OLVASSÁTOK EL: Mi jellemzi napjaink istenkeresőit – és mit tehetünk mi azért, hogy el tudjuk érni őket az evangéliummal? Folytatjuk az elemzésünket. (6.) Sok nem hívő ember, akit meghívnánk a gyülekezetünkbe, korábban már valószínűleg volt valamilyen gyülekezetben vagy istentiszteleten. A legtöbben tehát nem először látnának istentiszteletet, vagyis nem lesz nekik teljesen idegen és újdonság, amivel várjuk őket. Sokaknak van keresztény ismerősük, akiktől van már információjuk és személyes tapasztalatuk a hívő keresztényekkel kapcsolatban. Tehát vannak személyes tapasztalataik, és ebből fakadó prekoncepcióik, elvárásaik, előítéleteik. Mi nem a „pogány” afrikai vagy ázsiai kultúrkörnyezetben szolgálunk, hanem a kétezer év óta keresztény Európában, egy keresztény populizmustól megterhelt magyar politikai környezetben – tehát egyfelől nehéz olyan újdonságot mondani, amiről nem hallottak a kortársaink, illetve az evangéliumot úgy bemutatni nekik, hogy az átüsse azt a kulturális-keresztény zajongást, ami körülveszi őket a hétköznapjaikban. Egy másik veszély, ha a keresztény életet és a megtérést idealizáljuk előttük, ha azt állítjuk, hogy a mi egyházunk, gyülekezetünk, teológiánk, kegyességünk az egyedül helyes, üdvözítő, biblikus vagy hiteles, rajtunk kívül mindenki más tévelyeg vagy csak a felszínen kaparászik. A nem hívő embereknek eleve gyanús és visszatetsző, ha szuperlatívuszokban beszélünk a saját gyülekezetünkről, ha a tökéletes boldogság állapotaként írjuk le a keresztény életet – vagy ha a saját erősségeinket mások gyengeségeinek hangoztatásával akarjuk bizonyítani. A mai emberek messze nem olyan naívak, mint amit mi hiszünk róluk (vagy mint mi magunk). Sokkal hitelesebb számukra az, ha a keresztény életet nem a természetfeletti csodák, hanem a hétköznapi élet oldaláról közelítjük feléjük. Meg kellene tanulnunk nem ítélkezni végre, főleg nem a kívülállók előtt “szidni” a többi felekezetet vagy keresztényt – mert senkinek nem vonzó egy alapvetően negatív hozzáállású, kritizáló, kicsinyes közösséghez való tartozás. (7.) A nem hívők is tudnak önzetlenek és nagylelkűek lenni! Ehhez nem kell megtérniük – illetve nem ezért kell megtérniük! Sokan segítenek másokat, támogatnak pénzzel humanitárius célokat, segítik a közvetlen környezetükben élőket. Nem érdemes tehát azzal sem letarolni őket, hogy Isten megtanítja majd őket arra, hogy ne önzően és anyagiasan éljék az életüket – mert egyrészt sokan nem így élik Isten nélkül sem, másrészt erről úgyis rögtön arra fognak asszociálni, hogy akkor az egyháznak miért kell rögtön a pénzük. Sok nem hívő ember sokkal nagylelkűbb, megbocsátóbb, önzetlenebb, adakozóbb, mint sok gyülekezeti presbiter vagy harcos evangélista. Legyünk (ebben is) alázatosak és feltételezzük a többi emberről mindig a legjobbat és legtöbbet! Többször jeleztem már: adakozásról én legfeljebb gyülekezeti bibliaiskolákban tanítanék, de a nem hívők előtt, nyilvános istentiszteleten szóba sem hoznám! Ne akarjunk pénzt kérni olyanoktól, akiknek a szíve még nem Istené! Inkább teremtsünk olyan nagyszerű és inspiráló programokat és lehetőségeket, amelyek maguktól vonzzák még a támogatókat is! (8.) Ha mi úgy mutatkozunk be a kortársainknak, hogy keresztények vagyunk, akkor a legtöbben ezt méltányolni fogják, és azt várják tőlünk, hogy akkor legyünk is keresztények – ne csak valami hív utánzatként győzködjük őket! A legtöbben nagyon is szeretnének találkozni végre „igazi” keresztényekkel, olyanokkal, akiket ők annak tarthatnak, s nem aki magáról bizonygatja azt. Sok nem hívő nagyon szívesen menne el végre tartalmas és élvezetes istentiszteletekre, járnak őszinte és dinamikus gyülekezeti közösségekbe – csak az eddigi tapasztalataik csalódást jelentettek számukra, vagy eleve azt feltételezik, hogy bennünk is csalódni fognak. Erre nehéz általános receptet írni, főleg röviden – győzzük meg őket! (9.) A mai emberek műveltek, intelligensek, tájékozottak. Az információs korban hozzászoktak ahhoz, hogy minden őket érintő kérdésről sokoldalúan tájékozódjanak, és tartalmas, gyakorlatias válaszokat kapjanak. Velem is előfordult már, nem is egyszer, hogy miközben prédikáltam, láttam, hogy a hallgatóim közül valaki az okostelefonján ellenőrzi az általam hivatkozott igeverset, vagy leellenőrzi annak a történetnek a részleteit, amit éppen megemlítettem. Ebből két dolog fakad. Egyrészt nekünk nagyon felkészültnek kell lennünk, ha a 21. század digitális