélyebb gátlásokat vernek a leányaikba. (A ford.: bevallom, közel álltam a hanyatteséshez, amikor más narcisztikus anyák felnőtt lányainak élményeiről olvastam! Érdekes, hogy valahányszor megfogadtam édesanyucikám “tuti szépségtippjeit”, az eredmény rendre az lett, hogy sírva fakadtam, ha tükörbe néztem. Érdekes, hogy anyám meg sem próbált meggátolni abban, hogy kamaszkoromban szándékosan csúfítsam el magamat—előnytelen hajjal, unalmas és jellegtelen cuccokkal, valamint a létező legrondább szemüveggel. Mint megtudhattam, a narcisztikus anyák számára különösen fontos, hogy ha nem is direktben, de elcsúfítsák a lányaikat. A háttérben ott a rivalizálás: a narcisztikus anya számára súlyos sérelem, ha az ő szépsége már hervadófélben van, a gyermeke bezzeg szép, vonzó felnőtt lánnyá érik… Nagyon megdöbbentem, amikor felnőtt nők tucatjainak beszámolóit olvastam: “anyám mindig idétlen hülyegyerek-frizurát vágatott nekem, és én gyűlöltem ilyen fejjel járni”, vagy “anyám soha nem vett nekem szép ruhákat, mindig a másoktól levetett, igénytelen cuccokat kellett hordanom, holott futotta volna szép ruhára nekem is”, vagy “elmúltam már 20, amikor meg mertem tanulni sminkelni”, vagy “még kamaszkoromban is állandó vita tárgya volt a dezodor, testápoló, parfüm használata”…) Ez az irigység a nagyobbacska, vagy felnőtt lánygyermek párkapcsolatait is áthatja. (A ford.: ismét a hanyattesés élménye. ) A narcisztikus szülő beleavatkozik a felnőtt gyereke házasságába, sok esetben az unokát használva fel arra, hogy megossza a szülőket. 8. Nem őszinte. Valószínű, hogy nem gátlástalanul hazudozik. Éppen ellenkezőleg! Direkt hazugságon a lehető legnehezebben lehet rajtakapni. Nagyon ügyesen tudja átkeretezni a történteket: egyes részleteket kihagy, más részleteket felnagyít—úgyhogy, ha direkt hazugságon nem is lehet rajtakapni (és a szavahihetőség látszatát mindvégig meg tudja őrizni), akkor is a maga kedvére manipulálja a tényeket—elhallgatásokkal, az infók óvatos adagolásával Természetesen úgy, hogy minden őt igazolja, és őt tüntesse fel az elképzelhető legjobb színben (vagy, ha már minden más lehetőséget kimerített, akkor szerencsétlen, vétlen áldozatként.) Kívülállóknak kiváltképpen óvatosan hazudik—nem is hazudik, csak “kikozmetikázza” a tényeket, és mindig gondoskodik önigazolásról egy lehetséges konfrontáció esetére. Rafinált narcisztikusok könnyűszerrel elérik, hogy az egész környezetük őket igazolja, és az áldozatot tekintse mindenki “rossznak, gonosznak” vagy “nem normálisnak”! Azokra az esetekre, amelyeken nincs mit kozmetikázni, vagy nem alakított ki önigazolásokat, egyszerűen nem akar emlékezni. Makacsul tagad, vagy lenyűgöző színészi tehetséggel, elkerekedő nagy szemeket meresztve, elképedve hüledezik: “Én ilyet mondtam volna? Még hogy én? Nem tudom elhinni, hogy így megtapostalak!” Az emlékezete felfrissítésére tett kísérleteket nagyon primitív módszerekkel hárítja; ha rákényszerül, hogy beismerje egy igazságtalan vagy kegyetlen tettét, azt jellemzően így kommentálja: “Azt hiszem, talán tényleg megtörténhetett, hogy valami rosszat tettem”—eközben minden jel arra utal, hogy pontosan emlékszik a történtekre, csak éppen nem hajlandó bevallani—mert ezzel fenyegetés érné az önmagáról kialakított idealizált képet (amelynek megerősítésére a külvilágból keres önigazolást.) A “Nem emlékszem…” típusválaszokról van egy egészen súlyos élményanyagom, arra az esetre, ha valakit érdekelne. Ha esetleg bizonyítékokat társz elé, vagy valamely más ok folytán nincs esélye kisiklani a konfrontáció elől, akkor bagatellizálni igyekszik a történteket. “Olyan régen történt már, miért kell ezt még most is