Nehezen telt el aztán a nap. Tavaszi szünet van az iskolában. Dél körül kimentünk a térre focizni a srácokkal, rúgni a bőrt, de hamar meguntuk. Csak ültünk ott a téren, a padon és beszívva a melengető napfényt lustálkodva álmodoztunk. - Én legszívesebben űrhajós lennék, mint Gagarin – szólalt meg Berend, a nagyhangú Berend báró, a kocsmáros fia. - Én meg színész – felelte Hornyák. – Filmszínész, mint az az olasz fickó. Marcello Mastroianni. – Kezével nagy kört írt le, pózba vágta magát, keményen a semmibe nézett, szemét összehúzva látványosan pöfékelni kezdett nem létező cigarettájával a kezében. Ezt a mozdulatot majd egy percig gyakorolta, aztán hirtelen elnevette magát. – Rendező is lehetnék, egye fene, második Fellini! – kiáltotta, s közben a tér közepére szaladva valamiféle táncba kezdett. - Te mi lennél? – kérdezte tőlem a halk szavú Tunyogi Vera. Nem akartam válaszolni neki, próbáltam nem oda figyelni, de még egyszer megkérdezte. Láthatóan érdekelte. - Gábor, te mi akarsz lenni? Mihez kezdesz magaddal, ha felnövünk? – kérdezte most már izgatottan. - Tanár leszek, mint Babits – mondtam keményen. - Tanár…- mormolta utánam. – Tanárnak lenni jó. De tanulni nem jó. Én nem akarok tanár lenni. Én elhagyom ezt az országot és sarkkutató leszek. A jégmezők hercegnője. Ezt akarom – súgta, csak úgy maga elé. Más körülmények között ez nevetségesnek hangzott volna, de akkor, ott, elhittem neki és valóságként értelmeztem azt a képet, hogy egy kutyaszán mögött, hatalmas csomagokkal átszeli a végtelen hómezőt. Kellemes képnek gondoltam. Így belé tudnék szeretni. Csak nagy lenne köztünk a távolság. Ő messze, több ezer kilométerre egy kutatóállomáson élne, én pedig, itt nem messze, a helyi gimnáziumban tanítanám az ifjúságot, magyar nyelvtanra és irodalomra. Fura egy szerelem lenne ez, bizonyosan. Vállalhatatlan. Erre gondoltam, szerettem volna egy szép válasszal élni ezzel a kedves gondolattal a tarsolyomban, de csak ennyire futotta tőlem: - És a kutyáktól nem félsz? Meg a hidegtől? - Van, hogy nem melegít semmi sem jobban, mint egy bizsergető érzés… - válaszolta merengve. – És az ilyen bizsergető érzésekhez nem is kell átutazni a fél világot.. meglehet, itt van az ember közelében, csak még nem talált rá… Hornyák közben vihogva visszaügetett a padhoz, megzavarva ezzel, az igazán kellemesnek ígérkező beszélgetésünket. Összenéztünk Verával, szemünk egy ponton összeakadt. Mosolyogtunk. Úgy éreztük, van egy közös titkunk. Egy titok, amit megtartunk magunknak. Őszi Róbert: Curatus (novella, részlet)
Posted on: Sat, 30 Nov 2013 16:28:16 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015