korában valakit meg akarunk győzni bárminek az igazságáról! A mai emberek ellenvetéseit nem intézhetjük el annyival, hogy „Pál apostol ezt mondta és kész”, vagy hogy „csak hinned kell benne, megérteni nem muszáj”! Korrekt, ellenőrizhető válaszokat kell adnunk a kérdéseikre. Másrészt pedig nagyon vigyázzunk, hogy soha ne legyünk felsőbbrendűen leereszkedők, amikor teológiai kérdésekben megnyilatkozunk – csak azért, mert ők nem hívő keresztények, könnyen sarokba szorítanak, ha intellektuális síkon akarunk föléjük kerekedni! (10.) Gyűlölik a képmutatást. Ezt nem részletezem – magától értetődő! Legyél inkább gyarló és bukdácsoló keresztény, mint mindenki felett érzéketlenül ítélkező szent! (11.) Igénylik az őszinteséget és az átláthatóságot! Ez az előző pontból is fakad. Sokkal hitelesebb számukra az a lelkész vagy bizonyságtevő, aki a prédikációjában a világ ostorozása helyett bátor arra, hogy a saját gyengeségeiről és bukásairól is beszéljen. A keresztény misszió egyik legnagyobb kommunikációs hibája, hogy egy keresztény eszményképet, ideált prédikálunk, amely megvalósíthatatlan és életidegen. Olyan dolgokat várunk el „a keresztényektől”, amiket mi magunk sem teljesítünk, olyan magasra tesszük nagy általánosságban a lécet, amit egyénenként egyikünk sem képes megugrani. Ez is a képmutatás egyik módja – amit nem hívő felebarátaink azonnal átlátnak, és ami kifejezetten taszítja őket. Sokkal becsületesebb lenne végre egy megvalósítható, hétköznapi keresztény életmódot „kitalálni”, megélni és másoknak is hirdetni. (12.) A közösségi hálójuk határozza meg a véleményüket – vagyis a barátaiknak és ismerőseiknek hisznek először és leginkább. Ha mi találkozunk valakivel, és meghívjuk a gyülekezetünkbe – akkor az illető egészen biztosan leinformál bennünket az ismerősei között, ha kevés az infó, akkor „ránk guglizik”. Ennek a helyzetnek másik oldala, hogy ők is ugyanilyen információforrások a környezetük számára – ha valami tetszik vagy nem tetszik nekik, azzal ők is telekürtölik a saját közösségi hálójukat. Ennek két tanulsága lehet számunkra. Az első, hogy a vadidegenek becserkészésének (így például utcai evagélizációk) az ideje lejárt. Mindenkinek, így nekünk is több száz, sokszor több ezer ismerősünk van a facebookon, a telefonunkban 2-3-400 ismerősünk telefonszáma van elmentve – őket kellene, mert őket tudjuk megszólítani és meghívni. Mindannyian tele vagyunk „ismerősökkel” – egy 50-100 tagú gyülekezet legalább 5-10.000 embert lenne képes elérni kizárólag a saját közösségi hálójának mobilizálásával – ehhez csak szemléletváltás és nemi technológiai felzárkózás lenne szükséges. A másik tanulság, hogy óriási tétje van minden egyes látogató jelenlétének – mert vagy a jó, vagy a rossz hírünket fogja továbbadni az ismerősi körében! (13.) Vannak, akik azt várják, ha „foglalkozunk velük” – viszont vannak, akik szeretnének anonim szemlélők maradni, legalábbis az első alkalmakon. Nagy ember- és helyzetismeretet kíván, különösen a látogatókat fogadó szolgálóktól, hogy fel tudják ismerni, kihez hogyan érdemes közelíteni. Fontos lenne azonban olyan gyülekezeti légkört és szolgálati rendet kialakítani, ami mindkét „típus” számára otthonos lehet. A legfontosabb tapasztalatunk a 21. században, hogy túlságosan kitágult a világunk, túl sok az információ és a lehetőség, egyre inkább specializálódik minden és mindenki körülöttünk, minden individualizálható és személyre szabható. Ez az egyházi struktúrák egyik legnagyobb kihívása. Egyre nehezebb 30-45 percben mindenkinek egyszerre prédikálni, gyerekeket és felnőtteket, érdeklődőket és gyülekezeti munkásokat, szingliket és nagycsaládosokat, jól keresőket és munkanélkülieket egy igehirdetésben tartalmasan megszólítani és tanítani. Az egyháznak és a missziónak is specializálódnia kell, mert a kor, amiben élünk, ezt igényli. A tömegevangélizációs módszerek, a mindenkinél beváló missziós formulák és kialakult rutin-eljárások már nem működnek. Ha az élet minden területén elvárjuk, hogy személyesen foglalkozzanak velünk, akkor a gyülekezetben sem nézhetünk senkire azzal a leegyszerűsítéssel, hogy ő “nem hívő”, “világi”, “elvált” vagy “alkoholista”. A címkéink mögött egyéni életek és sorsok vannak – de ha meg akarjuk spórolni a személyre szóló, lelkiismeretes “ügyfélkezelést”, akkor még nehezebb lesz kivívnunk kortársaink bizalmát.
Posted on: Mon, 14 Oct 2013 20:24:34 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015