felhozni? Lapozni kéne!” (Ez kiváltképp tenyérbemászó akkor, ha a saját viselkedését rendszeresen a rossz gyerekkorával legitimizálja.) Akár a másokkal való kapcsolatáról is hazudik; a viselkedésedről, vagy a helyzetedről—abból a célból, hogy saját magát előnyös színben és nagyon fontosnak tüntesse fel és aláássa a Te hitelességedet. Egy narcisztikus nagyon körültekintő tud lenni azzal kapcsolatban, hogy hogyan ferdíti el a valóságot! Kívülállóknak óvatosan ferdítget, mindig úgy, hogy legyen alibije vagy fedő sztorija egy esetleges konfrontáció alkalmával. Például—valami légbőlkapott és nyilvánvaló hazugság helyett “csak” kiforgatja a szavaidat—nem hazudik ugyan, de mégis úgy állítja be a környezet előtt, mintha mást mondtál volna, mint amit valójában mondtál. (Légből kapott hazugságra akkor vetemedik, ha a konfrontációtól nem kell tartania: például, ha nincsenek közös ismerősök, vagy ha gondosan elszigetelve adagolja az elferdített információkat.) Azon ritka alkalmak esetében, amikor rákényszerül arra, hogy beismerje valamely helytelen vagy erőszakos tettét, akkor a beismerést is kétségbevonásokkal teszi semmissé. “Azt hiszi”, hogy “talán” tényleg “lehet, hogy elkövetett” valami rosszat. Eközben a lelke mélyén tökéletesen tisztában van azzal, hogy nemcsak “hiszi”, nem “talán” és nem “lehet, hogy”… hanem tényleg elkövetett valami rosszat. 9. Egyfolytában figyelmet követel magának. Egy narcisztikus lelki értelemben gyakorlatilag megszűnik létezni, ha nem kap elég közönséget. Ezért mindent és mindenkit alárendel annak, hogy őt megfelelő mértékben csodálják. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon fontos tudnivaló. A narcizmusnak létezik “overt” és “covert” formája (sarkított magyarázattal: az overt típus direktben, nyíltan egoista és ripacskodó, a covert típus inkább áttételesen, árnyaltabb módokon követeli magának a narcisztikus önigazolást), és e kettő esetében más-más a figyelemhajhászás és a csodálat kiprovokálásának mikéntje is. Az “overt” típusú narcisztikusnak lételeme a rivaldafény, a szereplésvágy. Sokszor arcátlanul egoista és agresszíven furakodik a középpontba. Gyakorlatilag a tehetségtelen színésznő archetípusa, akinek az is mindegy, ha rossz kritikákat írnak róla az újságokban, vagy ha egy pocsék darabban kap szerepet—lényeg, hogy foglalkozzanak vele, és mindenki az ő magánéletének botrányain rágja a körmeit. A “covert” típustól mi sem áll távolabb, mint az ilyen fajta “önmutogatás”! A covert narcisztikusnál szerényebb, áldozatosabb lényt elképzelni sem lehetne—ő mindig másokért él. Ő odaadó, ő lemondó, ő mindig az elesettekhez vonzódik. Ez nagyon szépen és emelkedettnek hangzik—viszont valójában éppen ugyanaz a szereplésvágy motiválja, mint az overt típust. “Mások”, akikért ő él, igazából azért kellenek, hogy az ő nagyszerűségét tanúsítsák. Az idősödő narcisztikus anyák gyakran a korosodást használják fel arra, hogy extra figyelmet csikarjanak ki és drámai helyzeteket provokáljanak—sokszor az egészségük elhanyagolásával, vagy éppen direktben tesznek meg olyasmiket, ami éppen beteggé fogja őket tenni. (A ford.: anyai nagyanyám az overt típusú narcizmusnak tankönyvi példáját mutatta, állítólag már fiatalabb korában is; nekem arról vannak emlékeim, hogy érszűkülettel, szívkoszorúsér-problémákkal és egy agyvérzés után is naponta három-négy feketekávét fogyasztott, átlagban napi másfél doboz cigarettát füstölt el, és a tévéhíradó—a legnyomasztóbb, pszichésen a legrosszabb hatással lévő hírekkel—azon a szinten volt szent és sérthetetlen, hogy a nagymuter egy pisszenést sem tűrt maga körül, amikor éppen a Szakrális Tévéhíradót nézte. Aztán az egész család életét pokollá tette az, hogy ő gyakorlatilag minden nyáron rosszullétet produkált, kórházba került, és mindenki az ő életéért aggódott.) Az ilyen figyelemvadász, szituatív rosszullétek célja soha nem az, hogy a narcisztikus tényleg segítséget kapjon. Dehogyis akarna ő jobban lenni, amikor a világ körülötte forog, ha beteg! 