Réges-rég (de nem egy messzi-messzi galaxisban). Nézzük az egyik kereskedelmi televízió esti híradóját. Az első húsz percben, eltekintve a kormány sikertörténeteit dicsőítő bejátszásoktól (azt meg úgy is tudjuk, hogy a fele sem igaz), csak negatív szenzációk sorjáznak. Balesetet szenvedett, vízbe fúlt, felrobbant, megölték, s a sor vég nélkül folytatható. Kizárólag a tragédia bír hírértékkel, mintha baj lenne a társadalom, s benne az egyes emberek ingerküszöbével, hogy csak az ilyen típusú hírek buknak át rajta. Hol lelhető fel ezekben az információkban az összes lélekidomár által agyonszajkózott. és kívánatosnak tartott pozitív gondolkodás? Sehol! Sokan ismerjük a vonzás törvényét, bizony itt is működik ám, kell nekünk ez a sok negatív töltés, ezt szeretnénk átélni, magunkhoz vonzani? Édesanyám szerint régen nem történt ennyi rossz a világban, mint manapság. Alig-alig tudom vele elfogadtatni, arányaiban bizony régen is nagyjából ugyanennyi sajnálatos esemény történt. A vulkánok ugyanúgy kitörtek, a repülők lezuhantak, fegyveres konfliktusok robbantak ki a kontinenseken, s ugyanúgy öltek meg embereket, hol vallási fanatizmusból, hol egy eszméért, vagy csak egyszerűen vélt, vagy valós gazdagságuk miatt. Talán csak közlekedési baleset történt picit kevesebb, mert jóval kevesebb autó közlekedett akár csak 20-30 évvel ezelőtt is. Bizony a dolgok ugyanúgy megtörténtek, csak egyszerűen nem tudtunk róla, mert egy valami tényleg merőben más volt: az információszabadság, azaz az információhoz való hozzáférés lehetősége. Akkoriban az információáramlás sokkal lassabb volt, kevesebb felületen volt elérhető, és csak erősen kontrollált, cenzúrázott formában. A szocialista államhatalom eldöntötte, mi osztható meg a társadalom széles rétegeivel. Valamelyest csak a „szabólászlós” Kékfény jelentett kivételt, de ott sem a szenzációhajhászás volt az elsődleges cél, hanem a bűnözők elrettentése, egyfajta demonstráció, hogy senki sem úszhatja meg büntetlenül, mert a rendőrség a helyén van, teszi a dolgát. (Valahonnan ismerős ez a kinyilatkoztatás, meg a két hetes rendcsinálási szándék, amely sajnos mindig szándék szintjén is maradt). Ma más világban élünk, a kibertérben. Az internet különböző híroldalain, és videó megosztó portáljain zuhognak a hírek, az információk. Teljesen szűretlenül és kontrollálatlanul, így dől ránk mindenféle mocsok is. Ezért előfordulhatnak, lábra kaphatnak fals információk is, gyakran tudatosan szerkesztett álhírek, amelyek másodpercek alatt körbenyargalják a világot. Az ember meg kapkodja a fejét, s gyakran nem tudja hol is tart, mi az igazság (elvileg az mindig odaát van), nem tudja feldolgozni és értelmezni a rázúduló információ tömegét. Sokan, s talán némiképp meglepő módon, nemcsak a nyugdíjas korosztály, visszasírják a régi szép időket. S nem csak puszta nosztalgiából. Édesanyám szerint bár sokat dolgoztak, akkor mégis jobb volt az élet, nyugodtabb és kiszámíthatóbb. Azt hiszem a kiszámíthatóság a legfontosabb érv ebben a felsorolásban. Biztos munkahely, ha nem lopott az illető, nem balhézott, nem jelent meg ittasan a munkahelyén, akkor tudta, másnap is van munkája, s tervezhető jövője. Hiába hozom fel ellenérvként az akkori hiánygazdaságot, mennyivel több minden kapható most a boltokban, és azonnal, nem kell már éveket várni az autókra sem, és világútlevéllel a zsebünkben bárhová szabadon utazhatunk. Azt mondja, ezt pontosan látja, és érzi is, de azt is, az emberek jelentős részének ma éppen úgy nincs rá pénze, egyeseknek talán igénye sem, mint akkoriban. Az ő szempontjuk szerint nem sok minden változott ebben az értelemben. Abban a számukra nyugodt és kiszámítható világban eljártak dolgozni, munka után a háztájiba tettek-vettek, s a hét végén azért egy kis lazítás is belefért, igaz nem a Costa Braván, csak a szomszéd falu strandján, és nem Sangríát kortyolgattak, csak Kőbányai Világost, de ezzel együtt is kereknek érezték az életüket. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogyan és hányszor verik meg március 15-én Demszkyéket a Batthyány-örökmécsesnél. Egyrészt mert a hírek el sem jutottak hozzájuk, a cenzné meg az ura, azaz a cenzura tett erről, másrészt ez emberek nagy része nem politizált. Úgy érezték, nincs is rá szükség, az állam megold mindent, helyettük is. Erre az analógiára érzett rá pártunk és kormányunk dicső vezére, (Éljen Rákosi, éljen Rákosi, bocsánat, csak kicsit elkalandoztam) a gondoskodó állam képét vetíti mindenki szürkehályogjára (mi meg vakulunk ám rendesen). Máris jobban élünk, jobban teljesítünk, csak higgyétek el nekünk. Mi meg elhisszük, mert el akarjuk hinni, mert olyan jó, hogy semmit sem kell tennünk, megoldják helyettünk. Ha valami igazán szar volt a régi rendszerben, és ebben a rendszerben is ugyanolyan szar, az ez a fajta szocializáció, amelyben felnőttünk, s ma is nemzedékek nőnek fel hamis illúziókban ringatva, és birkává silányítva még azt a kevés megmaradt öntudatos polgárt is. Ez az igazi merénylet, az igazán nagy bűn! A legnagyobb farkasvakságot ez okozza, s teljesen tévútra visz. Keserves lesz a napfény, ha egyszer kigyógyulunk ebből a farkasvakságból! Tudjuk az igazság fáj, hazudj hát nekünk valami negédeset kicsi Pinokkió! Magony István 2013. 07. 23.
Posted on: Tue, 23 Jul 2013 13:55:19 +0000