10. Érzelmeket manipulál, és láthatóan energiát nyer mások szenvedéséből. Ez a bizarr viselkedés annyira gyakori a narcisztikus szülők között, hogy a felnőtt gyerekeik sokszor “érzelmi vámpirizmus” néven írják le, amit tapasztaltak: a mások szenvedésében kéjelgés már a lelki szadizmus kategóriájába esik. Viccelődik olyan dolgokkal, amelyekről tökéletesen érti, hogy Téged mennyire érzékenyen érintenek; szurkálódik az érzékeny pontjaidon, miközben mosoly játszadozik az ajkain. Akármilyen apró szurkapiszka megjegyzést ejt el, látszólag véletlenül, közben gyönyörteljesen mosolyog—bele a sértettségtől lángvörös arcodba, és láthatóan tisztában van azzal, hogy ütni szeretnél. Igazán rosszindulatú narcisztikus még másokat is arra bátorít, hogy piszkáljanak Téged, hiszen olyan vicces vagy, amikor haragszol! Szadista narcisztikus szülő esetleg rémisztő vagy szorongást keltő filmeket nézetett meg Veled, aztán csúfolódott azon, milyen pólyás vagy, ha sírni vagy reszketni kezdtél. (A ford.: ó, nekem csak “megható” olvasmányokat kellett olvasnom. Magányos és búskomorságra hajlamos kiskamasznak más sem hiányzik a depresszió megalapozására, mint Dymphna Cusack-tól a Ketten a halál ellen {a kislány menthetetlen TBC-s, a fiúja leginkább csak lelkiismeretből és könyörületből marad mellette a haláláig} és a Megperzselt fa {kirekesztés, diszkrimináció, árvaság, háborús sérülések}, Andersen Nexø-től a Szürke fény {nem mondom, ez nagyon jól megírt, értékes könyv, de lévén hogy nyomorról, megaláztatásról, igazságtalanságokról szól, katarzis nélkül, nem 12-13 éves nagy gyereknek ajánlanám!} Anyámnak lehet, hogy mindez tényleg csak “megható” volt és bőgött rajtuk egy sort, de engem pszichésen nagyon mélyen felkavartak ezek az olvasmányok. A Drakula-históriák ezután már tündérmesének tűntek.) Ennek az érzelmi vámpír hajlamnak egyik megnyilvánulása: a narcisztikusok imádják a drámát, főként a tragédiákat! Olyan mélyen bele tudják élni magukat egy-egy megrázó eseménybe, hogy az ember már-már hisz is nekik. 11. Önző és makacs. Mindig biztosra akar menni abban, hogy mindenből a legjobbat kapja. Ragaszkodik hozzá, hogy mindig az történjen, amit ő akar, és kíméletlenül, akár manipulatívan is, “dafke csak azért is” keresztülviszi az akaratát—akár mások rovására is, vagy: különösképpen mások rovására -, még akkor is, ha az adott dolog igazán nem érne meg annyi erőbefektetést. Neki akkor is az KELL, és punktum! Bármi áron rávesz arra, hogy teljesítsd a kívánságait—akkor is, ha azok ésszerűtlenek, vagy akkor is, ha felnőttként jogodban állt volna azt visszautasítani. Például: ha megkéred, hogy a zárt körű összejövetelre ne hozza magával a barátnőit,—ha neki ehhez van kedve—úgyis a barátnőivel együtt fog megjelenni, nekik pedig azt mondja , hogy őket is meghívtad. Így aztán vagy be kell adnod a derekadat, vagy Te minősülsz bunkónak amiatt, hogy anyád barátnőit nem látod szívesen. Ha megkéred, hogy este NE menjen át hozzátok, lehet, hogy a házastársadat hívja fel, és rábeszéli, hogy mégis hadd mehessen át—arra is megkérve a partneredet, hogy ne szóljon Neked arról, hogy jön, mert “meglepetés”. Egyszerűen kényszerét érzi annak, hogy demonstrálja: nem mondhatsz neki nemet. Közel univerzális jellegzetessége a legtöbb narcisztikusnak: mivel annyira önzőek és énközpontúak, nagyon rossz ajándékozók. Szélsőséges esetben a saját használt cuccaikat sózzák Rád ajándék gyanánt (”Születésnapodra megkapod a régi biciklimet, és veszek magamnak egy újat”, vagy “Tudom, mennyire szereted az olasz kaját, úgyhogy a születésnapodon a kedvenc éttermemben vacsorázunk!”) Az újonnan vett ajándékok vagy nyilvánvalóan olcsóak, bóvlik—vagy éppen ellenkezőleg, olyasmik, aminek igazából nem örülsz, illetve nem tudod hasznát venni, viszont a narcisztikus szülő tündökölhet, hogy “kitett magáért” és ezért őt majd csodálni fogják, jól. Ő maga halálosan megsértődik, ha az általa vásárolt ajándékot kritizálod. Ő viszont gondolkodás nélkül lekritizálja a kapott ajándékot. (Az erről szóló sajátélményem megint iskolapélda. Idejekorán megtanultam, hogy vigyorogva hálálkodjak akkor is, ha egyáltalán nem azt kaptam, amit szerettem volna. Tudomásul vettem, hogy nem állunk jól anyagilag, és így nem kérhetek “csak úgy” dolgokat, amelyeket szeretnék. Nehezebb volt tudomásul venni azt, hogy születésnapomra, vagy karácsonyra is csak ritkán kaptam azt, amit valóban szerettem volna. Rendszeresebb volt, hogy “legyen meglepetés!” felkiáltással anyám vett valamit, amiről úgy gondolta, jó lesz nekem—aztán úgy meg lettem lepve, hogy fegyelmezetten elvonultam a szobámba, sírni. Ha a csalódásnak bármilyen jelét is mutattam ugyanis, anyám egy sértett “Ha nem tetszik, akkor dobd ki a szemétbe!” durcázással válaszolt. Felnőtt koromban viszont, egyszer anyámnak egy szakácskönyvet ajándékoztam. A következő szöveggel minősítette: “Olyan undorító receptek vannak benne, némelyik olvastán hányingerem támadt.” Leesett az állam. Mindenesetre, amikor legközelebb nála voltam, megkerestem azt a “gyomorháborító” szakácskönyvet {jellemző módon a használaton kívüli konyhafiók mélyére suvasztva találtam meg}, és kidobtam a szemétbe. Amikor anyám erről tudomást szerzett, elnevette magát.) 12. El van foglalva saját magával. Annak ellenére, hogy ez nem minden narcisztikus esetében kerül a felszínre nyíltan—minden egyes történésnek róla, róla és csakis róla szabad szólnia. Az ő érzései, igényei és kívánságai mindenek felett állnak, eközben a gyermek érzései, igényei és kívánságai olyan mértékben számítanak unszignifikánsnak, hogy esetenként a szülő legapróbb panasza vagy óhaja is fontosabbá válik a gyermek legalapvetőbb igényeihez képest. Az ő problémái mindig azonnali és kizárólagos figyelmet követelnek; a gyermek problémái bagatellizálásra kerülnek, vagy a szőnyeg alá söprésre. Az ő kívánságai kerülnek előtérbe; ha mégis megtesz valamit a kedvedért, akkor állandóan arra emlékeztet, micsoda nagylelkű tettet is követett el—és valamilyen formájú fizetséget, ha kimondatlanul is, de elvár ezért. Felnőtt gyerekek esetében: a narcisztikus szülő még akkor is panaszkodhat a saját, rossz helyzetére, amikor a felnőtt gyermek—anyagi, szociális vagy karrierbéli—helyzete ennél sokkal rosszabb. Ha erre a felnőtt gyermek merészel rámutatni, a szülő “igazán semmiség” jelleggel félresöpri a kérdést. “Neked könnyű…” vagy “Nektek már más életetek van…” 13. Nagyon könnyen átmegy védekező, vagdalkozó üzemmódba, és rendkívül érzékeny a kritikára. Amennyiben kritika éri, dühkitöréssel vagy indirekt erőszakkal vesz elégtételt. (A narcisztikus dühkitörésről máshol már írtam.) 14. Terrort gyakorol és fájdalmat okoz. Minden bántalmazó számára nagyon fontos taktika a félelemkeltés—a narcisztikus szülő ezt rendszerint csendes terror formájában gyakorolja. Lehet, hogy nem üvöltözik, lehet, hogy nem tettleg bántalmaz—de bizony zsarol érzelmileg. Bevallottan, vagy be nem vallottan büszke arra, hogy a puszta tekintetével fegyelmezni képes. (A saját, tudatosítatlan kisebbrendűségi érzését, elesettségét, és azt, hogy őt senki sem veszi komolyan, vetíti a gyerekére.) Titokban talán élvezi is, hogy elég fenyegetőznie: “A szádra verek!”, vagy egyszerűen csak vésztjósló tekintettel azt sziszegnie: “Vigyázz a szádra!”, és már meg is semmisülsz és nemcsak azt bántad meg, hogy kinyitottad a szádat, hanem azt is, hogy elmulasztottál halvaszületni. Ha merészelsz bármiben is ellentmondani neki, vagy megkérdőjelezni a feltétlen tekintélyét, megkeserülöd. Ha mint a birka, úgy engedelmeskedsz neki mindenben—és szófogadóan vigyorogni sem mulasztasz el, akkor sem, amikor valójában sírni vagy kiabálni szeretnél -, és jobb belátásod ellenére sem mondasz neki ellent egy szóval sem, akkor elkerülheted a—kívülálló számára észrevehetetlen—büntetést. Narcisztikus szülők gyermekei sok esetben számolnak be arról: még felnőtt korukban is érzik ezt a belső szorongást, amelyet a szülő érzelmi terrorjának emléke hagyott. A narcisztikus szülő pedig még a felnőtt gyerekével szemben is előszeretettel alkalmazza ugyanezt a módszert: egy sokatmondó hallgatással, vagy “azzal a tekintettel” a pillanat tört része alatt aktiválja ugyanazokat az érzéseket—főként félelmet és szégyent -, amelyekkel régen sakkban tartotta a gyerekét. Nem minden narcisztikus bántalmazza tettleg a gyerekét, de sokan megteszik—igaz, nehezebben észrevehető, illetve jól racionalizált módon. Egy narcisztikus szülő finom, apró, szinte észrevehetetlen módszerekkel megtalálja a módját annak, hogy fájdalmat okozzon. (A ford.: nem tudok nem visszaemlékezni azokra az alkalmakra, amikor anyám azzal a célzattal, hogy megigazgassa rajtam a ruhát, durván kapkodva okozott egy kis fájdalmat; a reggeli fésülés—amelyet természetesen csakis kapkodva lehetett elvégezni—jó ürügyet adott neki arra, hogy tépje a hajamat és kicsit összekaristolja a fésűvel a homlokomat; amikor a—szerintem nem is létező—porszemeket szedegette a ruhámról, ez valójában ürügy volt arra, hogy jól megcsipkedhessen. Amikor óvodás koromban még ő öltöztetett, mindig olyan durván leszorította, lefogta a lábikrámat, miközben a zoknit húzta a lábamra, hogy az fájt—és ha ennek jelét adtam, akkor rögtön keményen rám szólt, hogy ne nyávogjak. Amikor beteg voltam, vagy akár csak a betegség gyanúja is merült fel, az Aggódó Anya—a hideg kezével—olyan durván nyomta hátra a homlokomat {abból a célból, hogy avatottan ellenőrizze, lázas vagyok-e}, hogy az fájt; közben “anyai aggály” címén olyan csúnyán, szikrázó szemekkel nézett rám, hogy szabályszerű bűntudatom támadt amiatt, hogy merészelem nem jól érezni magamat. Ha már hideg kezekről van szó: ha az én kezem volt hideg, akkor rögtön jött az aggálynak álcázott, inadekvát szemrehányás, hogy “Hideg a kezed.” Még bocsánatot sem mertem kérni ezért a hallatlan bűnért—amelyért egyébként néha azzal kellett lakolnom, hogy anyám egyszerűen csak Brekkencsnek nevezett. {Nem, nem az osztálytársaim aggattak csúfneveket rám először, hanem csodálatos édesanyám, aki a világon a legjobban engem szeretett. Tőle természetesen ez nem csúfolódás-számba ment, hanem kedveskedő, aranyos évődésnek minősült, és természetesen az én humorérzékem hiányát bizonyította, ha kimutattam, hogy ez nekem fájt.} Amikor “jóságosan felsegítette rám” a kabátot vagy az iskolatáskát, a kabát ujját vagy a táska pántját olyan ésszerűtlenül messzire tartotta tőlem, hogy szó szerint a saját karomat kellett hátracsavarnom… Ezek a gesztusok, mondhatni, szót sem érdemelnek, vagy tűnhetnek véletlennek is—de ennyi véletlen hogyan történhet meg egy csupaszív Édesanyánál, akinek a gyermeke az élete értelme?) Példák az eredeti szövegből: Gyomorfájással kell iskolába menned, mert anyád szerint “nincs is lázad. Csak iskolaundorban szenvedsz, ez az összes bajod.” (Nagyon a terhére volt, hogy gondoskodnia kellett Rólad.) Téged fog fogyókúrára, mert tőle megkérdezte valaki, hogy terhes-e (és nem terhes, csak pocakot eresztett az utóbbi időben.) A fogorvost megkéri, hogy ne adjon Neked érzéstelenítőt, mielőtt a fogadat kifúrja, mert “meg kell tanulnod, hogy vigyázz a fogaidra.” (Szépen hangzó kifogás, de valójában azért büntet Téged, mert felháborodott azon, hogy a fogtömés milyen drága.) Rá sem hajlandó nézni a sarkadra, amelyet véresre tört az új cipő. Ragaszkodik ahhoz, hogy ebben a cipőben járj, mert “Te akartad ezt a cipőt, most aztán hordhatod!” (Neked nem tetszett az a cipő, amelyet ő választott volna Neked {mert ő is olyat hordott 30 éve.} Ezért áll bosszút azzal, hogy hagyja, hadd szenvedj. Mi a Te feltört sarkad az ő nagy szívfájdalmához képest, hogy nem akartál ugyanolyan cipőt, amilyet ő hordott ilyen korában!) {A ford. megj.: én a pályaválasztással jártam pontosan így! Erről egy egészen hosszú történetem van—egyszer megírom és belinkelem ide.} A narcisztikus szülő mindig feddhetetlen színben tűnik fel. Akkor is, ha valójában ő manipulál másokat arra, hogy Téged bántsanak (például a kedvenc gyerekét buzdítja arra, hogy bántalmazzon Téged.) Akkor is, ha indirekt úton tesz ki bántalmazásnak: ha valamelyik—természetesen nem-kedvenc—testvéredet tettleg fegyelmezi, gondja lesz rá, hogy az esetnek Te is tanúja legyél. (T.i. ezzel két legyet üt egy csapásra: a veréssel a tesódat szégyeníti meg, Téged pedig beidomít arra, hogy félj tőle, anélkül, hogy kezet emelt volna Rád.) Akkor is, ha nem véd meg olyan esetben, amikor egy normális szülő megvédene. 15. Gyerekes és kicsinyes. Egy narcisztikus szülő sok helyzetben egyszerűen óvodás színvonalon viselkedik. Ha nem hagyod magadat, és nem engeded, hogy a szokott lelki zsarolós módszerekkel célt érjen, akkor nagyon-nagyon megbántódik, mérhetetlen szomorúságot mutat—hogy a kívülálló azt hinné: a narcisztikus szülő most temette el az utolsó barátját -, vagy érzelmi zsarolásba kezd. Egyes narcisztikus szülők képességeiből csak ócska, átlátszó érzelmi zsarolós szövegekre futja (”Nem is szeretsz engem, ha ezt-és-ezt nem teszed meg”, vagy “Meglátod, ha már nem leszek, akkor még meg fogod bánni, hogy így viselkedtél velem”…), de mások rafinált szövegekkel operálnak, amelyeken nehezebb átlátni. Ezek a gyermeteg panaszkodások és sértett reakciók—józan ésszel szemlélve—nevetségesnek tűnnek, de a narcisztikus személy halálosan komolyan gondolja! A parentifikálás egyik példáját éppen a gyerekes reakciókkal kapcsolatban említi meg az eredeti szöveg. Ha Te, kicsi vagy nagyobbacska gyerekként megkérted narcisztikus anyádat, hogy ne tegye már ezt vagy azt—ő azzal igazolja a saját viselkedését, hogy (a közeli múltban) Te is tettél valami rosszat. (Más szavakkal: véleménye szerint egy kisgyerek gyerekhez illő viselkedése önigazolást és jogalapot ad neki, a felnőttnek ahhoz, hogy gyerekesen viselkedjen.) 16. Agresszív és szégyentelen. Nem “kér”, hanem követel. Bármit megtesz, hogy megkapja, amit szeretne, nem képes elfogadni, ha nem az történik, amit ő elképzelt: bármi áron belekényszeríti, belemanipulálja a környezetét abba, hogy az ő kedvére tegyenek. Ez kedveskedéssel, gyerekes hízelgéssel, kérleléssel éppen úgy megtörténhet, mint sértett, “látványosan szomorú vagyok” melodrámával. Lehet, hogy nem tűri, hogy barátaid legyenek—ha nyíltan nem is tilt el a többi gyerektől, de nem enged el rendezvényekre, a barátaid soha nincsenek igazán szívesen látva a házban, nem rendezhetsz születésnapi vendégséget… Lehet, hogy még középiskolás korodban is meg akarja szabni, kivel barátkozz és kivel ne. Lehet, hogy kritizálja a barátaidat, senki nem lehet elég jó az ő mércéje szerint (és, miután az egyik legjobb barátodat csúnyán leszólta, nagy álszenten hozzáteszi: “de természetesen, ha ennyire szimpatikus Neked, én nem tiltom meg, hogy barátkozz vele.”) 17. Parentifikál. Más szóval: a gyerekét szülői szerepbe kényszeríti, olyan felelősségeket testál rá, amelyek egyáltalán nem felelnek meg a gyerek korának és érettségének. (A ford. megj.: ebben rendszerint az a legrosszabb: azzal egyidejűleg, hogy egy felnőtthöz méltó érettséget, belátást és önfegyelmet vár el—akár kimondatlanul is -, a cselekvési szabadságodat és jogaidat olyan szinten korlátozza, mintha egy értelmi fogyatékos hatéves lennél.) Ez a viselkedés az életnek sok területén nyilvánulhat meg. Példa: 6…7 éves gyereknek kiszalad valami buta, gyerekes szöveg a száján. Oligofrénpedagógia-pszichopedagógia szakos gyógypedagógus édesanyja zsigerből “szemtelenség”-nek címkézi ezt. {Nem vagyok ugyan gyógypedagógus, de tudtommal a “szemtelenség” fogalma azt jelenti: a gyerek szánt szándékkal, célzottan mond olyasmit, amiről pontosan tudja, hogy felháborodást, haragot vagy ingerültséget fog provokálni általa. Az, hogy egy kisiskolás gyerek még gyerek, következésképpen nem tudja tökéletes disztingváltsággal kifejezni magát, nem szükségszerűen jelent “szemtelenkedést”.} A gyerek megérti, hogy rosszat tett—bár azt nem érti, hogy miért minősül bűncselekménynek, amit elkövetett -, megbánást is mutat, bocsánatot kér őszintén. “Ne haragudj, anya, olyan rossz, ha haragszol…” Oligofrénpedagógia-pszichopedagógia szakos gyógypedagógus szülő odavetett válasza—sértetten, felhúzott orral, egy világ minden megbántottságával: “Nem haragszom, csak rosszul esett… Máskor gondolkozz, mielőtt beleszarsz a lelkembe!” Ez a kis jelenet a parentifikálás indirekt módszerére iskolapélda lehetne. A bemutatott esetben a kisiskolás gyerek felel édes anyukája érzelmeiért {a parentifikáció alapvető ismérve ez}, anélkül, hogy a korának megfelelő módon megértetnék vele: miért volt helytelen, amit mondott vagy tett, és adott helyzetben legközelebb mit tegyen, hogy a viselkedése helyesnek minősüljön. Mindez nem fontos. Nem az a lényeg, hogy a gyerek megértse, hogy mi rosszat tett, és hogy legközelebb önállóan el tudja dönteni, hogy adott helyzetben mit illik és mit helytelen mondani. Ezt a gyereknek magától tudnia KELLETT VOLNA {lásd: egy gyerektől a korának nem megfelelő szintű érett mérlegelés és belátás elvárása—parentifikáció}, és a szeretetteljes édesanyának minden oka megvan rá, hogy keserű megvetést mutasson áldatlan gyermeke iránt. Az egyedüli, említésre érdemes momentum—egy narcisztikus szülő számára—a jelenetből ez: a gonosz, rossz, áldatlan, hitvány gyermek most bánatot okozott csodálatos édesanyjának, “beleszart” fantasztikus anyukája érzékeny, kifinomult lelkébe—és ráadásul oly ostoba, hogy magától nem jön rá: pontosan mivel is defekált édesanyucikája lelki világába. Óh, nem, a sértett büszkeségű nemes anyai szív nem ereszkedik le odáig, hogy egy ilyen szar taknyosnak még el is magyarázza, hogy mivel vonta magára csodálatos, csupaszív édesanyja neheztelését! Nem, a halálosan megbántott anyai szív most fennkölt némaságba burkolózik, hadd szálljon magába az a gaz, áldatlan, gonosz gyermek, hadd gondolkozzon el, mily fájdalmat okozott annak, aki őt a világon a legjobban szereti! Hadd érezze, hogy csodás és nemes lelkű édesanyjához képest ő már predesztináltan egy emberi selejt, egy roncs jellem. A parentifikálásnak különféle megnyilvánulásai lehetnek a mindennapokban—és sok gyereket a kétségbeesett szeretetvágyánál fogva lehet ebbe a szerepbe belekényszeríteni. Ismerek történeteket a nagylányról, aki tízórait csomagolt anyukájának és nevelte a húgát, miközben anyuka a szakdolgozatát írta; de a saját sztorim is sokatmondó; anyám magányos estéken az én nemlétező dugicsokimat kérte volna el. “Nincs egy kis csokid?”—kérdezgette gyerekhangon, és nekem nagyon fájt, hogy mindig azt kellett mondanom: sajnos nincs. Tényleg nem volt, és szerintem anyám ezt pontosan tudta. Egyfelől nem kaptam zsebpénzt, másrészt nem voltam soha az a csokidugdosós alkat. Viszont elég nagy bűntudat és alkalmatlanság-érzés származott ebből az ártatlan, gyerekhangon előadott kérdésből, hogy “Nincs egy kis csokid?” Egyrészt lelkifurdalásom volt, amiért a nemlétező zsebpénzemből nem tudtam csokit venni. Másrészt alkalmatlannak éreztem magamat a mohóságom és az éretlenségem miatt: ha lett is volna dugicsokim, nem őrizgettem volna, hogy majd odaadhassam anyukámnak, ha éppen megkíván egy kis csokit. (Igen, normális esetben egy felnőtt embertől elvárható, hogy legyen önuralma és akkor se kérje el a gyereke csokiját, ha megkívánta. ) A parentifikációnak sokféle megnyilvánulása lehet a mindennapokban. Azt hiszem, nagyon sokan vagyunk, akiknek bőven van mesélnivalónk. Lehet, hogy a narcisztikus szülő nagyobb korodban anyagiakkal tart sakkban. Lehet, hogy tudna támogatni abban, hogy egy másik városban tanulj tovább és koleszos legyél, de mivel nem bírná elviselni, ha nem volnál a közelében és nem nyújthatnál neki olyan formájú narcisztikus supply-t, amilyenre épp szüksége van—ezért mondvacsinált indokokkal nem támogat, “ha akarnám, sem tudnám anyagilag állni, hogy kétfelé lakjunk!” szöveggel. Lehet, hogy a narcisztikus szülő kivesz az iskolából a tankötelezettség lejártával, és elzavar dolgozni a McDonald’s-be, mert kell a pénz—aztán levelező tagozaton vergődsz át valahogy az érettségin. (Ez az—ismeretségi körömben megtörtént—eset szerintem a narcisztikus viselkedésnek iskolapéldája. A gyermekmunka büntetendő, de amint túllépte a gyermek a tanköteles kort, azonnal dolgozni küldik, és a—ma már teljesen alapnak számító—érettségiért is keményen meg kell küzdenie. Törvényesnek törvényes, tehát önmagában ezért nem lehetne a szülőt felelősségre vonni és elmarasztalni – de akkor sem igazságos vagy emberséges.) Lehet, hogy olyan feladatokat ruházott Rád, amelyek teljesítése az ő kötelessége lett volna—például gyakorlatilag Te nevelted a kisebb testvéreidet, vagy aránytalanul sokszor kellett—nem a szüleidNEK segítve, hanem HELYETTÜK—házimunkát végezned. Nagyobb korodban talán Te voltál a narcisztikus szülő lelki támasza. Lehet, hogy Neked öntötte ki a lelkét, Te kellett, hogy támogasd őt nehéz helyzetekben—például, amikor valamelyik szülőjét elveszítette, akkor az került elsősorban a középpontba, hogy a “szegény kicsi narcisztikus” árvaságra jutott (negyven-akárhány évesen), és ezt a borzasztó tragédiát képtelen elviselni. Rá, és arra, hogy ő most nagyon gyászol, tekintettel kell lenni—még a többi családtagnak is, akiket éppen úgy veszteség ért, mint őt magát (azzal egyidejűleg, hogy ő valamelyik szülőjét veszítette el, egyben az életben maradt szülő a házastársát veszítette el, a nagybácsik-nagynénik a testvérüket, a gyerekek a nagyszülőjüket… ezek a veszteségek mind elhanyagolhatóak a narcisztikus tragédiájához képest. Ő gyászol, és mindenki asszisztáljon ehhez. {A narcisztikus gyásza egy külön tanulmányt érdemelne, ennek a kérdésnek a kifejtése itt már enyhén off.})
Posted on: Sun, 25 Aug 2013 10:40:49 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015